Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-02-11 / 189. szám
2005. FEBRUAR 11. Közélet MAGYAR SZÓ —A HÍD IS A Sztálin-múzeumban VÁRALLYAY GYULA Egy szürrealista élmény és háttere Arcát közelről - egy szobrász kezéből - utoljára a Rákóczi út és Nagykörút sarkán láttam. Azóta csak fényképeken. A bronzfej valaha majdnem olyan magas volt, mint egy álló ember, de mire odaértem a Nemzeti Színházhoz, már megcsonkítva hevert az utca kövezetén. Fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, diákok, mind nagy munkában voltak, hogy a bronzfejből sikerüljön letörniük egy kis darabot, amit hazavisznek emlékbe. Kalapácsokkal, fejszékkel, fémfűrészekkel és nagy reszelőkkel a kezükben izzadtak az őszi hidegben, és pattant az érc, szakadt az öntvény... darabokra törték Joszif Viszarionovics Dzsugaszvili Sztálin szobrát, az elnyomás két nappal azelőtt ledöntött szimbólumát. Boldog, kielégül arcokra emlékszem a tömegben. Mindenki megpróbált kaparintani magának egy kis bronzdarabot, még ha sejthették is, hogy majd otthon egy rejtett fiókba, vagy szekrény mélyébe kell esetleg eldugni ezt a különös emléket. 1956. október 25-ét írtak. Megrázó volt a látvány az utcakerész- teződésnél, hiszen Sztálin feje hátborzongató félelmet idézett fel szinte minden magyarban, aki túlélte a második világháborút és a holokausztot, és aki megérte azt a napot amikor a Magyar Dolgozók Pártja szobrot emelt neki a „hálás magyar nép” nevében, a budapesti Városliget peremén. Mint másodéves műegyetemista, én is élénken emlékeztem iskolás koromból kötelező felvonulásokra a nagy ünnepeken, értsd november 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján, vagy december 21-én, Sztálin születésnapján, amikor pártvezetők vég nélküli méltatásait hallgattuk a Nagy Vezérről, ha nem is rajongással vagy áhítattal - amint azt a rendszer szerette volna -, hanem félelemmel és megvetéssel. Fagyos időben, fáklyát vagy Sztálin-képet tartva kezünkben, vastapssal, „Éljen Sztálin, Sztálin, Rákosi!” jelszóval harcias kórusban törtünk ki, valahányszor a szónok kiejtette „a nagy bölcs” vagy magyar lakája nevét. A lelkesnek látszó tapsorkán és éltető jelszavak legalább melegítették a kivezényelt tömeget. A fővárosban pedig ágyúszóval köszöntötték december 21-ét, s szállott a kantáta dallama mindenfelé: „És szívünk í- így tá- rul, nagy Sztá- álin szavá- ára, mert bo- oldog az e- ember ki róla dalol...” Tudtuk, hogy tőlünk keletre még jobban tombolt a sztálini önkény és terror, s főleg sokkal hosszabb ideje. A diktátor kezéhez milliók vére tapadt, és dokumentumok szerint áldozatainak száma túltesz Hitlerén. 1953. március 5-én mindenki azt remélte, hogy halála majd véget vet a terrornak, de a felszabadulás érzését még a moszkvai huszadik párt- kongresszus után sem éreztük, pedig Hruscsov ott leleplezte Sztálin bűntetteit. Ha akkor még sokat nem is tudtunk, mi, akik 1956 után nyugatra kerültünk, hamarosan tényekkel szembesültünk olvasmányainkból, vagy orosz, ukrán és egyéb keleti menekültekkel folytatott beszélgetéseinkből. Kint szabadon olvashattuk hitehagyott kommunisták könyveit, mint Koestler Artúr Sötétség délben című számadását a harmincas évek végén Sztálin koncepciós pereiről, vagy Isaac Deutscher Sztálin- életrajzát, avagy olyan nyugati kutatók, mint például Robert Conquest The Harvest of Sorrow könyvét a 30-as évek éhínségéről a Szovjetunióban. Elkerülhetetlen volt a konklúzió amint számolgattuk az áldozatok millióit: Sztálin a modern kor legvéreskezűbb diktátora volt. Ezek