Amerikai Magyar Szó, 1995. július-december (49. évfolyam, 27-47. szám)

1995-11-30 / 45. szám

10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 30,1995 Fülledt, forró augusztus este volt. New York utcáin megolvadt az aszfalt, a felhő­karcolók úgy ontották a hő­séget, hogy szinte gőzkazán­ná változott a város. István leparkolta a kocsiját nem messze a sarkon volt egy kis francia étterem, ahol Bányászék már biztosan ott vannak, és várják. Semmi kedve nem volt eljönni, de Bányászná már többször is telefonált. Ma megint.- István, higgye el, ez nem jó, hogy ki sem mozdul a házból! Az élet megy tovább... Ez nagyon kedves, csendes hely, nincs zene... Ezt persze azért mondta, mert zenés helyre még nem illene mennie. Furcsa, hogy mindig mások állapítják meg, hogy mikor és mit illik csi­nálni valakinek, ha egy nagy tragédia érte... Bányászékat nem látta a temetés óta. Szép koszorút küldtek, a felírat ugyanaz volt, mint a többi koszorún: "Örök megemlékezéssel", vagy "Isten veled, Rózsikánk" ilyesmi... István nem emlékezett a részletekre, annyire tele volt váliummal, hogy csak valami ködös révületben látott min­dent. A köd aztán feltisztult, és egy hónappal Rózsika halála után jött rá arra, mit jobb lett volna sohasem meg­tudni... Bányászékkal nem voltak közelebbi barátságban, de mivel hozzátartoztak a ma­gyar társasághoz elfogadták a meghívásaikat, és természe­tesen, ha náluk volt vendég­ség, Bányász Bercit és Mar­gót sem lehetett kihagyni. Rózsika többször kijelen­tette, hogy Berci egy öntelt, beképzelt fráter, és nevetsé­ges, ahogy még mindig bájo- log a nőkkel. Margó sze­gényke csúnya és unalmas, de jó lélek. Rózsika mindig élesen kri­tizált mindenkit, de a meglá­tásai találóak voltak. Azt, hogy Bányász Bercire több­ször tett gúnyos megjegyzé­seket, azt csak később reali­zálta, mikor már kiderült a titok... Hetekig nem nyúlt Rózsika holmijához, a tükrös asztal- ján, a hálószobájában min­den úgy volt, érintetlenül, ahogy ő hagyta. A parfümjei, a fésűk, a gyöngysor, amit utolsó este viselt. A szék karfájára odavetve a fehérró­ka belépője. Milyen szép volt, ahogy ott állt a Waldorf Astoria halijá­ban. És milyen szép volt, milyen légies, ahogy táncolt... Bányász Bercivel is, igen vele valami modern táncot. Mikor hazamentek a bálról, vidám volt, a taxiban nevet­gélt, tréfált.- Nem vagy fáradt, Rózsi- kám - kérdezte.- Egy kicsit szédülök, de ha meghosszabbították volna a zárórát, még szívesen marad­tam volna!-Holnap majd aludj sokáig, csendben megyek, nehogy felébredj!... És Rózsika nem ébredt fel Álmában érte a halál... Sokan tették az ostoba megjegyzést, hogy ennél szebb halál nincs is. Lehet, de öregeknek, és nem har­mincnyolc éves korban. István úgy érezte, hogy rá' szakadt az ég. Mindennek vége lett, elvesztette Rózsi- kát... Egy ilyen feleség, aki szép volt, jó volt, okos, édes és ragaszkodó, hűséges. Hűséges­Mikor azt a levelet megta­lálta a fiókban, nem akart hinni a szemének. Nem, ilyen nincs, ez nem lehet!... Véletlen volt, egy telefon- számlát keresett, és tudta, hogy Rózsika hol tartotta az elintézetlen számlákat, meg­válaszolatlan leveleket. Kis antik íróasztala volt, az