Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-09-24 / 36. szám
Thursday, Sep. 24. 1992. 5. AMERIKAI MAGYAR SZO JUHASZ FERENC: APOKALIPTIKUS REMÉNY Az alanti beszéd elhangzott Sztrugában (Szerbia) a költők konferenciáján, ahol Juhász Ferenc iró -koltŐt Arany kos zorü val tüntették ki. Sandro Botticelli: A tavasz. Nem a költészettel kezdem beszédem. De azzal a mozaikallammal, többsejtű országgal, amelyet nem is olyan régen Jugoszláviának hívtak, s amelynek minden térrészében, amit bejártam (es sokat bejártam!) otthont találtam, ram sugárzó tiszta szemeket, boldog kézszoritas volt fogadásom. És most széttörve a tegnapi valóság, mint Heinrich Wilhelm von Kleist szinmukancsója. Darabokban, cserepekben. Bizonyára törvényszerül ez. És bizonyára ősi erők és akaratok fölgyűrŐdése, vulkán- kitörése. Mégis. Mégis. Tudva és elismerve nepek, nemzetek, nyelvek függetlenségi és önállósági jogát, a nép és az ember szabadságjogát és személyiségi jogát, az önálló kultúrák virágzasjogát: nagy fajdalom es szó mór óság köve rajtam. Hogy ennyi ver és ennyi jaj és ennyi irgalmatlan szédület es ennyi halai! Nekünk, költőknek a legnagyobb kötelességünk az egyetemes szellem egyetemes szeretete es tisztelete. Hogy legyen szavunk a gyászra, fájdalomra. Hogy ne( az egymástól elkeritot védjük szabasagként szavainkkal, de az egymásba ágazások és összefonódások apostolai legyünk a szellem szigorában és hódolatában, ho^y az áj határokon átdobjuk egymáshoz szivünket, szeUemkezűnk találkozó egymáshoz érintésé legyen a kerítések fölött. Mert ezer a nyelv és ezer a történelemsejt az emberiségtörtenelem rejtelmében, ezer a kiszolgáltatottság, elnyomottság, megaláztatás, szégyen, de egy a szellem látastudata és metafizikus hirnókszolgalata, még ha tízezernél több látássejtből rakódik is mozaikosan össze. Ne a harag, a megbekeles legyen hitünk. Legalább mi szórjunk harmatlisztes békes- seghálót szivünkből csurgó ragyogásfonalakból, riadt rettegő, egymásra lándzsázo részvilágok fölé, finom iselyemszklakból olyan világegyetemet, amelynek térrészeiből egymáshoz futhatunk a hálórácsfeszülésen, nem jogot rabolni, de adni mézet, mezőt, szivveréskölcsönért szivverésbizal- mat. Nekünk arra van jogunk, hogy azt mondjuk: csak a szabadságra van jogod és mások elnyomásara nincs jogod. Hogy azt mondjuk: mások. rabsága nem lehet a mi szabadságunk. Hogy azt mondjuk: a világénekbe belefér minden nép, minden ember, a világeposz az emberiség arannyal bélelt fészke. Mi csak békehozok lehetünk, nem kardsuhogtatók. Mert mi Isten látóbiborának látóidegei, vérerecskéi vagyunk. A költészet nem nemzet fölötti és nyelv fölötti a megformálásban és a megformált- ság anyagában, de egyetemes a lét szereíe- tében, az ember tiszteletében, az egyenlő jogok bizonyságában , a világtitok megismerésvágyában. Szolgálat és szeretet. Nem gyűlölet és bántalmazás. Égy hóditó, hogy Ő lesz a hódítással meghódított. Egyszerű, mint a kék tengerből kiálló fehér sziklahegy. És bonyolultan titokzatos, ó’sszetetten-kötotten varázslatos, mint az atom szerkezete. Aki öl bűnt követ el! Bűnös az öldöklő angyal is! Barátaim! Álljunk közösen az Öldöklés szörnyangyala elé, szánkból patakzó kék virágos zöld ággal, mint Sandro Botticelli virógfátyol- ruhás Tavasza. Hátha visszahúzódik önmagában, mint csigatestbe befelé folyva bugyog- va a higanyvirág-szemü csigaszarv. Ember csinálta dolog a költészet, s mert csak az emberiségtől van történelem, a költészet a történelem része is, aminek viselője és megbélyegzettje. Minden versen ott vannak a történelem ujjlenyomatai, mint párás poháron, puha viaszon, rózsaszirmon vagy más, szilárdabb anyagon. Akár tudja ezt a költő, akár tagadja. Minden vers tele van történelemfossziliákkal, mint az őspaták, Őskozetek. A történelem által összefogdosott lét van a költészetben. Tehát: nem a költészet szállja meg a történelmet, de a történelem szallja meg a költészetet. A költészet nem vonulhat ki a történelemből, csak fordítva! Jaj» mennyi láng, vér, iszonyat, halál. Az elkülónülésinger, az egyedül legyek indulata nem akarja az összegészet. A világ pusztulásáról Írtam eposzokat