Amerikai Magyar Szó, 1992. július-december (46. évfolyam, 27-49. szám)
1992-10-22 / 40. szám
4. AMERIKAI MAGYAR SZÓ TTiursday, Oct. 22. 1992. RIPORT SZATMÁR MEGYEBtÜL | Lassan gyertyára sem jut Gömbös Gyula és a Magyar Narancs Gömbös Gyuláról, aki az 1932 és 1936 közötti sorsiforduló években töltötte be Magyarország miniszterelnökének posztját, közismert, hogy mély rokonszenvet tanúsított az olasz fasizmus és annak vezére Benito Mussolini iránt. Ezért kapta a "Gömbilini" gúnynevet. Gömbös már 1921-ben felismerni vélte, hogy "ha az olasz és német nacionalizmust össze lehet hozni, akkor ez meg fogja változtatni Európa térképét" és biztosítani fogja " a Nagy-Magyarország reneszánszát." Ennek az akkor még teljesen új politikai koncepciónak Gömbös a "Berlin-Róma tengely" nevet adta és létrehozásának eló'segitéset a magyar külpolitika fŐ feladatának tartotta (Gömbös személyes tragédiája, hogy nem élte meg "keresztfiának" megszületését. A magyar kormányfő 1936 október 6-án hunyt el egy müncheni szanatóriumban, Ciano és Ribbentrop alig két héttel később irta alá a Berlin-Róma tengelyt létrehozó megállapodást.) Gömbösnek az olasz fasizmus iránti rokonszenvet mutatja, hogy 1927-ben igy lelkendezett Mussolini rendszeréről: "A Duce vezetése alatt álló mozgalom a legnagyobb történelmi újjászületés, amelyhez még az olasz reneszánszot sem lehet hasonlítani." A Gömbös-kormány elsődleges olasz orientációját mutatja, hogy Gombos miniszterelnökségének négy éve alatt öt alkalommal tett látogatást Mussolininál és folytatott vele beható megbeszéléseket. A fentiek ellenére, amint Révay József 1934-ben megjelent Gombos-életrajzából kiderül, a magyar jobboldal e vezéralakja tudta, hogy Mussolini módszerei nem valósíthatók meg "egy az egyben" Magyarországon. Ennek a véleményének a következő sikeres metaformában adott hangot: "Tisztelem a fasizmust, állítom azonban, hogy az olasz rendszert más rendszer le nem másolhatja, léppoly kevéssé, mint ahogy nincs módomban az, hogy egy narancsfát a magyar talajba átültessek." Egy másik parlamenti beszédében még alaposabban fejtette ki "narancsfás" hasonlatát: "Én a fasizmusnak lehetek csodálója, én az olaszországi fasiszta rendszerrel szemben szimpátiával viseltethetek, és mondhatom azt, hogy az olasz nemzeti géniusznak egyik megnyilatkozása, ez azonban nem jelenti azt, hogy én a fasizmust magyar intézménnyé kívánnám kreálni. Éppúgy, amint nálunk a narancsfák nem nőnek szabadon, bizonyára vannak olyan politikai elvek is, amelyek szintén nem nőnek olyan terebélyes fákká, mint az olasz éghajlat alatt." És bar Gombos később lépéseket tett egy az olaszhoz sok vonásában hasonló diktatúra megvalósítására, a fentiekből levonható az a következtetés hogy "narancsügyben" Gömbös realistább volt, mint Rákosi, aki egy az egyben akarta megvalósítani a magyar narancsot. P.S. Mindezzel nem kívánom azt állítani, hogy Gombos Gyula lett volna a "Magyar Narancs" névadója is. R.Gy. BUDAPEST. Jovore 40 százalékos kedvezményt kapnak a magyar vendégek a Balatonto(urist szálláshelyein. A belföldi turisták szama évek óta zuhanásszerűen csökken a Balatonnál, az idén például az összes vendégforgalom alig négy százalékát adták a hazai polgárok. Általában is visszaesett az idegenforgalom, csak az