Amerikai Magyar Szó, 1997. július-december (51. évfolyam, 26-47. szám)

1997-10-23 / 39. szám

Olvassa New York egyetlen magyar nyelvű hetilapját! Az 1956-os szabadságharc és forradalom földünk leg­tisztább, legeredetibb önma­gában mérhető megmozdulá­sa volt. Ehhez képest a volt kommunistáknak-, karrieris­táknak - nyugati asszisztenci­ával -, sikerült ezt a csodával határos eseményt lefokoz­niuk, és évről-évre így is "ün­nepük" meg: az akkori szere­pük szerint. Ennek a szabadságharc­forradalomnak a világnak szóló jelentősége sem lehet kevés, de feltétlen riválisa a Nagy Francia Forradalom­nak, hiszen a XX. században a kettő közül az egyik, a hosszabban elnyúló, gyilko­lásra és kegyetlenségre épült gazdasági és politikai rend­szer felszámolásának a kez­detét jelenti. Mindez nem egy világháborúban történt, hatalmas erők mozgatásával, kontinensek véráldozataival, hanem "csupán" előző törté­nelmi missziók folytán, egy kicsinnyé vált történelmi nép önfeláldozásával. Ez a dátum jelenti annak a világkommunizmus felszámo­lásának kezdetét, mely tíz­milliókat gyilkolt meg, száz­milliókat tartott embertelen rabságban, és tervbe vette, lehúzza redőnyeit az egész világnak, hogy csak a sötétsé­gük uralkodhasson földün­kön. 1956-ban tette ezt népünk akkor, amikor, (ha még em­lékezünk!) nálunknál sok­szorta nagyobb erők mozdul­ni is alig mertek a kommu­nizmus ellen. "A gonosz ha­talom" ellen mi voltunk az előretolt állásokban és álta­lunk tört meg a kommunis­ták verhetetlenségének mí­tosza. Lehet, hogy egyeseknek könnyű feledni, sőt mások nak előnyös is, de nekünk ébren kell tartanunk a lángot sok okból, például azért is, hogy ehhez hasonló sem Ma­gyarországon. sem máshol, sem most. sem a jövőben, soha többé, semmilyen for­mában elő ne fordulhasson. 1956 Október 26-ra emlé­kezünk itt képekben, azokra akiknek oly sokat köszönhet a világ és mi magyarok: Emlékezzünk a Múzeum Körúton a két srácra akik a kezdet kezdetén egy-egy la­páttal a tömegbe szorult szovjet tanknak a lánctalpait leszerelték, melynek katonái aztán az első foglyokként, feltett kezekkel kászálódtak ki a tömeg ujjongása, és a fiúk legnagyobb meglepetése közepette. Azokra a hatalmas tömegű félelmet nem ismerő felvo­nulókra, a rádió előtt. Ami­kor pedig a gépfegyverek első golyói a fejünk fölött süvítettek, nem haza, hanem csak védelemért szaladtunk. Arra a fiatal kislányra, aki a magyar zászlót vitte a tün­tetésnél a Parlament előtt, és a lövések után holtan esett össze a zászlóval a kezében. Emlékezzünk azokra a fia­tal tüntető gyerekekre és anyákra a körúton, akik azt kiabálták: ruszkik haza! Addig amíg a ruszki tiszt letekertette a négycsövű lé­gelhárító ágyút, miután a gyerekek és a mamák lábai, kezei, fejei repültek a leve­gőben. A Corvin-közi Pongrácz fiúkra, akik soha nem adták fel a harcot és hősiességük követendő példa volt mind­nyájunknak. A Rómer Flóris utcai kis park fölötti ház hőseire, ahova egy ávós páncélozott kocsi nehéz-gépfegyverrel befutott, és a 22 kaliberű kispuskával védekező idős embert, az erkélyen körülöt­te levő gyerekeket addig lőt­te, amíg az öreg a találatok­tól össze nem esett. Emlékez­zünk az itt kereszttűzbe ke­rült emberre is, akinek a géppuska sorozattól a karja élettelenül himbálózott, és csak a kabátja tartotta a tes­tével kapcsolatban. Emlékezzünk az Üllői úti hősökre, Maiéter Pálra, a névtelenekre és külön azok­ra, akiknek a testrészei a harcok után az Üllői út és környező utcák piszkában hevertek napokig. Én jómagam különösen emlékszem arra a velem egy­korú fiúra, november elején, amikor már majdnem