Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-02-25 / 191. szám
14 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2005. FEBRUÁR 25. Sósméz (26) Brém-Nagy Ferenc (Folytatás elózó számunkból) (...) ’43 későőszén apám hazavitt. A front közeledtével úgy ítélték, biztonságosabb. Furcsa volt évek után megint a szülői házban lenni. Ahogy Budapesten, a bácsikáméknál mindig kissé idegen maradtam, ugyanezt éreztem már otthon is. A nővéreim nagylánnyá serdültek, megnőtt a húgom is és közben született még kettő. Egyik éppen elindult, a másik alig múlt három hónapos. Kevés közös témánk akadt, többnyire meséltettek az általuk sohasem látott nagyvárosról. Zsúfoltan éltünk a két szobában. Minden nagyon szűknek tűnt és sötétnek. Esténként a petrólám- pa gyér fényénél beszélgettünk, később már ezzel is takarékoskodni kellett, így- hát lefeküdtünk a tyúkokkal. Nem találtam a helyemet sehogysem. Csak a csendet szerettem, a nagyon mély, nyugtató csendet, ami körülvett bennünket, s amit csak ritkán tört meg a felettünk átszálló repülőgépek berregése éppen nem volt otthon, megvárták kint. Amikor az oroszok bejöttek, sokan kerestek nálunk menedéket. Többnyire asszonyok és lányok érkeztek. Szüleim kitakarították nekik a tehénólat, kiszedték a jászolt is, homokkal szórták a fel az alját, szénát terítettek szét, azon aludtak. Azt beszélték, mindenféle fajtájú YSn katonák között, megerőszakolják a nőket, összeszedik és elviszik a férfiakat. Féltünk. Valaki mindig figyelt, és ha az úton idegent látott közeledni, behúzódtunk az erdőbe. ’46-ban kerültem vissza a bác- sikámékhoz. A város romokban állt, mindenben szükséget szenvedtünk, de én boldog voltam. Megint varrtam és járhattam iskolába. Amikor disszidáltak, ott maradtam a bácsikámék megosztott lakásában. Nem volt senkim sem a városban. Két választásom adódott: vagy hazamegyek a szüléimhez Encsencsre, vagy ott maradok és gondoskodom magamról. Betanított munkásként elhelyezkedtem a vagy a távoli ágyúk dörgése. Ha tehettem az erdőben bóklásztam, egyedül, és arról ábrándoztam, hogy hamarosan vége lesz és én visszamehetek Budapestre. Ritkán jártunk bent a faluban, hozzánk is ritkán vetődött idegen. Apám hozta a híreket. Neki időről időre meg kellett jelennie az uradalmi intézőnél beszámolni. Éjszaka tárgyalták meg a történteket anyámmal, amikor azt hitték, rajtuk kívül mindenki alszik, így tudtam meg, hogy a csendőrök elhajtották a faluból a zsidókat, meg hogy azért fedjük be az ablakokat papírral, megakadályozandó a fény kijutását a házakból, ami támpontot szolgálhatna a bombázó repülőgépeknek, mert elsöté- títési parancsot adtak ki. Néha német katonák jöttek. Hárman, oldalkocsis motoron. Marconáknak láttam őket. Apámmal beszéltek, ő értette a darabos, keményen pattogó nyelvüket, az első háborúban a fronton megtanulta. Ha ruhagyárban. Két évig dolgoztam. Munka mellett, a dolgozók esti gimnáziumában érettségiztem le. Aztán jelentkeztem az egyetemre. Felvettek. Egy istenhátamögötti kis faluból, sok- gyermekes parasztcsaládból származot- tan tökéletes alanya voltam az új rendszer rohanvást kinevelni kívánt új értelmiségének. Kaptam ösztöndíjat, amiből szűkén ugyan, de ki lehetett jönni. Bá- csikám varrógépe ottmaradt nekem, vállaltam otthon varrást jövedelem kiegészítésként. Időnként még a haza is tudtam küldeni egy kis pénzt. Misit a menzán láttam meg először. Feltűnt, mert távol mindenkitől egyedül ült egy asztalnál. Evett és olvasott. Bekapott egy kanál ételt, aztán belemerült a kinyitott