Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-24 / 172. szám
20 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2004. SZEPTEMBER 24. Sósméz (10) Brém-Nagy Ferenc Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának fószerkesztő-belyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsókönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. (...) Jonathan Baker kikaparta a hamut a pipájából, majd miután a maradékot is kifújta belőle, a dzsekije zsebébe süllyesztette a még langyos pipát, és lement a Cathedral Parkway és a Broadway sarkán a földalattiba. Sókan voltak. Színes tömeg, olvasó, walkmant hallgató, elmélázó, toporgó, elegáns, lezser vág)7 szakadt öltözetű emberek, akikben talán csak a sietség volt közös. New Yorkban - látszatra úgy tűnt - mindig mindenki siet; nem a szó látható, mérhető értelmében, hanem valami hamar szinkronizálódó belső szerkezet pörgő ritmusához igazodva, mely minden new yorkiban ketyegett, mintha itt másképpen mérődön: volna az idő, mintha a kínálkozó lehetőségek gyorsabban emésztődtek volna el, azt a folytonos félelmet plántálva az emberekbe, hogy ha nem elég gyorsak és éberek, lemaradnak valamiről. Mikor felszállt a szerelvényre és az elindult, Jonathannak eszébe jutott, tulajdonképpen ki is szállhatna a Tizennyolcadik utcánál és bemehetne Diane-hoz a galériába. Meglephetné. Reggel nemet mondott, amikor hívta. Biztosan örülne, hogy mégis rászánta magát. Am ahogy végiggondolta, el is vetette az ötletet. Viszolygott a megnyitóktól és az azokat követő partiktól. Túl hangos, túl gazdag és túl sznob emberek verődtek össze, jobbára ugyanaz a kör, akiknek az ilyen események alkalmat teremtettek társadalmi helyzetük folyamatos szondázására, új ruha- és ékszerszerzemények, friss szeretők bemutatására, pletykára és intrikára.- Érdeklik ezeket valójában a képek? - kérdezte dühösen Diane-t egy megnyitó utáni hajnalon hazaérve.- Valójában nem - válaszolta ő lakonikusan, miközben ledobta magáról a ruhát -, de enélkül is megveszik őket. Legyen divatos a festő, olyan, akinek a nevét ismeri a környezet. Ki foglalkozik valójában a képpel, ha jól mutat a kandalló fölött, és ha emellett még irigyelnek is miatta, az remek. Ilyenek, és mi belőlük élünk. A Penn Station-nél felszáll egy alacsony, kövér cigány öregasszony. Tarkóján megkötött kendő szorította le ősz haját, fülében hatalmas karika fülbevaló, bő hosz- szanti csíkos ruhája, ami elöl végig látszott kigombolt kabátja alatt olyan rikító színek kompozíciója volt, mintha valamelyik afrikai ország zászlóját öltötte volna magára. Megállt Jonathan mellett. Félhangosan dúdolt magában, elnyújtott hangja összeolvadt a földalatti suttogásával, a kerekek kattogásával. Valahol a Houston és a Canal utcai megálló között felnézett rá.- Adjon egy dollárt, fiatalember - mondta mosolyogva, rekedtes hangon, furcsa akcentussal -, megmondom a jövőjét. Jonathan a zsebébe nyúlt, kivett néhány pénzérmét, összességében több volt, mint eg)7 dohára, és odaadta neki, ám amikor az öregasszony a keze után nyúlt, elhárította.- Pedig értek hozzá - bizonygatta zokon véve az elutasítást, feléledő öntudattal -, elhiheti. Na de maga tudja. Lehet, hogy egyszer még bánni fogja. Nem érte volna semmi készületlenül. Elfordult tőle, mereven nézett ki az ablakon, ahol a vonatból kiszűrődő fényben felsejlettek az alagút betondongái, vastraverzei, és dúdolt tovább rendületlenül. Eg)7 hosszú, furcsa, leginkább bánatosnak mondható pillantást vetett rá, mielőtt kiszállt Brooklynban, a Clark utcánál. Az elbeszélő, én, rezignált, a gyötrődést átérezni képes ember, ehelyt közbeszúrni tartozom, hogy Jonathan Baker harmincéves