Amerikai Magyar Szó, 2001. január-június (55. évfolyam, 1-26. szám)
2001-04-05 / 14. szám
Amerikai Olvassa New York egyetlen magyar nyelvű hetilapját! Ara: 75 cent VOL. LV. No. 14. Thursday, Apr. 5, 2001 ISSN 0194-7990 AMERICAN HUNGARIAN WORD, Inc. 130 E 16th Street, New York, N.Y. 10003 Tel: (212) 254-0397 Fax: 212) 254-1584 Erdélyi emlékfoszlányok II. Minden kedves zsidó vallású olvasónknak, boldog Passovert kívánunk // Őrizetbe vették Milosevicet BELGRÁD. A jugoszláv és a szerb kormányzat március 31-én Belgrádban egységes támogatásáról biztosította a Slobodán Milosevic volt jugoszláv elnök előállítását célzó rendőrségi akciót. Vojislav Kostunica jugoszláv elnök e nap délutánján a Milosevic letartóztatása körül kialakult belgrádi feszültség miatt hívta össze a jugoszláv és a szerb kormány kulcsfontosságú tagjait. Kostunica telolvasott egy nyilatkozatot, Milosevicet név szerint is megemlítve hangsúlyozta, hogy egyetlen ember sem ér meg sem polgárháborút, sem vérontást, és egyetlen személy nem veszélyeztetheti az általános állami és nemzeti érdeket. A letartóztatási parancs híre nagy visszhangot váltott ki világszerte: míg Oroszország ezt belügynek minősítette. Az Egyesült Állmok ettől a lépéstől tette függővé a Jugoszláviának nyújtandó további támogatások elbírálását. George W. Bush még március 30-án közölte, hogy a volt jugoszláv elnököt bíróság elé kell állítani és az Egyesült Államok kész megadni ehhez minden segítséget. Colin Powell külügyminiszter március 31-ig adott időt a letartóztatásra. A március 30-i éjszakai letartóztatási kudarc után másnap a rendőrség körülvette Milosevic Belgrádi exkluzív rezidenciáját és fegyverletételre szólította fel Milosevic testőrségét. Dusán Mihajlovic szerb belügyminiszter az újságíróknak kijelentette, hogy ha kell erőszakkal is őrizetbe veszik az egykori államfőt. A rezidencián Milosevic, felesége és leánya tarozkodott és egyértelműen visszautasították, hogy engedelmeskedjenek a letartóztatási parancsnak, Milosevic közölte, hogy nem ismeri el az általa a NATO szolgáinak nevezett rendőrséget és hatóságokat. folytatás a 3. oldalon Az első erdélyi látogatásom után állandóan két út között éltem: ellenállhatatlan és eluralkodó vágy élt bennem a visszatérésre. Ez az érzés egy rajtam elhatalmasodott komplexum vággyá alakult át. Része volt ennek a vágynak a magyarságomon felüli részvét, Erdély szegénysége, elesettsége, de része volt az azonosulás érzése is, hogy egyfából faragottak vagyunk. Része volt az erdélyi magyarság jövőjének reménytelensége a hajnali sorbanállás a hónalj alatt szorongatott csomagolatlan kenyérrel, az abszolút kiszolgáltatottsága a magyarságnak. Egy kivert kutyának humánusabb volt a jogtalansága, mert annak akadhatott egy félszer, egy zúg, ahol megbújhatott, ahol legalább egy időre senki sem zavarta. A magyarságot a románok ok nélkül, egy elrettentő passzióból, állandó jelleggelüldözték, megrugták csak azért mert hazájukban mertek születni és maradni. Kialakult bennem egy bűntudat, mivel nem tudtam sajátmagamnak megmagyarázni, hogy én mivel érdemeltem ki a jobb sorsot A- merikában, amikor ugyanebben az időben érdemesebb, sokszor tehetségesebb magyar testvéreim olyan embertelen körülmények között kénytelenek fizikailag és szellemileg nyomorogni. Ilyen gyötrelmes gondolatok késztettek az egyik nyáron egy újabb erdélyi látogatásra, mégpedig egy balatoni nyaralásom közepette. Éppen akkor nem volt kocsim Magyarországon, mert a kommunista kormány nem engedte meg egy külföldi rendszámú kocsi Magyarországon hagyását. Egy belga barátomnak kezdtem mesélni Balatonföldváron a neki nagyon elvontnak hitt magyar szolidaritási érzésemről, az erdélyi magyarsággal kapcsolatosan. Meglepetésemre az érzés rá is ráragadt, erősít- gette, hogy mennyire megérti, sőt bizonyságul még a teljesen új Mercedesét is felajánlotta az én sentimentál juremenem H.Sz. így