osztrákok jöttek a tavalyinál többen. Ahogy átléptem a Krasznát, az egykor szépen művelt táblák helyén gazos, murvás, elhanyagolt földeket látok. Elvadult táj. Pedig itt Nagydobos es Szamosszeg vidékén mindig konok szívóssággal és nem kis büszkeséggel vallották az emberek: bármilyen távol is essenek az ország központjától, vagy a fő útvonalaktól, ahol külföldiek százezrei^ figyelik,( mit is tud a magyar paraszt, Ok sem adjak alább. Rongyos piac A térség fővárosa Mátészalka, Itt valamikor élénk kereskedelem zajlott, hiszen ebben a városban találkoztak a Mara marosi-hegyek mindkét oldaláról, tehát Erdélyből és Kárpátaljáról érkezett vándorok, kereskedők. Megfordult itt bivalyos szekereivel a sószállitó, az ércbányász vagy a kosaras mester, de jöttek a hegyekből a fakitermelők, hozták a bútornak, szekérnek, pajtának való gerendákat és itt adták-vették a szőtteseket az asszonyok. Mátészalka ma egyféle utó-KGST-központ; ha van az országban sok pszeudoszocialista bolhapiac, akkor azok közül a szálkái kiemelkedik. Nem is az lenne a ^legnagyobb baj, hogy számos kétes eredetű áru kerüli igy ki a kereskedelmi adókat, hanem az ezerféle holmival együtt megérkeztek a kalandorok is, akik között nemegy figura több országban körözött személy. Újabban viszont felbukkannak a módosabb kereskedők is, akikről ugyan nem nagyon lehet kideríteni, hogy miből sikerült megvásárolni a csillogó kocsikat, amelyekkel begördülnek a város első magánszállója elé, de tény, hogy itt vannak, ök már nem az utcán, a piacon kínálják a portékájukat, hanem diszkrét zene mellett a bárban. Hogy miről zajlanak ezek a beszélgetések, csak találgatni lehet. Egy biztos: nem a szatmári táj értékeit mérik fel, hiszen ami itt terem, már esztendők óta vagy piac nélkül rohad el, vagy újabban már azt sem várják meg a gazdák, hogy kivirágozzék a sok ültetvény, hanem baltával mennek neki az almásoknak. Pedig néhány éve még egy hamburgi üzletasszony járta a kornyéket és kínálta fel a lehetőséget; szállítsanak Szatmárból a német kikötővárosba léalmát, ahol abból elkészítik a keresett gyümölcsitalt. Hiába erőlködött, az üzlet nem jött létre, hiszen akkor még korlátlan mennyiségben vette át a még létező Szovjetunió az almát. Napjainkban viszont nem indulnak el az őszi szüret után az almákkal teli ládák, hanem sok ember meg sem várja a termést. Marad tehát az újmódi kereskedőknek a legrégebbi és legkeményebb üzlet: az emberkereskedelem. Ezt szó szerint lehet érteni, hiszen Szatmár meg Szabolcs-Szat- már-Bereg- megyén belül is a legnehezebb helyzetben lévő tájegység, minden országos adatot megelőznek a munkanélküliségben. Ember viszont van, hiszen a fővárosból is visszacsorognak az egykor elvándoroltak, akik pedig mindig is itthon voltak, nem jutnak munkához. Ugyanakkor itt akad meg az erdélyi és kárpátaljai gazdasági menekültek első csapata. Barátom B. Béla - akinek nevét jó okom van most elhallgatni - olyan dühösen vágja a fejszét a tuskóba, mintha isten tudja, mit akarna lecsapni vele. Tudom, nem azért haragszik, amiért értesítés nélkül állítok be, hanem mélyebb mérgek emésztik. Aztán amikor végre az asztalhoz ülünk, úgy folyik belőle a panasz, mint a nyitott sebből a vér. Mutatja a bakelit lemezből kivágott mulatságos mintát, amit még tavalyról