alsó fiókban, a számlák alatt volt a levél.... Az eleje hiányzott, ez a második oldal lehetett. Gép­pel volt írva, de mégis rög­tön tudta, hogy Bányász Ber­citől van, mert a papíron a fejléc elárulta: Atlantic Che­mical Corp. Berci óvatosabb lehetett volna, mint hogy a vállalat papírján írja a szerelmes le­velét. És Rózsika is eltéphet­te volna, de úgy látszik, meg akarta őrizni... Mintha egy sötét függöny gördült volna fel, és most hirtelen mögéje láthat. Hihe­tetlen volt, döbbenetes... És mi lehetett a levél első olda­lán...? "... igen, újra meg újra átél­tem a forró, szédült pillana­tokat, mikor először az enyém lettél! Már akkor tudtam, hogy ez nem röpke kaland lesz, nem egy unatkozó szépasszony szeszélye, aki nehezen tudja elviselni a kellemetlen, öre­gedő férjét, akihez csupán az érdek fűzi. Négy csodálatos hónapot ajándékoztál nekem, négy hónapon át a titkos találko­zásokat, abban a kölcsönkért lakásban, mely számomra a mennyországot jelentette. Ennyi gyönyörről, amit Tőled kaptam, soha nem álmodhattam... De elég volt, itt az ideje, hogy letegyük az álarcot, és megmondjuk becsületesen a párunknak, hogy egymást szeretjük! A férjed, ez a vén pojáca, végre meg fogja érte­ni, hogy sohasem volt méltó Hozzád! És az én feleségem, ez a szerencsétlen hervadt teremtés, ő is majd bele­nyugszik, mert hiszen nem tehet mást. Claire Kenneth A tervem az, hogy a jövő héten felkeresem a férjedet az irodájában és ott higgad­tan, nyugodtan megpróbálok beszélni vele. Bármit fog mondani, az tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Á mi nagy szerelmünk olyan erő, amely..." Itt megszakadt a levél, a következő oldal hiányzott. István egy ösztönös pillan­tást vetett a tükörbe.- Vén pojáca?... Kellemet­len, öregedő férj?... Még egyszer átolvasta a sorokat, önkinzó, keserves döbbenettel. Hát ez volna Rózsika? Ez?... Aki kölcsönkért lakás­ban a gyönyöröket adja... Mit tehet most? Rohanjon a temetőbe, és vonja felelősségre azt a néma sírhantot, tépje ki a földből azt a fakeresztet? Menjen el Bányász Berci­hez, és verje agyon?... Már úgyis mindegy, telje­sen mindegy. Most találkozni fog vele a francia vendéglő­ben, és úgy kell viselkednie, mintha nem sejtene semmit. Hiszen az álarcot nem tették le, már nem volt rá alkalom... Bányászék egy sarokasztal­nál ültek, és mindketten lel­kesen üdvözölték.- Már azt hittem, nem jössz! - mondta Berci- Maga mindig olyan pon­tatlan, de fő, hogy itt van ! - mosolygott Margó. Szegényke, ha tudná..., hogy ő a hervadt, szerencsét­len teremtés. A pincér hozta a koktélo­kat, majd hosszas tanácsko­zás következett, hogy mit rendeljenek. Az étlap termé­szetesen francia volt. Bányász Berci rögtön leszö­gezte, hogy ő elég sokáig élt Párizsban, és ismeri a francia ételkülönlegességeket. Mikor a bretagne-i paraszt­ruhába öltözött, fiatal ke­nyereslány odajött, negédes megjegyzéseket tett a piros pruszlikjára, meg a karcsú derekára is. A csinos lány mintha bizal­masan kacsintott volna rá. Mi volt ez? Lehet, hogy ezzel járogat a kölcsönkért lakásba... Ki következhetett Rózsika után?... Ahogy nézte Berci sötét szőrrel benőtt nagy kezeit, fizikai undor fogta el, mert ezekkel