indultam útnak a kölcsön kocsival. Nagyváradon léptem át a trianoni határt, nem először, de még így is sikerült a román határőröknek és a vámosoknak meglepetéssel szolgálni: szétszórták seké- lyes csomagomat, és ebben az állapotban várattak órákig abban a reményben, hogy, aki egy Mercédessel utazik, annak lenni kell pénzének is a megvesztegetésre. Végül mégis útnak engedtek, miután beváltattak velem egy nagyobb mennyiségű dollárt lejre. A rettentően rossz utakon mintha valamiről lekésnék Marosvásárhely irányába száguldoztam. Az idők folyamán ez a város alakult ki bennem a Székelyföldre vezető út kapujaként, bár Marosvásárhelyen Székelyföld egy másik külön világnak számított, mely fogalom csak később világosodott ki bennem, csak akkor, amikor megértettem, hogy ez valóban így is van. Székelyföldön - még így szegényesen és elnyomottan is teljesen más az élet, az észjárás, az életfilozófia és a magyar sors mérlegelése is. Barangolásaim alatt alig volt módónban pénzt költeni, részben mert a Székelyföld magyarjai nagyon büszke emberek, és a másik, részben azért, mert nem igen volt a román fennhatóság alatt árútermelés, így népművészeti dolgokat vásároltam, egy nagyon vastag csergét, (még most is megvan), és két festményt egy marosvásárhelyi festőtől. ígéretemhez híven, a kölcsönkapott kocsi miatt is 3 nap után Erdéllyel feltöltött állapotban visszafelé vettem az utamat. Annál is inkább, mert Kalotaszegen is tölteni szándékoztam némely időt, beszélgetésselés kézimunkák vásárlásával. Kalotaszegen már voltak ismerőseim és úgy éreztem, hogy sokan megszerettek. Az egyik fiatal menyecske egyszer meg is hivott a házába, ízes kalotaszegi tájszólással mondván: "Jöjjön már látogasson meg, megmutatom a kézimunkáimat, biztos venni fog majd belőlük, és meg is kínálom kecske tejjel, olyan jót még sohasem evett!" A mai napig sajnálom, hogy nem fogadtam el a meghívását, de azóta sem láttam. A Királyhágónál belémnyí- lalott, hogy még túl sok a román pénzem, mert Nagyváradon a román vámosok a lefizetés reményébn túl sok dollárt váltattak be velem. Erre gondolván éppen egy befőttes üres üveg akadt a kezembe az ülésen. Egy hirtelen ötlettel megálltam a hágó magas pontján, kivettem a lejek nagyobb részét, szépen felgögyöltem, az ü- vegbe tettem és szorosan rácsavartam a fedelét. Eltemettem, mondván ez jobb helyen lesz ott, mint a román vámosok zsebében. A kalotaszegi községekben - mint általában - elköltöttem még a maradék román pénzemet, jól elbeszélgettem még a ház előtt kézimunkákat árúsító öreg és fiatal menyecskékkel, és irány Nagyvárad, Magyarország! A határon a határőrök, de különösen a vámosok újra kezelésbe vettek. Ezúttal nagyon zord arckifejezéssel, és sokatmondó fenyegető tekintettekkel. Nagy volt a lótás-futás, sőt nem tudtam eldönteni, hogy a vámosoktól vagy a határőröktől kell-e jobban tartanom. Ez a ki-be futás már legalábbis egy órája tartott. Miután szétci- bálták belga jótevőm kicsiját, végre sokatmondóan és fenyegetően bekísértek az irodájukba, és tűrhető, de nagyon ellenséges magyarsággal előadták a vádat: én egy magyar nő kiszöktetése tervével jöttem Erdélybe (szerintük Romániába). Minderre a bizonyítékkal hadonásztak az orrom előtt, mégpedig a belga női barátom útlevelével, melyet az a kesztyűtartóba felejtett. Amikor a vámosoknak és határőröknek sikerült bebizonyítaniuk. hogy ők ezt az egészet - legalábbis én előttem - komolyan gondolják, követeltem, hogy rabságom 3 órája már is túl sok nekem, így hozzák ki az amerikai követséget Nagyváradra az én szabadulásomra. Mire ők, miután meghány- ták-vetették a dolgot, kollektiven elhatározták, hogy hisznek nekem, ha fizetek nekik vám gyanánt a vásárolt dolgaimra pénzt, sőt mi több a szablytól eltérően dollárt is elfogadnak. Azt én már fel sem hoztam, hogy vámot csak behozatalra szokás fizetni, hiszen ők jobban tudták a román szokásokat. Péterváry Miklós