és hasonló gondolatok foglalkoztattak, amint Tbilissi utcáit róttam 2004 tavaszán egy közel két hónapos- világbanki megbízás alkalmából, az oly rokonszenves, de legtöbb helyen szegény Grúziában. Leginkább a város legrangosabb utcáján követtek emlékeim, a 19. században épült cári helytartói palota előtt, ahol önkéntelenül Sztálin jutott eszembe, hiszen ugyanazokon a simára koptatott bazalt járdaköveken sétálhatott ő is az 1890-es években, amikor még isten szolgálatában tevékenykedő fiatal, görög-keleti szemi- narista volt. Talán éppen arra járva érlelgette fiatal forradalmár lelkületét, amit egy racionális eszmerendszerrel, a marxizmus-leninizmussal bástyázott körül, és később minden eszközzel a teljhatalom bitorlásának szolgálatába állított. Grúz ismerőseimmel beszélgetve aztán mielőbb szóba is került Sztálin. Érdeklődtem, miként ítélik meg honfitársukat, hiszen százszázalékosan grúz volt. Eredeti neve: Josif Viszarion Dzsugaszvili, ennél grúzabb alig lehetne, mondja egyik grúz barátom. Sokan a legnagyobb megvetéssel szóltak a diktátorról, főleg olyanok, akiknek családja sokat szenvedett 1921 után, amikor a független, szociáldemokrata, grúz kormánynak menekülnie kellett Tbilissből, mert a szovjetek elfoglalták Grúziát, követve a Romanovok példáját, akik a 18. század utolsó éveitől egészen 1917-ig a birodalmon belül tartották és oroszosították az országot. De találkoztam olyan fiatal intellektuelek- kel is, akik a 80-as és 90-es években jutottak információkhoz és alkottak elítélő véleményt Sztálinról, bár beállítottságuk és érdeklődésük ellenére történelmi ismeretük meglepően hiányos maradt. Egyikük felhívta figyelmemet, hogy Goriban mind a mai napig fennáll Sztálin múzeuma, ahova gyakran zarándokolnak kommunisták, főleg Kínából. Nemrég a kínai nagykövet tett ott látogatást, és úgy hírlik, otthagyott egy virágcsokrot. Tudtam azt, hogy szülőháza áll, de eddig nem tudtak a nagyobb méretű múzeumról. Viszont nemcsak Goriban, hanem az egész országban, sok grúz mindmáig büszke Sztálinra, még olvasott, képzett emberek is. Ezeknek a rokonait vagy nem likvidálták, és a gulágba sem küldték, vagy pedig otthon egyszerűen nem beszéltek számtalan gaztettéről, akár félelemből, vagy valamilyen személyes okból. Találkoztam egy harmincéves fiatalasszonnyal, akinek apja lelkes kommunista család sarja, anyja pedig orvosi, de eredetileg egy tehetős patrícius családból származik, így náluk Sztálin viselt dolgai fel sem merültek otthoni beszélgetések során. A lelkes hívők közül valószínű legtöbben nem vették maguknak a fáradságot, hogy utánajárjanak a történelmi tényeknek - íme, a bizonyíték, hogy történelmi ismeretek és az abból eredő azonosságtudat hiányában a tömegek mily könnyen félrevezethetők, és akár ordas eszmék hiszékeny áldozatául eshetnek, még az iskolázott rétegek körében is. Olyannyira, hogy Tbilissben, 1956 áprilisában szovjet katonák fegyverrel törtek le egy kisebb grúz lázadást, melynek több mint száz áldozata volt, és résztvevői a huszadik pártkongresszus után Sztálin „jó hírnevének” védelmére keltek fel. Most hallottam, hogy egy fiatal grúz „Sztálint Tisztelő Társaságot” szervez... Grúz hívei között vannak olyanok is,. akik tudnak valamit a sztálini időkről, de meg vannak győződve, hogy a történelem megbocsátja még a diktátorok bűneit is, mindaddig, amíg dicsőséget, gyarapodást hoztak népüknek. Viszont hogy a grúzok mennyit szenvedtek, mutatja a nagy honvédő háborúban elszenvedett veszteségük is, ami több mint hétszázezer embert tett