Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-12-10 / 47. szám
Thursday, Dec. 10. 1992. AMERIKAI MAGYAR SZO 5. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE Tisztelt Főszerkesztő úr! Köszönöm baráti levelét és a benne irántam és - tisztségemen keresztül - a magyar nép, honfitársaink iránt megnyilvánuló jóindulatot. Természetesen nincs kifogásom az ellen, hogy az el nem hangzott beszéd szövegét közöljék. Mellékelek egy példányt - ha netán nem lenne meg önöknek. Budapest, 1992. november 13. Baráti üdvözlettel: / Göncz Árpácl / Harminchat évvel a forradalom után a forradalomról beszélni igencsak nehéz: ennyi ide) alatt elhalványul, átalakul az emlékezet, rárakódik a közbeeső múlt hordaléka, a jelen, a kínkeserves átalakulás minden indulati terhe. Mitagadás, ennyi idő után a forradalom leghívebb résztvev&it is fenyegeti az "elveteránosodás" veszedelme. Mint ahogy a forradalmat magát is elfedi az egymást követő "megemlékezések" pora, magam is az ünnepi formaságok - az "ezen túl minden másképpen volt" nyűgét venném magamra, ha most a forradalom tizenkét napos pillanatát próbálnám felidézni: a történtek véres emelkedettsége fó'lidézhetetlen, minden nagy szó, minden rikító jelző csak fakit ja a valóságot, ahelyett, hogy felidézne. Amit akkor éltünk át, soha többé át nem éljük, az indulat, ami akkor volt hiteles és valóságos, ma már - ha idézzük - színpadi díszlet. Akkor - ha nem gondoltuk is végig - pontosan éreztük, minek vagyunk a részesei, s a pillanat nagysága súgta meg, hogy mikor mi a teendőnk. Ma már tudjuk, milyen folyamatot indított meg az a tizenkét nap, s hogy a folyamat hová vezetett. Magyarországon - ma - nem állomásoznak idegen csapatok, függetlenségünk teljes. S tegyük hozzá a felelősségünk iSj hogy a függetlenséget, hazánk hosszú idő után visszanyert politikai szabadságát mire használjuk, s hogy hogyan élünk vele. A pártállam széthullott, szét az a világrend is, ami arra épült. S vele együtt a gazdasága. Van valóságos parlamentünk, s elindultunk az egyetlen elképzelhető úton, amely nyugatra, a piacgazdaságon át az Egyesült Európa - mondjuk ki bátran: a jövő felé vezet. Ez az út keskeny és göröngyös. A múlt rajtahagyta az országon a nyomát; itt el - bennünk - az állampárt hagyatéka, az a negyven év, amit nagyonis időbe telik Önmagunkból, a társadalom egészéből kigyomlálnunk. Itt a tét-,a félelem a múlttól és a jövőtől. De mindezekkel együtt itt él a remény, a vállalkozókedv, az összefogás igénye. De itt él a csalódás és a formátlan gyűlölet is. A forradalom győzelme, leverettetése és a megtorlás után mély változások indultak meg Magyarországon. A mi forradalmunk, majd a többi közép és kelet-európai ország forradalmai nyomán gyökeresen átalakult a minket is magába foglaló térség. Előnyére-hátránykra, de mindenképpen az egykozpontúvá vált Európa és a világ kényszerítő valóságához és erőviszonyaihoz igazodva. Forradalmunk egyik le^hÖbb vágya, a semlegesség, ebben a világban értelmét vesztette. A piacgazdaság, a versenytársadalom kikerülhetetlen útja nem a munkástulajdonhoz vezet. A nyugateurópai többpártrendszerű parlamentarizmus alig túri azt a fajta közvetlen demokráciát, amely forradalmunkat a közvetlenül választott, és munkahelyi, lakóhelyi közösségek által ellenőrizett munkástanácsok, forradalmi bizottmányok révén győzelemre vitte. Ha