Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-12-10 / 47. szám
10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Dec. 10. 1992. Csoóri Sándor A SZÁZAD NAGY ROMANTIKUSA CHE GUEVARA Hajnali Öt. Szokatlanul könnyű álomból ébredtem föl az imént. Che Guevarát láttam lóháton átkocogni a Margit-hidon. Egyedül ment, átizzadt katonaingben, semmi fölhajtás körülötte, semmi csődület. Autók, villamosok sehol, Én a sziget bejáratánál vártam valakire, amikor a lovasban őt ismertem föl. Fejbiccentéssel köszöntem neki, ő visszabólintott, de mintha mindketten illegalitásban élnénk Budapesten, úgy viselkedtünk, mint akik sose látták egymást. A járókelők közül láthatóan senki sem ismerte föl a legvonzóbb kubai forradalmárt, csupán egy különc alakot sejthettek benne, mert csak oldalpillantásokkal nézegették. Az a tudat, hogy én személyesen ismerem ót, és mégse szabadítom ra az izgalmas eseményekre éhes pestieket, átmelegitett belülről. Micsoda tudatalatti szervezkedése ez a valóságnak és az álombéli képzeteknek! Talán két éve is elmúlt, hogy egyáltalán gondoltam Guevarára, illetve hogy beszéltem róla. És váratlanul most mégis úgy bukkan föl bennem, mintha még élne, mintha itt járna koztunk a földön, rangrejtve, mozgósító legendájával. Pedig már negyedszázada halott. Ott fekszik kiterítve egy bolíviai istálló rögtönzött ravatalán, a keresztről levett Krisztus esendÖsfegével, fél karja könyökben levágva, hogy legyőzői hamisitatlan dokumentum papján azonosíthassák a személyt es a halottat. Életemben még egyetlen fénykép se rázott meg úgy, mint amit a megcsonkított forradalmárról készítettek. Hetekig nem szabadultam tőle. Még verset is Írtam róla. S hogyan lehetséges, hogy( az álom mégsem ezt az égre kiáltó képét úsztatta elém, hanem egy sosemvolt jelenetsor megnyugtató képeit? Az agy ösztönös tiltakozása volna ez a halál ellen? A tudatalatti költészet remeklése? S ha igen, akkor is kinyomozhatatlan remeklés. Az álom "valódiságából" annyi igaz, hogy én kétszer váltottam tekintetet az élő Gue varával Havannában. Először 1961 december végén a Riviera szálloda mozgalmas előterében testközelből, épp újságírók rohanták meg; másodszor pedig januar 1-en a Jose Marti téren rendezett diszünnep- ségen, ahol atizzadt katonaingben ott sétálgatott köztünk, a kubai forradalom harmadik évordulójára meghívott külföldi vendégek között. Igazság szerint ott lett volna a helye Dorticos elnök és Fidel Castro mellett a központi emelvényen, ahonnét az ország vezetői integetve köszöntötték a folvonu- lo tömeget, a fölvonuló tengerészeket, tankokat, a sokadalom fölött alacsonyan elhúzó repülőket, de Che Guevara szinte tüntetőén a hátát mutatja ennek a Vörös téri ünnepségek mintájára megrendezett erőfitogtatásnak. Ó az a vérbeli forradalmár, akit nem szédít el a hatalom; aki a legpazarabb tűzijátéknál is többre becsüli annak a gyufának a lángját, amelynél egy baráti tenyér fedezékében rágyújthat az ember a szivarra. Lehet, hogy ó már akkor megérezte: nincs helye Castro mellett s jobb, ha elmegy partizánnak Dél-Amerika ó'serdeibe? A század nagy romantikusa volt, aki eszelős szépfiúként nyolc föllázitott Vietnámot képzelt el a földön; nyolc, Amerikát kihívó és fölmorzsoló Vietnámot, mert úgy gondolta, hogy ez a több tűzfészekből kiinduló harc lehetne a világ szegényeinek a végső harca a gazdagok ellen. Simon Bolivar és a világszabadságban reménykedő Pet'ófi hite élt benne a rakéták korában! S eközben meg se legyintette a gyanú, hogy tiszta megszállottságát a szovjet titkosszolgálat "zseniális" sugallatai színezik át, fölhasználva ehhez egy nő szerelmét. Azét a nőét, aki élete társa és partizantársa volt