egykor, jajongva és keserűen, siratva ezt az emberégitestet. És nem kisebb a jajra ok ma sem. A veszély. Tragikus korban élünk. Ujbarbár korban élünk. A [pusztulás kora a miénk? Az egesz civilizációs gyönyörűség katasztrófát, Apokalipszist hord méhében. Boldogság helyett emberiségtemetőt szül, földgolyóhalált? Miből lesz hat a mi szabadságunk? Ember nélküli földgolyóból, emberiséghalálból? Örömre hát semmi okunk, vigaszra nincs reményünk. Annál inkább a dacra. Hogy mégse! Hogy nem lehet! Hogy nem szabad! De hát mit ér a dac, ha elolvad a tűzben? Ez mind kérdés. Válaszolatlan. Próbáljuk meg hát a választ: mi, költők, szelídek, nyersek, dacosak, okosak, finnyásak, magukat érintetlennek és érinthetetlennek hivŐk, Isten rózsalényéből virágport gyüjtögetők, (az alvilágot szemünkkel bevilágitók. Énekeljünk a tűzben, mint a pokol márványtermeibe száműzött énekes madarak. Verseink mint kivégzettek várakozása. Mert hiszünk a föltámadásban. Ez az apokaliptikus remény! Hogy ez az egész cécó, vers, szűk tűbeszéd, áradó Őzonlés, hömpölygő ihletvarázs, versben megmásított természet, teremtésutánzat második teremtés, halál ellen küzdő titokborzongás tisztaság, ez a gyászban is örökös ünnep, világünnep, kozmoszünnep, ami a költészet: mégse volt hiába! Hogy ráhajol újra inni a versre az ember, s az emberben az emberiség, mint tiszta forrásra a szarvassá változott fiú. Hogy lénye megleljen a költészet szent megváitásanyaggal, mig agancsbozótjában a párolgó végtelen csillagbozót. A költészet dolga az alapokokról beszélni, az alapállapotokról. Ha mást tenni nem tud: legalább megközelíteni őket. Elmondani, mit jelent: lenni a világban, s hogyan szikrázik a világ mibennünk, hogyan lángol eg milliárd tényével és érzetével emberrejtelmünkben? Hogy hogyan virágzik a sejtelem hitünkben, mig kinő gyémántos gyopárgyapjával és liliomkehelyágával a szónkból, mint a legendabeli remete száján, hogy miként tenyésztődünk a rejtelemben. Hogy mi a világ mibennünk és mik vagyunk mi a világban. Hogy ez a lét addig nainaiaüan, ameddig ei nem pusztul a fo"ldgolyc. Hogy miért óz élet, mi az élet és miiyen az elet. Hogy miért oly egyszerű a nagyon is bonyolult halál? Mi a költészet titka? Megmondanám, ha tudnám, mi az ember titka. Mi a világ titka? Megmondanám ha tudnám, mi a költészet titka. Mi a természet titka? Megmondanám, ha tudnám mi a teremtes titka. Szavak, szavak, szavak. Titok, titok, titok. De nem jobb-e, ha nem tudjuk a titkot, csak vagyunk a titokra, csak vonzódunk a titokhoz. A társadalmi, emberi és szellemi függetlenség, amely csak akkor igazi, csak akkor erkölcsi és társas szellemi szabadság, ha abban mások függetlensége is szabadon tenyészhet, népeké, embereké, nyelveké, fajtáké, költőké, teremtőké. Magyar költő vagyok. Testre: keverék, hiszen magyar, sváb, lengyel, olasz, szláv ősök génjei emberalakomban. De testvéreim vagytok mindnyájan: költők, emberiség. Mert mindegy nekem szin, nyelv, előtörténet, származás, ha lényetekben Istenből kicsipett fénycsöpp, mint éji szentjánosbogár, az éjszaka földi fény-virága pázsitos páfránytoll potrohában a világitó zöld parázsrog. Mélyen tisztelt vendéglátóim! Most, amikor szeretetüktÖl átitatódva és bizalmuktól fényt lopva szavaimba megköszönöm az Aranykoszorűt, . kívánom, hogy a költő szavának legyen még jövője az élő emberiségben, legyen napfényes tiszta tér, ahol a varázslat tündökölhet, mint az égitestek fényszó ve vénye, hogy legyen hite és hitele a szónak, legyen teremtő békessége az emberiségnek, népeknek, országoknak, szabadsága a világot habzó léttel telt aranykehelyként fölemelő szeretetnek. TILTAKOZIK A NEW YORKI-----------(folytatás a 4. oldalról) tesz az alapítvány a magyarság emberi jogaiért az Egyesült Államokban. A szöveg román fordítása - szöges ellentétben az elhangzottakkal - azt tartalmazza, hogy az amerikai magyarság mindent el tud érni, amit csak akar, és ők akadályozták meg "tüntetések ezreivel", hogy Románia megkapja a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. Az alapítvány valóban kiáll a romániai magyarság jogaiért, de románellenes tüntetésekről szó sem volt.
