Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-12-10 / 47. szám
18. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Dec. 10. 1992. SZAKONYI KÁROLY I A BOKOR ÁRNYÁBAN Elköltözött a bokorlakó. így neveztem magamban azt az embert, aki mostanság, amig meleg idő járta, ós az ójszakák is forroak voltak, akárcsak délen, a kornyékünkön talált magának szállást, egy utcai pad fölé hajló bokor lombjai alatt. Nem lehetett több negyvenesnél, meglehetősen testes volt, bozontos haja összenőtt a szakallával, nyutt gönceiben holmi remetének látszott. Szerencséjére a fővárosi kertészet elhanyagolta ezt az útszakaszt; a padot takaró bokor remek lakhelyül kínálkozott. Egyik reggel, amikor arra mentem, a remeteforma ember a földön ült, és egy felforditott műanyag vödör fenekén dobolt az ujjaival, s miközben ritmusra mozgatta felsőtestét, valami ismeretlen és érthetetlen szövegű dalt énekelt. Azt hittem, részeg vagy bolond. De jövet még mindig ott láttám, akkor már csendben serénykedett. Ebédet főzött magának. Két, élére állított tégla volt a tűzhely, arra tette piros láboskáját; hulladék fával és tort gallyakkal táplálta a tüzet... Talán lecsót készíthetett; csábitó illatok szálltak tábori konyhája felöl. Észrevette, hogy csodálkozva figyelem, intett a kanállal, amivel az ételt kavargatta. Attól kezdve figyeltem. Ha későn értem haza napi járkálásomból, már pihenni tért, oldalvást feküdt, kissé felhüzott térddel, mert nem a méretére szabták a padot. Reggel azonban mar korán fenn volt, reggelit készített; láthatóan kívánta a meleg ételt, mert örökösen fustÖlgőtt a parázs a bekormolódott téglák között. Kirakta maga köré a holmiját, bögrét, üvegeket, a papírba csomagolt elemózsiát, es kotyvasztott valamit. Néha csak(a batyuja volt (a bokor alatt, nyilván portyazni ment, kér égetni vagy kukákban turkálni; az is meglehet, ho^gy valami munkát vállalt, alkalmi munkát, néhány forintot hozót. Máskor meg a pádon ült, a lombsátor szélénél, akárha a villája teraszán pihengetne, és gyűrött újságokat olvasott. Hosszan, érdeklődve böngészte a különböző lapokat, meglehetősen régieket, de talán nem akart mindenképpen lépést tartani a napi politikával, gazdasági körülményekkel, nemzetközi eseményekkel, Olvasgatni azért persze kell, különösen, ha adódik is rá idŐ. Úgy látszott, berendezkedett. Legalábbis addig, amig tart a jó idő. Hiszen nem választott rosszul: a hegyi levegő tisztább, mint odalenn a városi. Megszerethette helyét, mert egyre takarosabb lett körülötte a bokor környéke. Elsepregette a szárazságban lehullott leveleket, összeszedte a papírhulladékot,( az üvegcserepeket, amiket ki tudja, kicsodák szórták szét a nyáron. Rendben tartotta a holmiját, a tűzhely hamuját eltakarította, újságjait egy darab kővel lenyomatta, nehogy széthordja Őket a szel. Talán még kerítést is vont volna a kiszemelt birtoka köré, ha természeténél fogva nem ellenkezik a bekeritettség- gel, a magántulajdon birtoklásával. Az emberek azonban tiszteletben tartották a körletét. Kikerülték, nem utálkozás- bol, hanem udvariasan, becsülve a terület fölött rendelkezési jogát. Olykor-olykor rájött a danolási es dobo- lási vágy; elővette a bokor alól a vedret, felforditotta, eléje ült, és verte a ritmust, így szórakozott; senkit sem háborgatott vele; hangját elnyomták a száguldó, bŐgÖ autók.e Száraz, esÖtlen volt a nyárutó. így aztán kényelmesen felt. A kora ősz sem kergette el, noha némely nap már hüvösödtek az estek, s talán hideg lehetett az éj. De még kitartott. Gondoltam magamban, vajon mi elhet a lelkében velünk szemben? Lenéz-e vagy irigyel bennünket, kik házakban lakunk, berendezkedve a civilizáció nyújtotta kényelemmel; vajon gyülöli-e azokat, akik autón járnak, állásuk van, vagyont gyűjtenek, elegánsan járnak, színházba mennek, vendégeket fogadnak, külföldre utaznak, üzleteket kötnek? Mit gondolhat róluk? Tálán érdekes lett volna megkérdezni tÓle, és azt is, hogy honnan került az utcára, hogy vesztette el otthonát, esetleg a családját is. De húztam, halasztottam az időt, féltem, nagyon is banális lesz a története. Féltem, hogy az derül ki, valamikor feljött a fővárosba dolgozni, munkás- szálláson lakott, a hét végeken hazautazott a családjához, de aztán kezdett megromlani a házassága, ő csalt vagy őt csalták