Bolíviában. Nem értem, máig sem értem, hogy ez a nagy hitű, lázas képzeletű és bátor férfi hol vethette el élete logikáját? A későn érkezők kudarca érte el? A későn érkezőké, akik ugyanúgy megfizetnek "történelmi lemaradásukért", mint a korán jövők? Talán föl se merülne bennem ez a kérdés, ha nem láttam volna karnyújtásnyi távolságból órákon át mozgását, arcjátékát, szeme élénkségét, és ha nem olvastam volna még melegében, valamikor hatvankettő nyarán, a forradalomról irt naplóját. Ez a napló egyszerre volt izgalmas regény, vakmerő hősköltemény és mítoszromboló kritika. A rózsák mellett kés; az Összeverődő tenyerek mellett szembenézésre kényszerítő kis tükör. 1959 decemberétől, a győzelem napjától kezdve a kubaiak zöme isteníteni kezdte Castroekat és Guevaráé- kat. Galambokkal es sasokkal vitette őket égbe. Guevara már ekkor megpróbált a földön maradni. Emlékezéseit nem félistenekről irta, akik húszegynéhány évesen a szabadsággal és a halállal jártak jegyben. Egyik története mindmáig eligazító történetem maradt. Elindulásuk drámáját írja le ebben ( a történetben. Több mint másfél éves kémény kiképzés után szánták ra magukat arra, hogy Mexikóból indulva százan partra szállnak s a Moncada kaszárnya 1956-os megrohamozása után az egész országot forradalmasítják, Tervük megvalósításához vettek egy kisebbfajta kirándulóhajót. De csak a beszállás pillanatában derült ki, hogy száz harcos helyett csak nyolcvan ember fér el felszerelésével és fegyverével a fedélzeten. Az első nehéz döntése Cast- ronak: az egyenrangúak közül húszat kiválasztani, s elfogadtatni velük a döntés erkölcsi parancsát. Túlestek rajta. A zsúfolt hajó 80 halálra szánt harcossal indul Kuba partjai felé.Egy-két óra múlva azonban kiderül, hogy a makrancos tenger nincs tekintettel a hazafias küldetés nagyszerűségére. Mint egy dinnyehfejat, dobálni kezdi a megterhelt hajót. A haza fölszabadítására fölesküdött forradalmárok tengeri betegségbe esneR, s ki rókázik, kinek a hasa megy, vagy a feje fáj, ki pedig gyászos egykedvűségbe zuhan bele. A csapat egészségügyi felelőse Che Guevara, az orvosnövendék. Fejvesztetten keresi azt a hátizsákot, amelyben a hányás elleni gyógyszert csomagolták. Hamarosan kiderül, hogy a beszállás körüli drámában nemcsak a húsz bajtárs maradt a parton, de néhány csomag is ott maradt. Nincs mit tenni: ki kell bírni a hajöutat, ha törik, ha szakad. Az egész társaság olyan, mint egy vert sereg. S a dráma második folvonásának is eljön az ideje. Hányás közben egyik bajtársuk beleesik a tengerbe. Mire kiderül a fonák baleset, a hajó már- 80-100 métert is előrehaladt. Mit csináljanak? Hagyják belefulladni a bajtársukat? Ez szörnyű lélekomlást okozhatna a többieknek. Az összetartozás erős érzése kapna léket. Ha világos volna, egyszerűbb lenne minden. De sötét van. Ahhoz, hogy keresni kezdjék a vizbeesettet, föl kell gyújtaniuk a fényszórókat. Ám ha fölgyújtják, a parti őrség gyanút foghat. Annál is inkább, mert már hónapok óta lesik Mexiko irányából a vizet. Castro mindennel számolva úgy dönt, hogy megfordulnak s a fényszórókat is meggyújtják; felelőtlen áldozattal nem kezdhetnek bele felelős vállalkozásba. Kétórás keresgélés után találják meg szerencsetlen társukat. A társasággal csoda ^ történik: Összekovácsolódnak és megerősödnek újra. Csakhogy a halálpontosan kiszámított időből két órát elveszítettek. Lassan kezd derengeni az égalj. Éjszaka helyett világosban érnek partot. Visszaút természetesen nincs! S a dráma harmadik fölvonása is lejátszódik. Kikötnek ugyan de már csak arra van idejük, hogy egy partközeli cukornádültetvénybe elbújjanak, mert megjelennek a (folytatás a 11. oldalon)