simogatta Rózsika hófehér, finom bőrét. Erős önuralomra volt szük­sége, hogy ne kapja fel a borosüveget, és vágja bele ebbe az arcba. Kényszeredet­ten ette végig a vacsorát, már ezerszer megbánta, hogy eljött, Maradt volna otthon, mint minden este, és ette volna a sonkát vagy szalámit, amit hazajövet vett magának a szupermarketben. Közben nézte volna a televíziót. De itt ülni ezekkel a kín- szenvedés volt. Tortúra. Főleg Berci vitte a szót. Politikájáról, a szarajevói vérengzésekről, Jelcinről. Úgy beszélt, mintha minden­ről az egyéni véleményét kö­zölné, holott a New York Times cikkeit idézte. Már a desszertnél tartottak, mikor Bercit hirtelen tele­fonhoz hívták.- Elnézést kérek, de meg­adtam ezt a számot egy üz­letfelemnek! Ahogy felkelt az asztaltól, Margó jelentőségteljes pil­lantást vetett Istvánra, a kezét rátette a kezére:- István, nagyszerű, hogy pár percre egyedül mara­dunk! Valamit mondanom kell magának!- Parancsoljon velem ! - udvariaskodott István.- Kezdem ott, hogy én na­gyon bíztam Rózsikéban...- Ne folytassa kérem! Ne tépjük fel a fájó sebeket! Éppen eléggé szenvedek,, higgye el!- De István, ezt meg kell mondanom magának, egé­szen bizalmasan...- Ne mondjon semmit! Kö­nyörgöm, ne mondjon!- Rövid leszek! Bíztam Ró- zsikában, tudtam, hogy ő- szinte, azt is tudtam, hogy szuperintelligens, és éppen ezért...- Margó, higgye el, annak, ami történt, semmi köze az intelligenciához!- Dehogynem, Rózsika volt az egyetlen, akinek odaad­tam a regényem kéziratát. Már régen tehetséget érzek magamban, kislány korom­ban is írtam verseket. Most nekifogtam ennek a regény­nek, azt hiszem izgalmas, romantikus, házasságtörés van benne, sok erotika is... Remélem, találok rá egy kia­dót. Kiváncsi voltam Rózsika kritikájára, neki nagyon tet­szett. Közvetlenül a halála előtt visszaadta nekem a ké­ziratot, de egy oldal valahogy ott maradt nála. Most arra kérném, nézzen utána, mert nekem ez hiányzik. Könnyen meg fogja találni, mert az Atlantic Chemical papírjára gépeltem.- Maga? Maga írta ezt? Regényt?....- Ennyire csodálkozik? így meg van lepve?- Igen... Nagyon, nagyon!- Kedves István, ez direkt sértő rám nézve, hogy ennyi­re nem nézte ki belőlem, hogy írónői ambicióim lehet­nek! De most vigyázzunk, Berci már jön, és ő nem is sejti a titkomat. Majd ha megjelenik az "ÁLARC", és dől a pénz, akkor...- Álarc lesz a cime?- Igen. Berci már itt is volt, érthe­tetlen, hogy most egyszerre kedves, kellemes embernek tűnt. Mintha nem ugyanaz lenne, akit még pár perc előtt képes lett volna megöl­ni. Újabb bort rendelt, és lát­szott, hogy valóban sajnálja, hogy István már siet haza.- Még maradj egy kicsit, igazán korán van ! - kérlelte. De István, mint akit űznek, hajtanak, mint akit egy belső kényszer hajt, - ment. Nem haza, dehogy. Egyenesen Yonkersbe, a temetőbe, hogy bocsánatot kérjen Rózsikétól.... Fordítás Hivatalos okmányok (anyakönyi kivonatok, keresztlevelek, bírósági döntések); levelek, szerződések, leckekönyvek stb. Szükség szerinti hitelesítés Hungarian Language Center 74-12 62nd St. Glendale, N.Y. 11385 Tel: (718)381-3917 • Fax: (718)657-0956 CLAIRE KENNETH ÁLARC

Next

/
Oldalképek
Tartalom