őriz. A két formán keresztül kellett átengedni egyenként minden darab uborkát és ami nem felelt meg a mintának, azt már egyenesen dobhatta a szemétre, vagy esetleg a háta mögé, hogy az asszony majd csinál belőle télire csalamádét. Vérző meggy Miután több mázsa uborkát válogattak igy ki, alig-alig vettek át belőle valamit. Jószerivel a termelés költségei sem térültek vissza, sőt nem egy ember ott, az átvevő- helyen öntötte az árokba az uborkát. Na, a meggyel sem jártak sokkal jobban. Mivel az alma már évek óta a pusztulás felé sorvad, sokan ültettek meggyfákat. Milyen a falusi ember? Ha látja, hogy valamibe belekezd a szomszéd, ö sem akar lemaradni. így népesültek be gyorsan a kertek meggyfákkal, de jutott belőlük bőven a virágágyásokba az utak melle is. Es a meggyfa az olyan, mint a többi: előbb-utóbb teremni kezd. Egyszerre jelent meg a piacon a rengeteg ember. Egyszerre fordult termőre a több ezer meggyfa, aminek kovet- kezmenye, hogy amiért tavaly még hatvan forintot adtak, az idén már nem ér harmincat sem. Nem csodálkoztam tehat, ho^y az árokpartok mentén vérvörös tócsákat láttám. Ott engedte ki a levét a kiöntött meggy. A legnagyobb baj viszont, hogy emellett már más munkát is hiába keresnek az emberek. A szövetkezet itt is ugyanolyan bizonytalanságban leledzik, mint bármelyik más az országban. Nem részletezem tovább; aki eddig bejárt valamelyik ipari üzembe, hogy onnan egészítse ki a család jövedelmét, mind ritkábban indul munkába. Régi barátom Béla is panaszkodik. A mátészalkai Bútorgyár a szétesés szélén all. Olyan apró-cseprő munkáért szaladgálnak, amire régebben egy percet sem vesztegettek. Hol vannak már azok az idők, amikor a megrakott kamionnal elindultak Olaszországba, hogy ott, a helyszínen rakják össze a megrendelő kényes ízlése szerint elkészített konyhabútorokat? Félelem Bátorban A nyírbátori református templom messze földön hires. Gyönyörű gótikus belső boltozatának csak Angliában van párja. Még krakkói érsek korában megfordult itt Wojtyla is, aki azóta II. János Pál pápaként kereste fel Magyarországot. Ezt a templomot ugyanúgy nem lehet kikerülni^ mint a tihanyi apátságot, vagy a hortobágyi kilenclyukú hidat. Ez a templom nemzeti építészetünk egyik kiemelkedő darabja. Nem véletlen tehát, hogy szeretik a nyírbátoriak is. Az a lelkész, aki itt jut szolgálathoz, nem teheti meg, hogy ne ismerje gyülekezete minden baját. A végtelenül csendes Tárnok Zoltán, miután újra szóba hozza, hogy a hires stallu- mot szeretné visszaszármaztatni a Báthoryak fészkébe,legalább akkora, ha nem nagyobb aggodalommal beszél a gyülekezet tagjainak jövőjéről. A város egykor hires gyárai; a gépgyár, a cipőgyár, a gyertyagyár mind-mind óriási gondokkal küszködik. Szaporodik a munkanélküliek száma és rendkívül látványosan esik vissza az életszínvonal. Mint mondja: sok embernek lassan már gyertyára sem lesz pénze. Bátorban félnek a város lakói, féltik a gyermekeik jövőjét, mert ugyan elképzelik, hogy tiz év múlva ide is eljut a piacgazdaság áldása, de addig mi lesz? Ritkán hallok lelkésztől olyat, amit Tárnok Zoltán mond: a hit rendkívül fontos, az az utolsó, amibe még kapaszkodhat az ember, de a hit alapja az élet, és ha itt a megélhetés biztonsága elvesz, félő, hogy oda lesz a hit is. (szendrei)
