Amerikai Magyar Szó, 2000. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)

2000-02-10 / 6. szám

6. Amerikai Magyar Szó Thursday, Feb. 10, 2000 Claire Kenneth Miami 1974... Claire Kenneth Angela tizenkilenc éves volt. Úgy szédült bele ebbe a szerelembe, mintha egy forró áradat sodorná. Képtelen volt ellenállni. Walter olyan más volt, mint az eddigi fiúk, az ártatlan flörtök, a folyta­tás nélküli csókok, a cukrász­dái randevúk.- Nem szeretem, hogy német tisztekkel mászkálsz! - mondogatta Rózsi néni. ­Mit szólnak a szomszédok?- Miért beszél többes szám­ban, Rózsi néni? Csak Wal- terral járok, vele voltam sé­tálni. Ezek a séták a sötétedő platánok alatt,... Az első csó­kok a Balaton-parton, ami­kor a naplementét nézték. Walter magához húzta a bal karjával, gyöngéden, de mégis erővel. A jobb karja fekete kendő­vel volt felkötve. Ahogy An­gela hozzásimult, a férfi fel­szisszent, mert a sebesült karjához ért. Angela azon imádkozott, hogy minél több repeszdara- bot fedezzenek fel benne, minél tovább tartson a keze­lés. A gondolat, hogy Walter el fog menni, borzasztó volt. "Egy nap a világ..." volt a divatos sláger, ezt játszotta a zongorista a kis kioszkban, ahová beültek néha. Egy nap a világ - gondolta Angela is azon a furcsa, forró délutánon, amikor be­ment az erkélyes szobába... Rózsi néni kivételesen nem volt otthon. Kaposvárra uta­zott valami hivatalos ügyben. Visszafelé lemaradt a vonat­ról, mert légiriadót jeleztek. Éjszaka volt és Angela még mindig ott volt az erkélyes szobában... Riadtan, lázas szerelemmel, felgyújtva és megszédülve. Walter megesküdött, ha vé- getér a háború, visszajön és azonnal megesküsznek.- A kis menyasszonyom vagy - mondta ezentúl sok­szor, nagyon sokszor, de azt nem akarta, hogy Rózsi né­ninek szóljanak. Minek? Akkor folyton árgus szemek­kel figyelné őket, így pedig nem sejt semmit. Négy hétig tartott a bol­dogság. Aztán megjött a pa­rancs és másnap már menni kellett. Hova? Merre? Walter nem tudta. A tábori NOVELLA 2. rész posta száma is megváltozik, azt majd azonnal megírja. A búcsuzásnál Rózsi néni V is ott volt. Most már nem volt értelme alakoskodni. A drága jó lélek is sírt. Kis Szűz Máriás érmet adott Walternak, az majd megvédi. A tábori posta elég lassú. Sőt pontatlan és megbízha­tatlan. Angela nem értette, hogy miért nem jön egyetlen sor sem Waltertól. Napok múltak, hetek múltak, aztán hónapok... A várakozás kétségbeejtő feszültségében még egy izga­lom, a szédült, önfeledt éj­szakák következménye... Most mi lesz? Minden bevallott Rózsi néninek. Mindent...- Még csak ez hiányzott! - siránkozott a néni, aztán mindenféle csodafüvekből teát kotyvasztott, de hiába, semmi sem használt. Végül elmentek egy falusi doktor­hoz, valahol Keszthely kör­nyékén és ez segített Angé­lán.- Amikor visszajön Walter, megmondom neki, hogy gye­rekünk lett volna...