min­den elvégeztetett, mert a szovjeteknek és tankjaik ez­reinek sikerült megtörni az ellenállást. Ott sétáltam a Nagykörút környékén, a Nyugati után. Még itt-ott, de valahol mindenütt ropogtak a fegyverek. Búcsúzni men­tem szeretett városomtól, mert elhatároztam, hogy in­kább meghalok mintsem hagyjam magam újra elhur­colni, egy olyan táborba mint amilyenben 28 hónapot töl­töttem, 1953 őszéig. Évekig, sokszor még most is, de az első 10-15 évben éjjelente, voltak lidércálmaim, hogy ott vagyok éhezem és nincs me­nekvés. Búcsúzni jöttem, mert elhatároztam, hogy kül­földre menekülök. De a történet nem az e- nyém... Ott ült a fiú a tankon, az ágyúja tövében. Hogy hogyan került oda, ki tudja. Talán végső kétségbeesésében rá­ugrott egy ablakból. Már messzirői ingatagnak lát­szott. A Körút kihalt volt, én bokáig érő összetört üvege­ken mászkáltam. Fekete nad­rág volt a fiún, úgy nézett ki, mintha egy öltönynek lett volna valaha a darabja. Inge fehér volt, közelebbiről erő­sen vérfoltos. Ha nem lett volna ennyire véres és ha csak sétált volna könnyedén, azt mondhattam volna, hogy lezserül hordja, végig kigom­boltam Az ing a vérfoltok súlyának dacára lobogott rajta. Arca azonban sokat akart mondani, még úgy is, hogy nagyon el volt foglalva az erőfeszítéssel, hogy a tan­kon maradhasson. Láthatóan a tankban ülők le akarták rázni lovasukat, mert folyton forogtak. Nem sikerült ne­kik. Amikor jobban közele m­be értek, a fiú végre meg­nyugodott, mert közvetlenül a szemembe nézhetett. Arca fölöttébb kifejező volt, még a rettenetes fájdalmában is. Sok helyről vérzett, és nyil­vánvaló volt, hogy a sokk ellen harcolt: valójában erő­feszítésébe került életben tartania magát. Jobb híján csókot intett felém, mert üzenete volt: tudtomra akar­ta adni, hogy búcsúzik, és üzenetet akart küldeni a többi magyarnak. Én voltam az utolsó ember akit életben láthatott. Tudta, hogy ez az utolsó lehetőség. Remélte, hogy megértem, látta, hogy vele érzek. Mostmár nagyon vérzett és könyörgően nézett, amennyire tudott, egyenesen a szemembe. Imbolyogva, kétségbeesve, üvegesedő sze­mekkel. Kétségbeesve, hogy meg- éreztem-e az üzenetet: fel­mérem-e az O és a magyar nép drámáját, hogy mindket­tő fiatal a halálra, és hogy minden tragikusan befejezet­len. "A feladat megmarad, és sajnos a tiétek, az én sor­som meg van pecsételve". A tankból nem lőttek rám. el voltak foglalva az utassal, talán nagy győzelmi mámor­ban is lehettek... csak forog­tak, láthatóan nem tudták hogyan rázzák le. Hirtelen megindult a tank, kissé fel­gyorsult, a Margit-híd felé fordult, újra tétovázva. Én követtem, elbűvölten. A tank előnyt nyert rajtam, majd­nem futottam, mert a tank utasa még mindig belém ka­paszkodott, de mostmár én is belé. A tank váratlanul balra fordult, az első utcába, majd hirtelen megállt. Ekkor az ottani ávósok épületéből a golyók százait küldték bará­tom testébe. Élettelenül, mint egy rongy, lebukott a tankról. A tank rámozdult, egy pillanat alatt fölötte ter­mett, és amikor megállt raj­ta, morzsoló mozdulatokkal rögtön véres cafattá préselte, aztán semmivé gyúrta Emlékezzünk mindenkire akik valamilyen formában is hősök voltak, de emlékez­zünk a célra is melyet a méltatlanok annyiszor meg- csufoltak. Péterváry Miklós ''Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyarf (Vörösmarty) VOL. LI. No. 39. Thursday, Oct. 23, 1997 ISSN 0194-7990 AMERICAN HUNGARIAN WORD, Inc. 130 E. 16th Street, New York, NY 10003 Tel: (212) 254-0397 Fax: (212) 254-1584 1956. OKTÓBER 23. Károlyi András rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom