Amerikai Magyar Szó, 2002. július-december (56. évfolyam, 27-49. szám)
2002-09-05 / 34. szám
, Ára: 75 cent Olvassa New York 100 éves magyar nyelvű hetilapját Hatalmas nyílások tátognak szanaszét, Torkukat a szénpor feketére verte. Elbámul a Hú, hogy ezen a részen Talán a földnek is fekete a lelke. Elharapja rögtön a jbiztató füttyöt, Mtnttha csak temetőn, sírok között járna, Se kolomp nem szólal, madárfütty sem hallik, Képét se mutatja róna délibábja. Sívár a bányavidék, oda tart a legtöbb... a cime Kemény György versének, amellyel 1911-ben a. pennsylvániai Jacobs Creek bányaszerencsétlenség áldozatainak állított emléket. 1907 volt az Egyesült Államokban a legszörnyűbb év a bányákban. Egyik robbanás, bányaomlás a másik után szedte áldozatait. Mintegy 3000 bányász vesztette életét abban az évben. A Pittsburgh-i református lelkész, Kalassay Sándor, búcsúztatójában így emlékezett az elhunytakról: "Az elmúlt napokban egyik bányaszerencsétlenség követte a másikat. A legutóbbi robbanásnál Jacobs Creek-en ötven magyar asszony és legalább száz magyar gyermek vesztette el a kenyérkeresőjét, földi gondviselőjét. A mi keresztyéni kötelességünk, mint magyar közösségnek, hogy erkölcsi, valamint anyagi támogatással enyhítsük fájdalmukat." (Puskás Julianna könyvéből idézve) A giostani július végén történt pennsylvániai bányaöm- lás drámai mentésének hírét lélegzetvisszafolytva figyelte az egész ország. A hetven méter mélységben elárasztott bányából 77 órai megfeszített munká^al^ kimenekített kilenc bányász története bizony nagyban különbözik a száz évvel ezelőtti áldozatok sorsától. Nemcsak a fejlett gépek és eszközök, a nagyteljesítményű fúrók segítségével, hanem a bányász szolidaritás, a munkások szervezettsége jelenti a legfőbb különbséget. Érdemes visszaidézni a Szabadság című újság tudósítójának beszámolóját az 1907-es katasztrófáról, hogy érzékelni tudjuk a változást a száz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest. Tezla Albert "Valahol túl, meseországban..." Az amerikás magyarok 1895- 1920 című könyvében idézi ezt: "Jacobs Creek. December 19-én 11 óra 30 perckor történt: A rettenetes bányakatasztrófának körülbelül ötszáz áldozata van. Eddig 319 bányász halálát sikerült megállapítani, akik között 110 magyar bányász van... Egybehangzó az a hír van elterjedve, hogy a szerencsétlenségért a felelősség kizárólag a bányatársaságot terheli, (Pittsburgh Coal Co.) amely olyan vétkes mulasztást követett el, melyre még a hasonló katasztrófák történetében is alig volt példa. Ugyanis a bányászok már naposai előbb folyton hangoztatták, hogy a bányában nagyobb mennyiségű gázömlések észlelhetők, tehát a társaság haladéktalanul tegye meg a szükséges óvintézkedéseket. A társaság a- zonban nem vette figyelembe a tapasztalt bányászok aggodalmait, hanem azt üzente vissza, hogy nem létező rémeket látnak. A bányászok nem elégedtek meg a válasszal, újra sürgős óvintézkedéseket követeltek, és kijelentették, hogy nem akarnak a manonghai és többi szerencsét! eg bajtársaik sorsára jutni. ^ bányatulajdonosok azonban újra csak azt hajtogatták, hogy a bányászoknak rémlátásaik vannak, ami abban leli magyarázatát, hogy még a pár nap előtti robbanások hatása alatt állnak." Nem lehet csodálkozni azon, hogy a bányászoknak annak idején nem volt módjuk hatásosabban fellépni a bányatulajdonos, vállalatokkal szemben. Kézi ejővel fejtéi1 ték a szenet, fizetésüket teljesítménybérben kapták, ami alig haladta meg a 2-3 dollárt naponta. Mindenképpen ki voltak szolgáltatva a munkaadónak. Jól érzékelteti ezt Vasváry Ödön leírása a Magyar Amerika című könyvében egy régebbi bányásztragédiáról: A sztrájk egy Scottdale nevű pennsylvániai kisváros mellett történt, ahol a Pain- tor és Diamond bányák magyar munkásai léptek sztrájkba 1894 májusában. Akkoriban a sztrájk meglehetősen kockázatos vállalkozás volt Először azért, mert a közvélemény sohasem a munkások oldalán állott, másodszor pedig