kandidátusban, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatójában, tanársegédben később sokszor idéződik majdfel ez a jelenet, látja maga előtt az öregasszonyt valami ritka fajtájú papagájt színeit idéző ruhájában, kopott kabátjában, nagy karikákkal a fiilében, amint egész teste átveszi a metrókocsi rázkódását, dúdol, és mindig ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg benne. Vajon tényleg tudott-e valamit? Vajon ha adatik számára idő, bárha csupán annyi, amennyi alatt a földalatti néhány állomás közötti távolságot megtesz, változtatott volna valamin is? \ájon ha odaadja a kezét az öregasszonynak, s ö tudja és elmondja, elhitte volna-e neki? Feleslegesnek tetsző probléma- felvetések. A történészek az ilyejélékre mondják, a történelemben nincsen olyan kérdés, hogy mi lett volna, ha. Am én, az elbeszélő, nem vagyok történész, éppen ezért nekem mindenkor igaz, hűvösen racionális válaszaim sincsenek. Azt látom, az emberi létezés egésze maga is kérdések özöne, melyekre ilyen-olyan, pillanat alkotta vág hosszú időn át érlelt és gondosan kimunkált, utólag igazolódó vág megcáfolódó válaszok adódnak, ám legenek bármilyenek, magasba emelők, mélységbe taszítok vág megtartók, nem veszik elejét újabb és újabb kérdések feltevésének. S noha tudható, az idő lineáris rendjében lejátszódott dolgok visszafelé nem változtathatóak meg, érdemi jelentőségük tehát a semmivel egenlö, ki nem merengett még el régmúlt dolgokon, utólag pontosan körvonalazódó elágazásokhoz, fordulópontokhoz visszavisszatérve, a meghozottól eltérő döntés esetleges következményeit latolgatva, még ha veszélyekkel jár is, ha olykor kínzó is talán? Lám, megint eg kérdés. lg van ez, akkor is, ha tudható, hog a ki a köveket helyükből kihányja, fájdalmat szenved azok miatt; a ki hasogatja áfát, veszedelemben forog a miatt. Jonathan Baker harmincéves kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd a Sterling utcáig utazott. Felment az aluljáróból, elsétált az utca végéig. Jobbra fordult a Franklin Avenue-ra. Leszedte a ház előtt parkoló öreg Chrysler ablaktörlője alá dugott szórólapokat, közben arra gondolt, ideje lenne elvinni lemosni, hosszú álltában belepte a por. Ritkán használta, jobbára ha sürgős dolga akadt vagy ha kimozdult New Yorkból. A konyhaasztalon Diane levele és két FedEx-es doboz várta. „Szia Mackó! Ezek neked érkeztek még reggel. Kaját találsz a frigóban. A városban alszom. Holnap ébressz fel, reggelizzünk együtt. Szeretlek; D.” Az egyik küldemény Mike Arange-tól jött, az öreg indiántól, aki Angua Caliente rezervátumban élt, Kaliforniában. Jonathan rendszeresen dolgoztatott vele, különböző rajzokkal telt sámándobok másolatait készíttette el vele, melyeket terepmunkáin látott, fényképezett le, s aztán szobája falát díszítették. A másikon feladóként Mr. Rosenberg szerepelt, az ügyvéd, Bloomfieldből. Jonathan értetlenkedve forgatta a dobozt, hiszen a hagyatéki ügyek és a ház eladása óta, mégcsak hallani sem hallott róla. Felbontotta. Egy vaskos borítékot és egy tárgyilagos hangú levelet talált benne. „Tisztelt Air. Baker! Édesanyja, Mrs. Anna Baker végakaratának megfelelően elküldöm önnek ezeket a nálam letétbe helyezett iratokat. Tisztelettel üdvözli: Dr. Adrian C. Rosenberg.” Jonathan feltépte a borítékot, amiből egy következő levél és eg)7 vastag, barna kartonborítású füzet, egy magyarul írott napló került elő. A levélben anyja kissé megfakult, kerekded betűivel a következők álltak. „Drága Jonathan, kisfiam! Amikor ezt a levelet olvasod, én már régen nem vagyok, így döntöttem. Azt gondoltam, jobb ha évek telnek el a halálom után, és csak akkor, amikor már enyhült a fájdalom, amikor biztosan lesz