könyvbe. Úgy festett, el is felejtette, hol van, és mikor megint felnézett mintha meglepte volna, hogy egy étellel teli tálcát talál maga előtt. Jól emlékszem, átfutott rajtam, ha ez ilyen tempóban eszik, beesteledik, mire végez vele, vagy ha az nem is, a zsír biztosan megdermed a gulyásleves tetején. Amint elhaladtam az asztala mellett, felemelte a fejét és rám nézett. Hosz- szan, áthatóan. Nehezen tudnám pontosan leírni azt a pillantást. Mintha egyszerre akart volna végigmérni és belém látni. Keskeny vágású, vizeskék szemében volt valami mohóság, valami szilaj- nak, vadnak és fékezhetetlennek ható elszántság, de szomorúnak is látszott ugyanakkor, mintha mély, nem múló bánat fátyolozná. Olyan sokszor jutott eszembe azóta az a pillanat; sokszor kérdeztem meg magamtól, vajon ő érzett-e akkor bármit előre, vajon létezhet-e valamiféle rejtett, a sejtések szintjén megragadható tudás azokban, akiknek csak rövid idő adatik, mely mintegy meggyorsítja életüket, ösztökéli, húzza vagy taszítja őket utóbb nyilvánvalónak, egyszersmind elkerülhetetlennek tetsző végzetük felé? Most azt gondolom, bizonyosan. Nem sokáig álltam a tekintetét. Zavarba hozott. El is pirulhattam, mert vastag, meggypiros ajkát széles mosolyra húzta. A szemem sarkából láttam, mialatt leszegett fejjel elhaladtam mellette. Tetszett nekem. Onnantól természetesen figyeltem rá. Úgy vettem észre, ő is rám, és mitagadás, jól esett. Visszatérő képeim egyike róla, ahogyan megjelenik előttem, hogy vállát a folyosó falának vetve áll, olvas vagy a messzeségbe réved, miközben körülötte a többiek kisebb-nagyobb csoportokban diskurálnak. Többnyire egyedül volt. Később, amikor már beszélgettünk, megtudtam, kívülállónak érezte magát mindig. Máshonnan jött, mint a csoport nagyrésze. Földbirtokos nemesi családban született. Anyja meghalt Budapest ostromakor, apját elvitték az oroszok. Egykori cselédjük nevelte fel. Az asszony jó volt hozzá, fiaként szerette, ő noszogatta, hogy tanulnia kell, kötelessége maga miatt, és az apja meg az anyja is bizonnyal így akarnák, ő beszélte rá arra is, hogy biztos ami biztos, változtassa meg a nevét. így lett Galántai Mihályból Gombos Mihállyá. Én Encsencsről meséltem neki, az erdőről, a gyermekkoromról, az András bác- sikémáknál töltött éveimről, az urakról, akiknek ruhát készítettünk, a munkáról a ruhagyárban, ő estébe nyúló kártyapartikról, melyek náluk folytak, bálokról, a kaszinóról, ahová apja néha magával vitte, a birtokon töltött nyarakról, a rokonairól, akik a szülei elvesztése után úgy tettek, mintha a világon sem lenne, s akiktől utóbb mindenüket elvették és kitelepítették őket valahová az Isten háta mögé. (Folytatjuk) Zsigmond Aranka 1948-ban Erdélyben, Nagybaconban született. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban végezte. Kolozsváron 1973-ban szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textilszakán. Kinevezését Székelyudvarhelyre kapta, itt tanított a Művészeti Iskolában rajzot és festészetet, a Tanítóképzőben rajzmódszertant. Tagja volt a Hargita Megyei Művészeti Egyesületnek. 1985-ben Magyarországra, Székesfehérvárra települt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több mint ötven kiállítást rendezett. Fali kárpitszövéssel és restaurálással, valamint grafikával és festészettel foglalkozik. Portréfilmjét 2003-ban mutatta be a new yorki Magyar Televízió az 56-os csatornán. Jelenleg New Yorkban tartózkodik. Adatai megtalálhatóak a Magyar Alkotóművészek Országos Lexikonában. Újságunk montázs-sorozatát közli.