azért, mert a sztrájkot valóságos bűncselekménynek tartották a hivatalos körök is, amit nem alkudozással és megegyezéssel kell elintézni, hanem fegyverrel és erőszakkal. Uniók (szakszervezetek) akkor nem voltak, úgynevezett sztrákalap sem, amiből a munkásokat a küzdelem tartamára segíthették volna, politikai befolyás egyáltalán nem létezett, munkanélküli segélyről nem is hallottak. Egyszóval igen nagy okának kellett lenni, hogy a munkások sztrájkba lépjenek. Sztrájkok mégis voltak, mert a borzalmas állapotok arra kényszerítették a munkásokat, hogy ha kell, a sortűzzel is szembenézzenek. Mert, hogy ezt^ kapják, azt (bizonyosra lehetett venni.... Hosszú munkáid#, alacsony bérek, durva bánásmód, a munkások zsarolása a kompániaházak és boltok által, majdnem állati életszínvonal: ezek kergették a munkásokat végső elkeseredésbe." "A két scottsdalei bányában több száz magyar dolgozott Ezek mind letették a csákányt, egy kis részük azonban, akik valószínűleg nem magyarok voltak, tovább próbáltak dolgozni. Úgy látszik, az igazi bajt ez robbantotta ki... Az elkeseredett magyar asszonyok voltak azok, akik le próbálták állítani a sztrájktörőket Ők mentek elől, hogy az utánuk tóduló, körülbelül kétszáz I főből álló sereggel elkergessék az útjukba álló fegyveres deputy sheriffeket, akik élesSzeptember 11 egy évvel később Az egy évvel ezelőtti rettenetes élmény még ma is velünk van. Az ország csaknem minden városában néma megillető- déssel, emlékművek felállításával készülnek megemlékezni a szörnyű napról és az áldozatokról. Talán a legméltóbb emléket a Smithsonian Múzeum készíti, ahol "Szeptember 11: Bearing Witness to History" - A történelem tanúságtétele - cimrp^l az évforduló napján nyílik meg egy kiállítás. Megrendítő az egyszerű, hétköznapi tárgyak bemutatása, amelyek mint a történelmi esemény tanúi, mégis különös jelentőséget nyernek. Az 500 négyzetméter nagyságú teremben nem a két égő torony, nem a lyukasfalú Pentagon, hanem a megrettent arcok, a menekülő emberek, a romok alól előkerült tárgyak láthatók. A repülőgépek roncsai, a szétlapult tűzoltó autó ajtaja, egy felvonó táblája, kesztyű, kalap, szerszámok, elhagyott cipő. Mindez közönséges, mindennapi tárgy, amelyeket senki sem tenne múzeumba, de amelyeknek &. rendkívüli esemény drámai szerepet kölcsönöz. Photojournalist Bill Bißgarl s grit encrusted cameras and íilm wore found neat his body in the Twin Towers rubble Bill Biggart fényképezőgépének roncsai A számos dokumentum között található Bili Biggart fiatal fényképész mintegy 150 felvétele, aki az északi toronyból fényképezte a déli torony összeomlását. Képeinek egyrésze csodálatos módon túlélte a pusztulást, míg a fényképészt a romok maguk alá temették. Felszerelése, fényképezőgépének' roncsa^ elmállott újságíró igazolványa tanúsítja az ember helytállását a történelem viharában. Szeptember 11-én reggel 10 óra 29 perckpr egy perces néma emlékezéssel hódoljunk azok előtt, akik áldozatul estek a megszállott gyűlöletnek re töltött Winchester puskákkal várták őket A sherif- fek minden habozás nélkül sortűzet adtak rájuk, nem törődve azzal, hogy az első sorokban nők vannak. Négy magyar asszony azonnal összeseit" "Szerencse fel, szerencse le: ilyen a bányász élete"... emlékeztetett bennünket a magyar bányászinduló a kegyetlen sorsra, amivel a bányászoknak szembe kellett nézni. A kizsákmányolás a kedvezmények és poltikai támo- , gatás hiánya magyarázza azt, hogy a múlt század elején az amerikai magyar munkások úgy érezték, csak magukra vannak utalva. Ezért alakították meg segélypénztáraikat, sőt saját újságot is akartak létrehozni, hogy az összetartást és a szervezési munkát elősegítsék. így jött létre az élső magyar munkásújság, az ELŐRE, amely a mostani Magyar Szó őse volt. Papp László \-frgk, I ISSN 0194-7990 AMERICAN HUNGARIAN WORD, Inc. 130 E. 16th Street, New York, NY 10Ó03 / Tel: (212) 254-0397 Fax: (212) 254-1584 . Szerencse fel, szerencse le...
