Amerikai Magyar Szó, 1995. július-december (49. évfolyam, 27-47. szám)
1995-07-20 / 29. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 20,1995 Claire Kenneth Naphegy utca A két kislány teljesen egyforma volt. Fürtös, szőke hajuk, világoskék szemük, sötétkék matrózruhájuk, fehér betétes lakktopánkájuk ugyanaz volt. Alig lehetett őket megkülönböztetni.- Ikrek? - kérdezték mindenütt.- Nem, egy év van közöttük - mondta a Fraulein, aki ki- sérgette őket. A Naphegy utcában laktak, egy villaszerű házban. A papa igazgató volt egy kisebb bankban, melynek a részvényeit a mama hozta magával, hozományként. Mama állandóan betegeskedett, főleg a szívére panaszkodott, gyakran ment le Balatonfüredre a szívkórházba, néhány hetes kúrára. Papa ezalatt szalma volt, és minden idejét azzal a Király Színház-beli kóristalánnyal töltötte, akinek már lakást rendezett be Lipótvárosban. Egész Pest tudott erről a viszonyról, mindenki látta őket vacsorázni a Gundelnál, diszkrét páholyban a Jardin de Paris-ban, de senki se árulta be a feleségének, így ő volt az egyetlen, aki nem sejtett semmit. Nyaralni együtt ment a család Abbáziába vagy a Lidóra. A két kislányt is vitték, a német kisasszonyt is. Ebben az időben ez volt elegáns. Magyarországon nyaralni szégyenletes lett volna. A húszas évek boldog békekorszakában már majdnem teljesen elfelejtették az első világháborút. Itt-ott a kávéházakban vagy a körűt sarkán felbukkant egy féllábú hadirokkant, aki tűzkövet vagy cipőpertlit árult, és talán pillanatokra felidézte a világégés és vérzivatar szörnyű emlékét. Aztán vállat vontak, pár fillért dobtak a rokkant tálcájára, és ezzel a lelkiismeretük már meg is nyugodott. A Naphegy utcai házban gyakran voltak vendégek. Zsúrokat rendeztek, zongo- •: rista is akadt, a hidegtálakat és parfékat a Gerbaud-tól rendelték meg. ’ A mama ragyogott új ruhájában, ilyenkor sohasem volt beteg. Papa egyszer becsempészte a kóristalányt, egy miniszteri tanácsos unokahúgának álcázva. De hamarosan kiderült a trükk, és ekkor kezdődtek meg a félté - kenységi jelenetek és veszekedések. A két kislány, Erika és Noémi riadtan hallgatták a szülők szobájából kiszűrődő kiabálást, mama hisztérikus sikolyait. Még túl kicsik voltak ahhoz, hogy megértsék, miről van szó... Mit jelent a válás, a botrány. És mit jelentenek a bank részvényei, amelyek összetartják az ilyen házasságot... A békebeli Pesten legfontosabb volt a külszín. Hogy mi van mögötte, az majdnem mindegy volt. Ha valaki szenvedett, kínlódott, csalódott, azt lehetőleg diszkréten csinálta. Nagy hiba volt a mama részéről, hogy megmérgezte magát, és mindenki olvashatta a Pesti Hírlapban, hogy miért.... A Rókusbán egy gyors gyomormosás helyrehozta, de a társaságban már végük volt. A Naphegy utcai házban furcsa feszültség támadt, a cselédek is csak suttogva beszéltek, és vendégek sem jöttek többé. Erika és Noémi néha napokig nem mehettek be a mamájukhoz, aki az elsötétített hálószobájában feküdt, és nem volt szabad zavarni. Teltek, múltak az évek.... A kislányok már nem hasonlítottak egymásra, régen kinőttek a matrózruhájukból, a német Fraulein helyett lu- dovikások kísérgették Erikát a Bástyasétányon. Erika magas, nyúlánk lány lett, lobogó, szőke hajával, kacér mosolyával nagyon csinosnak számított. Noémi kicsi maradt és tömzsi. Szemüveget kellett viselnie, mert rövidlátó volt. A haja egészen megsötétedett, már majdnem barna volt. Nem pepecselt a hidrogénnel, hogy ő is búzaszőke legyen, mint Erika. Tudta, hogy úgyis hiába, akármit csinál, csak jelentéktelen, szürke veréb lesz Erika mellett. Irigyelte nővérét, akinek annyi udvarlója volt, a tánciskolában kézről kézre kapkodták, ő meg csak ült a fal mellett, és petrezselymet á- rult.