be akarunk taglódni a jövendő egységes Európa rendjébe, mást nem tehetünk, alkalmazkodnunk kell hozzá. Személy szerint a gondolkodásmódunkban és viselkedésformáinkban, a gazdaságunk átszervezésével. Ez - hatását tekintve- hosszan elhúzódó forradalom lesz, s ezzel kénytelenek vagyunk szembenézni. De csak úgy tpdunk szembenézni vele, ha önmagunkkal is szembenézünk. Hideg fejjel végiggondoljuk, hogy milyen értékeket kell óvnunk, mint a szemünk fényét, miről kell lemondanunk, s mit nyerünk vele. A múltunkból mi az, amit érdemes magunkkal vinnünk, mi az, amiről tudatosan lemondhatunk, sŐt le kell mondanunk. S hogy mi az, amit mi, idősek magunkkal fogunk vinni a sírba - sérelmet, hántást, kudarcot és megszépült emlékeket. A sérelmekért, kudarcokért, erkölcsileg, anyagilag még mindig adósai vagyunk az 56-os, mára már az életéből kifelé tartó nemzedéknek. Mert mi már a szivünk mélyén aligha változunk, de tudnunk kell, ho^y az idő igenis előre halad, s az ország szamára viharos, végső soron hihetőleg előnyös, de korántsem biztos, hogy mindig kellemes változásokat hoz. Ötvenhatot, bár a magyar nép egészének forradalma volt, ismerjük be, mégiscsak a fiatalok vívták. S mert forradalom volt, a jó'vŐre irányult. A vágyainkat vetítette ki. Ez az út, amire most léptünk, 1989-ben- tudatosan vállalva ötvenhat emlékét és szellemét - szintén a jövőbe, s szinten régi, Ötvenhatnak sokkal régebbi vágyaink irányába vezet: a korszerű, polgárosodott, minden polgárának a lehető legnagyobb esélyegyenlőséget, anyagi jólétét, személyisége kiteljesítését ígérő, egy szóval: demokratikus Magyarország felé. A fiatalok Magyarországa, a korszerű, XXI-ik századi Magyarország fele. Útközben a vágyainkból sok mindent föl kell majd adnunk - ha nem is Örökre. Ha szabad azt mondanom, s ha a jelző nem mond ellent a szó értelmének: tartóst forradalom áll előttünk, amit ugyanúgy, mint 56-ban, a fiatalok tudnak csak végigvinni. Amely, mint minden forradalom, áldozatot kíván, de tisztitó vihar is: próbára tesz, kemény vitákra sarkall, de egyben - a céljait illetően - egyseget is követel. Mert sok mindent megengedhetünk magunknak, de egyvalamit nem: hogy ne érjünk végére ennek az útnak, hogy történelmileg ismét lemaradjunk. 1956-ban beírtuk a magyar nevet a világ történelmébe, s ki tudja mekkorát, de száz évnél nagyobbat léptünk előre. Most kicsinyek a lépteink, s ráadásul sokakkal, Európa többségével kell egyszerre lépnünk, de hiszem, hogy a végén megint csak beírjuk a nevűiket a történelembe: ezúttal nem a vérűikkel, hanem az eredményeinkkel. Ötvenhat emlékéből merítsünk erőt az útra. Erőt, elszánt türelmet, akaratot. Mert helyettünk, más nem merit, a mi utunkat magunknak kell végigjárni, s a végső sikernek ez az egyetlen záloga. Hogy végigjárjuk. LUTHERAN ISTVÁN OTTHON & MAGYAR MEZŐN A virágos mezőt járom Életre kelt álom. A réten bóditó illat Szivembe beillant. Az égen bárányfelhők Simogatnak a szellők A daloló pacsirta Lelkemet ringatja A nap lefelé száll Fáradtan bóbiskál. Zenélnek a tücskök A réti hegedűsök. Kuruttyolnak a békák Hallgatják a gólyák. Búzavirág kéklik Búza magja érik. Hullámzik a határ Mint egy nagy óceán. Úgy tűnik tol a róna Mintha délibáb volna Piroslik a pipacs virág Más itt már a világ Hemád, Sajó-völgyét Szülőföldem gyöngyét Az egész magyar rónát Szivem ringatóját. 1970.
