Amerikai Magyar Szó, 1993. január-június (47. évfolyam, 1-25. szám)
1993-03-11 / 10. szám
Thursday, March 11.1993. AMERIKAI MAGYAR SZO LUKÁCSY ANDRÁS Aki elégette önmagát Mozart és az angyalok "Etika és esztétika azonos jelenségek", irta Ludwig Wittgenstein a Tractatus logic-philosophicusban századunk elején. Mit értett ez alatt? Sok mindent. Egyebek közt azt, hogy az etikus cselekedet a szívélyes szeretetteljes, önzetlen és toleráns cselekedet - esztétikailag hat, mint a mestermÜ, főként azért, mert mind a kettő szép. Ez járt a fejemben az elmúlt esztendőben nem egyszer, miközben Mozart zenéjét hallgattam újra meg újra, halála kétszáza- dik évfordulója alkalmából. Amennyiben Wittgenstein mególlapitasa helytálló, úgy Mozart zenéjének hallgatása esztétikai hatásában nem sokat különbözik attól, mint amikor például Kalkuttai Teréz cselekedeteiről életmódjáról vagy lényéről hallunk. Mind a kettő, az egyik zenéjével, a másik cselekedeivel, különböző módon ugyan, de ugyanazt az ámulatot kelti bennünk és annak a harmóniának érzését, vagy tudatát, amelyet örömnek, gyönyörűségnek és boldogságnak hívunk. Nem hogy nagy, de még nagyon kicsiny zeneértőnek sem- mondhatom mapm. Mégis meg merem kérdezni: mit találunk gyakrabban Mozartban, mint a többi nagy zeneszerzőben? Mozart zenéjének egyik részé kétségtelenül nem lenyügozóbb, mint Haydné, vagy akár Duseké. De zenéje másik része olyan pillanatokban es percekben gazdag, melyeket rávezetés nélkül valamennyien ismerünk: egy duett a Don Giovanniból, vagy sok száz részlet a zongoraversenyekben. Mozart zenéje ilyenkor mindenen átható: szétveri az emberi lélek mélyén lakó tragikus Volt barátai egymás közt gyakran dispu- talunk arról: mi volna a pártállása Latino- vits Zoltánnak, ha ma is élne. Hiszen meg csak most volna hatvanesztendős; munkák, csaták szerelmek állhatnának előtte. Ezekben az években érne bele a korosodo hősök szerepébe: Shakespeare, Ibsen, Hauptmann királyai, építőmesterei, tanácsosai - óriási paletta. Ha élne... De hát nem el, s ez aligha véletlen. Ezen a ponton szokott általában felerősödni a vita. Tartja magát a nézet, hogy a színészt az ellenséges környezet segített elpusztítani, amelyben élt; a számára (is) mostoha viszonyok, az állandó morális-politikai konfrontálás. Ez igy nem igaz. Nem igaz ilyen sommásán akkor sem, ha jól tudom, hogy milyen kemény világnézeti harcokat folytatott, es mennyien voltak ellenségei a szakma világában meg a politikai felsőségben, akik lesték az alkalmat, hogy árthassanak neki, es ezt meg is tették, a szónak mind fizikai, mind morális - tehát a testet és a pszichét egyaránt károsító - értelmében. Több konkret példát tudnék mondani. Most kell megválaszolni a bevezetőben feltett kérdést. Még ha megbotránkozta- tással vádolnak is, e ponton szeretném a legendák ködéből földre hozni a magyarázatot. A színész, ha ma élne, törvényszerűen ugyancsak ellenzékben volna a mai politikai és társadalmi körülményekkel szemben. Nem ülne be képviselőnek a kormánykoalícióba, és nem volna elkötelezett szabaddemokrata vagy fideszes sem. Dohogna, tiltakozna és toporzékolna, mint eleiében mindig. S legalább anrvyi szubjektív joggal, mint annak idején. Én pedig ma is azt mondanám: a hiba az ő készülékében van, nem csupán a környezetben. Hiba? Ma már, kifelé menet a huszadik századból tudjuk, hogy ennek a száz évnek Ő volt a legkülönb színésze. így, feltétel nélkül: ezen nincs vita. Az előttünk álló évtizedben már nem fogják lekörözni. Egy korszak legtehetségesebb embere a deszkákon; írónak, esszéistának sem utolsó. Fejjel magasodott ki környezetéből. Latinovits Zoltán, aki az igényszintet, amelyet társaitól megkövetelt, önmagától is könyörtelenül megkövetelte, s ez a folyamatos erőszaktétel visszaütött. Egy levelében igy ir első vigszinházi csatájának kellős közepén Lenkei Lajos igazgatónak (vajon emlékszik-e még valaki erre a névre?) 