Amerikai Magyar Szó, 2003. július-december (57. évfolyam, 26-48. szám)
2003-07-10 / 27. szám
o. Thursday. July 10, 2003 Sírnak a falak a szélben Hivatalos küldetésen voltam egy közeli faluban a ' kultúrotthonok amatőr színjátszóinak vetélkedőjén. Zsűri tagnak választottak meg. A versenyek heteken keresztül folytatódtak, vasárnapokon. Műfajok szerint: színjátszás, népitánc, kórusok, szavalatok. Más-más időpontban, különböző helyiségekben. Engem a színjátszók versenyére osztottak be pontozni. Nem volt egy cseppet sem meglepő, mert abban a líceumban, ahol tanítottam a diákszin- játszóknak huzamosabb ideig instruktora voltam- Egy-egy sikeres darabbal pl. Móricz: „Légy jó mindhalálig”-jával a nyári időszakban túméztunk, felkerestük a bihari magyar falvakat. A kiszálláshoz buszra volt szükség, ami rendesen fejtörést okozott. A magunk erejéből sokszor nehezen valósítottuk volna meg számításunkat, de szerencsére akadt egy mecénás, a város Művelődési Háza igazgatójának személyében, aki mindig kisegített. A. Miklós mégiscsak egy rangos intézménynek volt a feje, kapcsolata volt gyárakkal, üzemekkel, akiknek autójuk volt. Kéz kezet mos alapon kisegítettek. Miklóshoz régi ismeretség fűzött, attól kezdve, amikor felkért egy rögtönzött műsor konferálására a kultúrteremben, amivel végülis nagyon elégedett volt. Most is kettesben szálltunk be a néptánács tulajdonát képező jeepbe. Kételyeim nem voltak amiatt, hogy unatkozni fogok az úton. Miklós százmazását tekintve félig román, félig magyar volt. Mindkét nyelvet kifogástalanul beszélte. Magyarok társaságában mindig magyarul beszélt. Elbeszéléséből megtudtam: magyar környezetben nevelkedett, baráti köre is azok közül került ki. Most is az úton végig magyarul folyt köztünk a társalgás. Lehet ez volt a libidója: tisztelj meg másokat, ha azt akarod, hogy magad is tiszteletben részesülj! Megérkeztünk, a sofőr lefékezett. A kultúrotthon előtt ünnepi öltözetben vártak ránk az iijak. Amúgyis vasárnap lévén, ez járja falun, kiöltöznek az emberek. Elsőnek Miklós szállt ki a kocsiból, pár szót váltott velük, majd felém fordult és magyarul beszélt hozzám. Zavartságot árulhatott el az arcom, mondhatná az ő nyelvükön, úgyis megértem. A szemekben kutattam, nem fedeztem fel félelmet bennük. A versenyek egyhamar befejeződtek a szereplők eltávoztak, a terem kiürült. Nekünk még nem akaródzott hazaindulni. Miki be is jelentette, elmegy felkeresi az egyik pereputtyát. Hivott engem is, de nekem nem volt kedvem idegen helyre hívás nélkül beállítaniMenj csak nyugodtan, én majd várok rád. Kisétáltam a határba, ahol a táblákban virágzott a kukorica, szinpom- pában virított az egész határ. Melegen tűzött a nap, ki kellett gombolkoznom. A forró levegő tűszurásait a bőrömön éreztem, a verejték kiült homlokomon. Már egy másik falu határában járhattam, amikor feltűnt egy félig- meddig leégett templomtorony. A tűz nyomait viselő üszkös gerendák segélykiáltásszerűen csüngtek alá a falak közt, kívülről tiziánvörösen rikitott a tégla oldala. Megpróbáltam a közelébe férkőzni, Nagyon régen lehetett a tűz, talán száz évnél is korábban. Mindenféle vad növény nád- magasnyira benőtte a bejáratot. Minden egyes mozdulásomra gyikok surrantak. Nagynehezen rátaláltam a gránitkövekből kirakott ősvényre, ami az ajtóhoz vezetett. A sűrű gyepszönyeg befedte. A félkörives ajtóbejárat fölött egy megrepedezett márvány táblán ez volt olvasható: Soli Deo Gloria. Most már nem volt kétségem afelől, hogy kik és milyen nyelven áldhatták egykor az Urat ebben a tűzemésztette templomban. Leültem egy zöld mohával csipkézett kőre és sokáig hallgattam a szelek üvöltését. Nagy Ábrahám „Kétfajta ember van: azok, akik gondolkodnak, és azok, akik szórakoztatnak” (Montesquieu) A várost, ahol születtem, dombok ölelik, lágy karaikon édes szőlő terem és a Körös nevét meghazudtolva, csendesen ballag fűz- fás partjai között. Esténként vonatfütty riad, és igér távoli utat. Mi erre az útra lépünk, mert a kor, amelyben születtünk csak két választást hagyott. Hogy mi a nehezebbet vagy a köny- nyebbet