távollétében, ivott, nézeteltérései támadtak a gyárban; később a gyár csődbe jutott, ő az utcára került. Egy ideig kapta a munkanélküli segélyt, de nem mehet vissza a falujaba, mert a’ felesége szakított vele, elvalt tőle, a gyerekei kitagadták, most azonban visszavásárolhatná liciten a régi rendszerben elvett földjét, de minek, még kárpótlási jegyét sem kérte, nincs ereje hozzá, elvesztette a talajt a lába alól, hát igy tengődik, vegetál a nagyvárosban, ahol jut neki is annyi , mint a galamboknak. Tartottam tőle, hogy efféle története van. Vagy valami betegségben maradt magára; talán egyszer kórházba került, és felgyógyulása után sehol sem fogadták be; talán börtönben volt, kiszabadult és most nem tud elhelyezkedni, hát él, ahogy tud. Nem ezt akartam hallani. Pontosabban, nem akartam hallani a történetet, csak figyeltem, hogyan telnek a napjai. Inkább csodálni akartam szabadságát, semmint megtudni, hogy kényszer vitte rá erre.Amikor reggel vagy este láttam, mindig úgy ereztem, hogy helyettem is képvisel valami függetlenséget, olyat, amilyet én sohasem tudnék elérni; hogy helyettem is megveti mindazt, amiért mi, többiek olyan vadul és könyörtelenül gürcölünk, hogy igazán szabad lény a civilizáció rácsain kívül. Ráadásul arra is rájöhettem, hogy mekkora humora van. Egy öreg, ( kimustrált telefonkészüléket láttam a padjára akasztva, szemétből szedhette ki, de elhozta, csak azért, hogy bohóckodjon velfe. Kartonlapra felirta és a telefon mellé szögelte a kővetkezőket: Kérem, ha nem vagyok itthon, a sípszó után szíveskedjék üzenetet hagyni a részemre, ígérem, hogy nem hívom vissza. Aztán egyszer egy másik felírást is olvashattam a bokor egyik ágára feltüzve: Biztosítva az állami biztosítónál! Néhány napja egy kóbor kutya csapódott hozzá. Fiatal jószág, valaki kidobhatta az utcára, pénzre nem váltható korcs, hát meg akartak szabadulni tőle. A reggelinél már ott ült a remeteforma ember mellett, szaglászott, várta a jó falatokat. Az ember beszélt hozzá. Aztán láttam, spárgából nyakörvet, pórázt szerkesztett neki, de meggondolta magát, nem tette rá. Végtere is nem köthette magához, elvével ellenkezett volna. Nincs kényszer, nincs erőszak. De a kutya maradt. Neki annyi biztonság is elég volt, hogy van egy ember, aki vet neki valamit, és megtűri maga mellett. Este együtt feküdtek a pádon, az ember begorbedten, a kutya az ölében. De aztán eltűntek. A bokor alja kitisztítva, a kartonok leakasztva, csak a tűzhely SÁRGA RÓZSA (folytatás a 14. oldalról) fordulva kiesett a nyergéből, s hasmánt terült el a földön. Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafor- dita a lovát, s a leütött ellenfelet tarkótól sarkáig végigpáholta, ami csak ráfért, így szokták ezt! Ha már elégtétel, hát legyen elég téve! Hej, ha gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megritkulnának a párbajok! Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajitotta a levegőbe s ügy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, ügy repültek a szélben. A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt, a csárda ajtóból. A sistergő istennyila ott csapott le a közeli malom előtt. Itt volt a zivatar. Recsegett, ropogott az eg sarka.- Megmondtam, ugye? - kiáltá a csikós lóhátról a lánynak a megpaskolt ellenfélre mutatva. - Most már beviheted és ápolhatod! Neked marad!- Látod? - mondta a leány. - Ha Ö ütött volna le téged, én rádborultam volna és a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán. A csikós sarkantyúba kapta a lovat, s nekivágtatott a szembe közelgő zivatarnak. A zápor, jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykö hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amig a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor meg- villámlott, a tüzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett, mig egészen eltűnt. Talán sohasem is látta Őt többet. Egy ritka madárfaj a Hortobágyon: a kanalasgém. SZERETETTEL ÜDVÖZLÖM A MAGYAR SZÓ SZERKESZtÓsEGET, OLVASÓIT ÉS TÁMOGATÓIT Boldog új esztendőt! Jámbor Barbara Homewood, Dl. nyoma látszik még. Némi hamu, megszene- sedett fadarabok, meg a kormos tégla. Ennyi maradt, Akárcsak azok után, akiknek valódi otthonuk volt, biztos megélhetésük, családi nyugalmuk. Mig fel nem dúlta a vad XX. század.