- Érdekes, hogy maguk testvérek, és egyáltalán nem hasonlítanak! - mondták. A természetük is különbözött. Erika mindig nevetett, áradt belőle a vidámság. Noémi zárkózott volt, szinte komor. Legszívesebben mindig otthon maradt, és bújta a könyveit. A ház mögött kis kert volt, itt olvasgatott, belekuporodva a nyugágyába. A szomszédban egy öreg, nyugalmazott tábornok lakott, aki a rózsatöveit nyírbálgatta, és nagy néha átszólt az alacsony kerítésen. Az időjárást dicsérte vagy szidta, aszerint, Claire Kenneth hogy milyen hangulatban volt. Egyik délután szokatlanul jókedvűnek látszott, meg is mondta, hogy az unokáját várja, aki már hadnagy. Most helyezték át a budapesti helyőrséghez, és egyelőre itt fog lakni a Naphegy utcában. Hogy ebből szerelem lesz, arra igazán nem gondolt sem a tábornok, sem Noémi... De mikor először megpillantotta a fekete szemű, fekete hajú, fiatal hadnagyot, amikor először átköszönt neki a kerítésen, Noémi szíve nagyot dobbant. Mi volt ez? ... Életében először érdekelte valaki, először történt, hogy tetszett neki egy fiú. És milyen fiú!... Kedves volt és behízelgő, lágy hangja volt, bármit is mondott. Ez a hang csodálatosan hatott Noémira. Olyan volt, mint a simogatás... Csak a kerítésen át beszélgettek, udvarlásról szó sem esett. Kristóf - íg; hívták a hadnagyot - mé^ cs;>k nem is bókolt neki. T. . ( kintetében voll . . • . >.’ös tűz, amiből V. ■ >_>. érezte, hogy ő •! 11 neki... Erikái • . \i:;i be, semmi > v. .. hogy a tábornoki'. ». .• .az unokája. Mik es' direkt lejön ő - :> ki "ihe. hogy kikezdjen véli. Mar alig várta, hegy ez a vés..élv elmúljon, hogy Kristóf elköltözzön innen, és akkor majd máshol találkoznak. Valamelyik budai cukrászdába mennek, mindegy, hová, de randevúzni fognak. Milliószor elképzelte az első forró csókolózást Kristóffal... Szinte remegett, ha erre gondolt. És másra is, többre... Mindenre... Ha Kristófnak önálló lakása lesz, oda is elmegy majd. Miért ne menne?... Ki parancsolhat neki, ki tilthatja meg, hogy odaadja magát annak, akit szeret? A szülei nem törődnek vele, sosem törődtek. Papa már öregszik, de mégis barátnőt tart magának, szegény mama, ő idegroncs, nem számít. És senki se számít, senki... Csak Kristóf, körülötte forog a világ. Noémi tizennyolc éves lesz a nyáron. Hogy mit jelent a szerelem, azt nem is sejtette eddig. Türelmetlen izgalommal várta a délutánokat, mikor Kristóf megjön a laktanyából, és esetleg pár percre lejön a kertbe a nagyapjával. Volt, hogy nem jött, ilyenkor Noémi úgy érezte, hogy az egész napjának nincs értelme. Szeretem, szeretem, szeretem... - suttogta hangtalanul, mikor meglátta, ahogy a lovaglópálcájával a csizmáját csapkodva jött, és átszólt a kerítésen:- Hogy van, Noémi? Mit olvas?- Erdős Renée regényét...- Érdekes? Van benne sok szerelem?- Van....