- Nem fog az visszajönni! - mormogta Rózsi néni. - Mert akkor írna! Olyan nincs, hogy minden lap el­vész. Csak azok a levelek vesznek el, amelyeket soha meg sem írtak. Hogy gyűlölte Rózsi nénit, amikor ezeket mondogatta. Hogy képzelhet ilyet? Vala­mi történt Walterrel, fogság­ba esett, vagy újra megsebe­sült, vagy Isten őrizz, meg­halt... Sehonnan sem kapott vá­laszt. Sem a Vöröskereszttől, sem a különböző parancs­nokságoktól. Minden fel­bomlott, az alakulatok szét- züllőttek. A házború véget ért. Felejts el! - mondta Walter. Hányszor mondta. De mon­dani könnyű, felejteni pedig oly nehéz, oly keserves. Éve­kig fáj, évekig reménykedik az ember és minden nappal csak reménytelenebb min­den. Walter eltűnt, nem tud visszajönni értem. Talán O- roszországban egy fogolytá­borban pusztult el. Négy évig várt, aztán már olyan mindegy lett minden. Férjhez ment Lajoshoz. Miért pont őhozzá? Talán mert Amerikába készült és Angela arra gondolt, hogy könnyebb lesz egy új világ­ban új életet kezdeni. Ha Walter mégis élne, je­lentkezett volna. Rózsi néni ott van Keszthelyen, továbbí­totta volna a levelet, üzene­tet, bármilyen életjelt. És hogy kerülne Walter ide, Amerikába, pont a Ho­tel Deauville-be? És harminc év alatt megváltozott volna. Ilyen észrevétlenül nem múl­nak el valaki felett az évek. Messziről nézve a szőke férfi egészen fiatalnak látszik. Pe­dig, ha élne, most ötvenhat éves lenne. Ha élne... Angélának megint könnybe lábadt a szeme. * Ma gálaest volt a Deau­ville-ben. Vacsora után csupa estélyi ruhás nő és fehér szmokingos férfi hemzsegett a hatalmas előcsarnokban. Lajos úgy látszik, ezt az új szmokingját is kihízta. Úgy feszült rajta, mintha kölcsön­kérte volna valakitől. Idege­sen törülgette kopasz feje- búbját, amely hófehéren ütött el rákvörösre lesült ar­cától.- Még telefonálnom kell New Yorkba! Fontos busi­ness! - mondta. - Ne hara­gudj, szépségem, addig ülj le ide! Angela leült a félkör alakú bársonypamlagra és nézte az embereket. Szemközt egy hatalmas tükör volt. Az első, akit meg­látott a tükörből, a szőke férfi, akit a strandon Walter- nek nézett. Most még magasabbnak tűnt és olyan fiatalnak lát­szott, hogy Angela már bosszankodott, amiért egy pillanatra is átvillanhatott rajta, hogy ez ő.... A férfi az előcsarnok végé­be ment, a bazárba. Néhány pillanat múlva kilépett on­nan, kezében egy újsággal. Angela szinte hipnotizáltan bámulta az újságot. "Berliner Zeitünk". Német újság volt. Ez mégis azt jelenti, hogy... Nem jelent semmit. Annyi német van a mérnökkong­resszuson, mint ahány fran­cia, belga, svájci. És külön­ben is, Walter nem volt mér­nök. Angela most elfordult a tükörtől és szemmel kisérte a férfit. Cigarettára gyújt, aztán odamegy a portáshoz. Könnyedén a pultra támasz­kodik és leveleket vesz át. Aztán lassam elsétál, az a- lakja kimagaslik a tömegből, így könnyen követi a tekinte­tével a szőke fejét. Szőke? Közelről már bizto­san őszes, ha mégis ő... Milyen egyszerűen meggyő­ződhetne róla. Odamegy a portáshoz és megkérdezi. Egy perc és túl lesz rajta, nem képzelődik tovább, nem rontja el az estét ezzel az idegölő találgatással. Hirtelen, sietős léptekkel még mielőtt meggondolná magát, odament a portás­pulthoz.- Meg tudná nekem mon­dani, ki ez a gentleman?- Hogyne, asszonyom, egy pillanat türelmet! Ez a pillanat végtelen hosszúnak tűnt, pedig lehet, hogy tényleg csak egy pilla­nat volt. Most majd túlesik rajta és elmúlik az egész. Túl lenni ezen, meghallani egy idegen nevet és... De nem idegen nevet hal­lott. Nem.- Ez a gentleman Mr. Wal­ter Halburg, West-Berlinből - mondta a portás.- Köszönöm. Egy ideig még ott állt, mert úgy érezte, hogy nem tud mozdulni. Szédült, a lábai remegtek. Aztán mégis elin- dúlt. Az alvajárók mozoghat­nak így. Mennek egy irány­ban, tudat nélküli ösztönnel, bizonytalan lépésekkel. A férfi a Casanova Room előtt állt, ahol a műsorokat osztogatták. Háttal állt. A műsort nézegette.- Walter! A férfi megfordult. Hány­szor képzelte el ezt a vi­szontlátást! Hányszor?... Éveken át soha másra nem gondolt, csak erre a viszontlátásra. Erről álmodozott, ez töltötte be az életét. De persze nem így, nem ennyi év után kép­zelte. Walter ránézett és Angela a könnyein át csak homályo­san látta az imádott arcot. A világoskék szemeket, ahogy idegenül néznek rá. Igen idegenül.- Walter, nem ismersz meg? - kérdezte németül. Walter ránéz udvarias ér­deklődéssel. Látszik, hogy gondolkozik, töri a fejét, de nem ismeri meg. Nem... Angélán egy pillanat század­része alatt villant át, hogy azért nem ismeri meg, mert megöregedett, megcsúnyult. Mindenki hazudik neki, hogy még szép, hogy még fiatalos. Dehogyis az, dehogy.- Tényleg nem ismersz meg! Angela vagyok...- Angela?... Szép neve van, szép asszonyom, de sajnálom képtelen vagyok rájönni, hol találkoztunk. Sokat utazom, sokat járok társaságba... Angela közel volt az ájulás­hoz. Hát lehet ez? Nem, ilyen nincs. Meg sem ismeri. Itt áll szemben vele a nagy szerelme, az első szerelem, akivel boldog volt, annak az egyetlen gyerekének, aki meg sem születhetett, az apja, akit várt, várt, keserves éveken át zokogó kétségbe­eséssel, aki miatt a semmibe hulltak a gyászoló, fiatal é- vei... Meg sem ismeri.- Angela vagyok! - ismétel­te szinte gépiesen.- A név nem hallatszik is­merősen, de segítsen egy kicsit! Árulja el, hogy hol találkoztunk? Berlinben?- Magyarországon... Most már emlékszel Walter? Walter elmosolyodott.- Soha nem voltam Ma­gyarországon.- Nem volt?- Nem. Ez volt a legborzasztóbb, hogy hazudik. Simán leta­gadja, hogy Magyarországon volt. És hozzá még könnye­dén mosolyog.- Sajnálom, hogy nem volt eddig alkalmam Magyaror­szágra menni, mert már hal­lottam, hogy milyen szép...- Hallotta, Walter? Tény- leg?- Igen, apám mesélte. Ő ott volt, mint sebesült tiszt, a háború utolsó évében.- Az apja?...- Igen, ő. Főhadnagy volt. Valami tó mellett, küldött is nekünk képeslapokat Berlin­be. Én még kisfiú voltam négyéves. Anyámmal együtt, hogy vártuk ezeket a lapo­kat. Várták... Persze, ők is vár­ták. Ok. A felesége és a fia. Miközben megesküdött néki, hogy visszajön érte. Kis me­nyasszonyom, mondogatta az erkélyes szobában. Hányszor mondta. Hányszor... Ez tehát a fia. Már nincs könny a szemé­ben. Már tisztán látja ezt a fiatal arcot. Walter fiát. Ü- gyanolyan, mint ő, a hideg, kék szemével, udvarias mo­solyával, keskeny arcával. Ez a fiú nem tehet semmiről. Ez nem.- És mi történt az apjával? Még volt egy utolsó lehető­ség, egy reménység, hogy mégis meghalt, fogságba ke­rült, elpusztult valahol Szibé­riában és azért... azért nem jelentkezett. Hogy mégis sze­rette, csak nem merte beval­lani, hogy nős és gyereke van. Komolyan gondolta, hogy visszajön érte, de...- Apám jól van. Remekül néz ki, autóüzlete van West- Berlinben. Akarja látni a képét? Éppen most vettem meg a berlini újságot, abban hirdeti az autószalont. Angela gépiesen intett, igen, látni akarja. A fiatalember kibontotta az újságot és rámutatott egy autóhirdetésre. "Walter Halburg az új Volkswagennel." Kopasz, elhízott férfi tá­maszkodott a kocsihoz. Sok­kal kövérebb és kopaszabb volt, mint Lajos. Sokkal.- Jó kép, ugye? folytatás a 7. oldalon

Next

/
Oldalképek
Tartalom