1970 novemberében: ..." a teljes bizalmatlanság légkörében kezdtem meg a munkát Pirandello meglehetősen poros darabjában, gonoszságot és meghozza a meianKona, a rezignáció és az őröm harmóniáját. Ha ezt az örömet mindenki magától meg tudná teremteni, boldoggá tennék vele a világot. A zene történetében Mozart egyetlen igazi versenytársa Bach. Nem vagyok méltó, hogy kettejük viselkedésében ítéletet mondjak. Hadd idézzem inkább Karl Barthot, a svájci teológust, aki ezt irta: "Nem vagyok biztos, hogy az angyalok Isten dicsőségére Bach zenéjét adják-e elő, vagy sem, de kétségtelenül tudom, hogy egymás szórakoztatására ( Mozartot játszanak." Mozart halálának ketszázadik évfordulóját a világ méltóan ünnepelte. A hanglemezgyárosok szokványosán gyilkos versengésen kívül egyedül a zeneszerző hazájának felvizezett méztől ragacsos, vulgáris részvételét kifogásolom. Salzburgban, mely elutasította Őt és amelyet ezért utált, ünneplésére emeletes csokoládészobrát állították fel. Aligha hiszem, hogy Mozart, aki annak idején szolgálók közt étkezett a konyhán a salzburgi püspök házában, ez újabb megtisztetetést ne kínos, hisztériukus nevetéssel üdvözölte volna. Faludy György Latinovi cs Zoltán a IV. Henrikben. A nyilvános főpróbán eltörött a sarkam, az orvos véleménye szerint 12 hétig kellett volna gipszben pihennem. Tiltás ellenére, színházi hivatásomtól hajtva, mankóval próbáltam végig a Ványa bácsi próbáit. 8 hét után, saját felelősségemre vették le a gipszet. Szervezetem az erőszaktételt neái bírta, igy végül kórházba kerültem, tüdőgyulladással, majd a másik lábamba kapoftit trombózissal. Itt kell megjegyeznem, hogy ötéves színházi munkámat szívinfarktus, két tüdőgyulladás, több hangszalag- gyulladas, saroktörés és lábtrombózis kiseVte..." íme a taxativ felsorolás: a hajdani kosárlabdázó másfajta - halálos - rohanásáé. Minden színész stresszhelyzetben él, a szakma mortalitása az átlagnál jóval alacsonyabb. Ezért elöbb-utóbb minden színész markiroz. Vagyis a folyamatos átélés helyett "úgy tesz" (s a közönség általában nem veszi észre a különbséget), mintha átélne a helyzetét. Nem egyéb ez, mint jogos önvédelem. Minden érdekelt tudja - a zseni nem tudja. t Ezért lesz annyi kivételes személyiség útja üstököspálya (a szókép szépen fejezi ki a lényeget): felvillanás és gyors megsemmisülés. Egy Balassi, egy Petőfi, egy Rimbaud, egy Ady példáját hozom fel. No de hát miért is lett Latinovits kivételes szerepeinek is csúcspontja egy szerelmében elégő Rómeó, egy mágikus erejű Cipolla, egy őrült TÓt/ őrnagy, vagy a paranoiás IV. Henrik? És: miért lett másik, pódiumi életművének főszereplője éppen az imént említett Balassi vagy Ady Endre? Kivételes előadói művészetének titka, hogy nem csupán szépén szavalt, nemcsak beleélte magát a versbe, hanem átlényegült azzá, akinek szövegét éppen mondta^ Amikor Cipolla szuggerált, a színészről dőlt a viz: megélte a szuggesziót. Másfelől, amikor Adyt mondott, ismét és ismét átélte a költő nemzetféltŐ dühét. József Attilával azokat a belső ellentmondásokat, amelyek a tudatzavarba kergették. (folytatás a 10. oldalon) 9.