kire támaszkodnod, akkor tudod meg, hogy John Baker, noha úgy szeretett, mint az életét, jobban, mint sok apa a gyermekét, nem volt a vér szerinti apád. ő meghalt nem sokkal a fogantatásod után Magyarországon. Miután idejöttem és összeházasodtunk és kiderült, hogy nem lehet közös gyerekünk, megegyeztünk, soha nem mondjuk el neked. De én hosszú tépelődés után, arra jutottam, jogod van tudni az igazságot. Nekem könnyebb így, őt meg már úgysem bánthatom ezzel. Kisfiam, ebből a naplóból sokmindent megtudhatsz. Vigyázz magadra. Csókol: Anya.” Folytatjuk ülés Sándor CSÖNGETNEK! A szívemből szól a csöngő, nagyon mélyről, ködbe vesző tájakról érkezik a hangja, magam sem tudom, melyik iskolában rázza a pedellus. Talán gyermekkorom egyik csöngetését hallom vagy az újvidékit, s talán nem is szól, csak képzelődöm. Ilyenkor szeptember elején, mindig kísért, bárhol is járok: megszólal bennem. S ha behunyom a szemem egy pillanatra, akkor érzem is a tantermek fanyar kréta és olajszagát. mintha belépnék az ajtaján. Hallom a zsivajgó lármát, ami gyorsabb dobogásra készteti a szívem. Úgy érzem, mint aki erejét megfeszítve futott valahonnan nagyon igyekezve, hogy még idejében elérjen valahova. Eddig sose tudtam, hova is igyekszem voltaképp, de ma már tisztában vagyok vele. Bárhol is köszönt rám a szeptember, ilyenkor tétován ácsorgók az iskolák előtt. Talán, hogy a valóságban is halljam a szeptemberi csöngetést. A mama ilyenkor már becsomagolta a mákoskalácsot, hazahozatta a susztertól a féltalpalt cipőmet, új fűzőt húzott bele, és előkészítette a fehérneműmet, amely szappanillattí volt. Fűzfavesszőből font kosárba hajtogattam. Apa mindig kikísért az állomásra, ő vitte a kosarat, s búcsúzásnál megfényesedett a szeme. Elgondolom most, milyen jó volna újra vonatra szállni a régi izgalommal és hittel, s besompolyogni valamelyik régi tanterembe, leülni a hátsó padba, hogy ne legyek szem előtt, s hallgatni a tanár előadását, mint hajdanában. Ha választhatnék, akkor a szemüveges Prokopetz tanár urat választanám, aki Cicero és Goethe nyelvén oly számtalan megszívlelendő szentenciára oktatott bennünket. Állíthatnám utólag azt is - hiszen régen meghalt már a tanár úr - hogy ő mindig csak tisztességre és emberségre oktatott, de minek mondjam? Inkább az őszinteségre nevelt bennünket, szókimondásra. Nekem mindig azt mondta fejcsóválva: „Illés, Illés, nagyon rendetlen vág)7, sose lesz belőled semmi.. És mennyire igaza volt. Lám, most hogy felberreg bennem az a régi csöngő, máris kapkodok, jaj a füzetem nem találom, nincs meg a logarlécem, a szószedetem eléggé hiányos, hogyan induljak így el az órára? Ennyire rendetlenül, kócosán, cipőm zsinórja is elszakadt, a töltőtollamból meg kifolyt a tinta, mi lesz, ha latinból kell felelnem? Talán legjobb lenne ismét elcsavarogni az első két órát. Kimenni a Limánba, az újvidéki Duna partra, s nézni milyen erőlködve kapaszkodnak felfelé a gőzösök. Már csak azért is érdemes ott ácsorogni, jut eszembe, mivel magyar trikolórt láthatok olykorolykor egy-egy hajó árbocán. Ez az egyetlen kapcsolatom a hazával. És nagy ritkán egy mondatfoszlány, amit a detektoros rádióm fülhallgatója elsuttog. Bevallom: kissé restellem magam, hogy az idén se tudtam ellenállni, újra az iskolák környékén forgolódom szeptember első napjaiban, olyan vagyok már, akár eg)7 kivén- hedt csataló: felhorkan, amikor trombitaszót hall, s lobogó sörénnyel belevágtat a semmibe. De én már hova fussak, merre menjek és minek? Állok csak falnak támasztott háttal egy belvárosi iskola előtt, s érzem a pillanat megejtő szépségét. Mintha újra az ifjúság tarka szele kavarogna körülöttem. Halljátok? Csöngetnek!...