ki, és az összes volt szovjet köztársaság közül a lakosság legmagasabb hányadát teszi ki. A hívőknél ott munkálkodik egy bizonyos kisebbségi komplexus is, ami gyakran jellemző kis országokra, különösen nagyobb vagy hosszú időt átívelő nemzeti múltra visszatekintő kis országokra, mint például Grúzia. így büszkén sorolják fel Sztálin nagy érdemeit, és azok között mindig első helyen említik a Nagy Honvédő Háborút, majd szólnak a Szovjetúnió iparosításáról, az űrhajózás terén elért világraszóló sikerekről, a szputnyikról, Gagarinról és hangsúlyozzák, ’ ä Szovjetunió Sztálin-' nak köszönhetően lett a világ egyik nukleáris nagyhatalma, Amerika egyetlen komoly ellenfele a 20. században. Viszont valószínű ugyanaz a kisebbségi komplexum hajthatta a grúz Sztálint is - mint más peremvidékről származó történelmi egyéniséget, például Napóleont vagy Hitlert -, hogy szülőföldje egyszerű fiából a világ leghatalmasabb potentátja legyen. És grúz híveinek ez mind a mai napig a legfontosabb sikere. Amint büszkék Attilára a magyarok, Dzsingisz kánra a mongolok és Timur Lenkre pedig a muzulmánok. Miután megkérdeztem egy fiatal közgazdász ismerősömet, aki hasonló tételeket vallott, „mondd, de milyen áron érte el Sztálin világraszóló sikereit?”, azzal válaszolt, hogy „Egy- kétszáz év múlva senkit nem fog érdekelni, milyen áron. Kérdi ma valaki -mondotta -, hogy Nagy Sándor milyen áron terjesztette a görög kultúrát?” Nem tudtam megállni, és visszavágtam: „De mégiscsak van valami különbség a görög kultúra és aközött, amit Sztálin terjesztett. Nemde?” Ezek után még nagyobb kíváncsiságot éreztem, hogy korábbi tervemet megvalósítsam, és meglátogassam Gori városában Sztálin szülőházát, és persze a múzeumot is. Az első lehetőséget kihasználva, megkértem sofőrömet, és kihajtottunk a fővárosból a közel kétórás útra. Gori város központjába érve észre se vettem a múzeum nagy épületét, és máris ott álltunk az utcai parkolóban. Egy évek óta le nem festett, repedező kis ajtón léptünk be a múzeum oszlopos, boltíves csarnokába, ami egy kolostorra emlékeztetett. Kint, az ajtóra nézve azt hittem, valami kis másodrangú irodaszobába fogunk bejutni, mintha nem is ez lenne a bejárat. Nyilván ezt az ajtót főleg az alkalmazottak használják. A giccses környezetben és nagy csendben rögtön észrevettem a kobaltkék mozaikos ablakokat és a főbejáratot, ami hátul a kertre nyílik. Vörös szőnyegek mindenütt, és középen egy nagy lépcső vezet föl az emeletre. Felnézek, és megborzadok mint egy rémálomban, mert megpillantok a lépcső pihenőjén egy hatalmas fehér márványszobrot, ami pesti diákkoromból ismerős látványt tárt elém: Joszif Viszarionovics Dzsugaszvili Sztálint. Amint felérek a szoborhoz, ugyanazt az arcot látom magam előtt, amelynek szétvert töredékeit utoljára 1956-ban láttam a budapesti Nemzeti Színház mellett az utcaköveken. Majdnem ugyanaz a póz, amit Budapesten ismertünk, azzal a különbséggel, hogy a ge- neralisszimó Goriban jobb kezét nem kabátgombjai között pihenteti, hanem lefelé nyújtva könyvet tart benne, aminek a gerincére cirill betűkkel ez van írva: V. I. Lenin. Bal kezét itt nem engedi le, mint annak idején kint a Városligetben, hanem a magasba lendíti, mintha integetne a nyolcszázmilliós béketábor felé... Míg Budapesten már emléke sem él, itt még most is integet, pedig hol van már a béketábor? A márványszobor talapzatánál térdéig érő váza áll, s nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az, a szobrot kímélendő, leginkább köpőcsészének szŐlgalhatna. FOLYTATJUK