választottuk-e, nem az én tisztem eldönteni. Tehát, mint sorsunk különös gólyái itt kényszerültünk fészket rakni. Az öröm, hogy végre saját otthonunk van, jóidéig elnyomott minden más érzést. Reggelente, mikor a gyerekeket óvodába kísértem, sokszor elszorult a torkom, és elnézve a számomra akkor még idegen házakat, nem értettem, mit keresek én itt idegenben, falun?! Aztán tavaszodott és a meggyfák fehér meny- asszoni ruhát öltöttek. Sokat sétáltunk, és ismerkedtünk a faluval. Megszoktuk a napok ritmusát, jó volt a csend, az emberek egymásra figyelése, még ha ezt pletykának nevezik is. A „népek” még óvatosak voltak velünk, elvégre egy „románnal”... szóval sosem lehet tudni. De, ahogy telt az idő, meg- megálltunk beszélgetni, és néha meg is dicsértek, milyen gyorsan megtanultunk magyarul. Ilyenkor nyeltem egyet és Váradon porladó ükapámra gondoltam, aki református templom presbitere volt az 1800-as években. Hamar rájöttem, hogy a tudatlanság kisebb bűn, mint a rosszindulat... A kezdeti tartózkodás, lassan enyhült irányunkba. Ismerős házakból ismerős nénik köszöntek rám, és néha fél óráig újságolták, ki halt meg, kinek született gyereke. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas kirakójáték, mert az említett nevek semmit nem mondtak még nekem. Aztán igazi sikerélmény ért, mikor megtudtam, kinek ki a rokona, és a helyükre kerültek a részletek. Tavasszal lejártunk a Tiszához, csodáltuk hatalmas árterét, víztől csöpögő óriásfáit. A nagy folyó lomhán ballagott, s békességgel töltött el. A töltésen milliónyi vadvirág bókolt a Itt, Algyőn... szélben. Es ott, egy szeles alkonyon a töltésen állva szivén ütött az érzés: jó itt lenni. Kicsit szégyelltem, kicsit örültem ennek az érzésnek, mintha megcsaltam volna valakit... Aztán eljött az Anna-napi búcsú, és mi nem tudtuk, mi ez a nagy felhajtás, sok ember, sok autó, sütés főzés. Városi énünknek szokatlan és ismeretlen fogalom volt a búcsú Mint egy nagy és illatos ajándékot, úgy kaptuk meg életünk első búcsúját a falutól. Alkonyodott mikor elvegyültünk a színes tömegben és a házak előtt a frissen locsolt virágok párája elkeveredett a vattacukor édes illatával. Szállt a körhinta, harsogott a zene, olyan meghitt volt az egész, hogy elszorult a szivem, mert azt éreztem, jó itt nekem. Elmúlt a nyár, és mi kaptunk egy kosár • körtét a szomszéd nénitől. Soha szebb ajándékot... Az utakat reggelente köd ülte meg és az elégetett levelek fanyar füstje köny- nyet csalt a szemembe. Pont úgy, mint otthon, mikor nagyapám a kertben a diófaleveleket égette. Hajnalban és alkonyaikor az eget vadlibák V-je hasította és varjak serege ígérte a hideget. Jó volt ilyenkor a könyvtár meleg csendjében elmerülni, a könyvek illata feledtette kissé a honvágyamat. Mert honvágyam az volt, nem is tagadom. Sőt, az a furcsa, tudathasadásos állapot is megesett velem nem egyszer, hogy meglátva egy falubelit hirtelen nem tudtam, Váradról ismerem-e, vagy innen? Engem is néztek már született algyőinek, hiába bizonygattam, hogy nem Berek-sori születésű vagyok. És lassan kezdtünk belefolyni a falu életébe. A gyerekeink resztvettek az óvodai és iskolai rendezvényeken, mi pedig bálokba jártunk. Aztán azt vettem észre, hogy egyre többen rám köszönnek. Nagyon jó érzés volt, bár tudtam, hogy még mindig a „gyütt-mönt” kategóriába tartozunk.... Hosszú évek teltek el, mig a falu befogadott minket és mára talán már a „román” jelző is lekopott a nevünk mellől. Karácsonykor éjféli misére mentünk. A hó keményre fagyva ropogott a lábunk alatt, felettünk millió, kék fényű csillag tüzelt és a kis templom harangja csak hivott, hivott. A távolban vonatfütty riadt, és én tudtam, hogy hazaérkeztem. Szilágyi P. Katalin,. Florida Magány Kopognak a hamis szavak verik gyászos ablakomat; engedjem be őket, valamit mondanak. Szomorúan intek. Menjetek! Engem süket fülek, beton falak, s vastag csend vesz körül.. fejem vaskeretbe szorult, s őrült fájdalom lüktet itt belül. Kárhozat? Vasfogak! Vagy csak a négy fal kockázik agyammal? Ágnes V. Fürst, New York Amerikai Magyar Szó