- Hát a szerelem nem rossz dolog - mondta Kristóf, furcsa hangsúllyal. Noémi úgy érezte, hogy ez célzás. Sőt több annál, vallomás.. a szíve szinte kalapálni kezdett a mellkasában, úgy dobogott. Beszaladt a házba, mert attól félt, hogy sírva fakad a rászakadó nagy boldogságtól, és nem akarta, hogy a tábornok észrevegyen valamit. Másnap zuhogott az eső, a következő nap is. Ilyenkor nem mehet ki a kertbe, bőrig ázva nem üldögélhet ott. A harmadik nap végre elállt az eső, de Noémi hiába várt csak az öreg tábornokot látta. Kristóf nem volt sehol. Nem akart kérdezősködni, de nem bírta ki, és átszólt:- Kristóf még nem jött meg a laktanyából?- Már nincs nálam, talált egy jó kis garzonlakást odaát Pesten a Belvárosban. Mikor én ifjú hadnagyocska voltam, bezzeg én se laktam volna szívesen a nagyapámmal! Hölgylátogatók meg miegymás!... Huncutul mosolygott az öreg a hófehér bajusza alatt. Mi a címe? - akarta kérdezni, de nem merte. És felesleges is, majd fog jelentkezni, ha nem ma, majd holnap. De Noémi tévedett. Kristóf nem jelentkezett soha... Nyomasztóan fülledt, elviselhetetlenül forró nyár volt, és olyan végtelenül hosszúnak tűnt. A tábornok vidékre ment a rokonaihoz, így tőle nem érdeklődhetett Kristófról. A háború kitörése szinte a levegőben lógott. Mint a De- mpklés kardja, amely bármely pillanatban lecsaphat. Papa az angol rádiót hallgatta, persze zárt ablakok mögött, mert ha az utcára kihallatszik, abból baj lehetett volna. Szegény mamát már nem érdekelte semmi, teljes apátiába süllyedt, olyan volt, mint egy élőhalott. Fésületlenül bolyongott a házban, a pongyola úgy lógott lesoványodott testén, mint egy fogason. Erikát szinte sohasem lehetett látni. Mióta kikönyörögte papától a kis Fiat kocsit, azzal száguldozott állandóan. Víkendeken a Balatonra ment, hogy kikkel jár, arról nem számolt be. Az udvarlóit nem hozta haza, nyilván szé- gyellte előttük a mamát, aki tétova tekintettel bámult a levegőbe, és papát is a festett bajuszával, tökkopasz fejével, aki még mindig igyekezett megjátszani a Don Jüant, és nagyon groteszkül hatott. Erika mostanában szebb volt, mint valaha. A barnára lesült arcában még kékebbnek tűntek a szemei, a haját platinaszőkére szívta a nap vagy a hidrogén, és valószi- nűtlenül karcsú volt.- Nem akarsz kijönni velem a Palatínus strandra? - kérdezte többször Noémit. - Vagy a Gellért Hullámba?- Nem.- Be fogsz savanyodni, ha mindig itthon kuksolsz! Máris olyan vagy, mint egy vénlány! Noémi nem válaszolt. Semmi kedve sem volt kis Hamupipőke-szerepben a szép nővérével bárhova is menni. Néha arra gondolt, hogy beavatja Erikát a titkába. Elmondja neki, hogy milyen szerelmes, és milyen reménytelen az ügy... Beleélte magát ebbe a nagy érzésbe, nem is tud másra gondolni éjjel-nappal, és csak szenved... De tudta, hogy Erika kinevetné. Naivnak tartaná, hogy szerelemnek nevezi az ilyen egyoldalú érzelmet egy fiúval, aki még meg sem csókolta soha... Erika már biztosan nem szűz. Fütyül az előítéletekre, azt csinál, amit akar. "Egy nap a világ..." - volt a divatos sláger ezen a nyáron. Igen, egy nap a világ, és ki tudja, mit hoz a holnap... Mire ébredünk?... Szeptember harmadikán, egy napsütéses vasárnap reggelen megtörtént, amire már mindenki számított, kitört a háború. "Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak" - harsogták a rádiók, folytatás a következő oldalon
