Amerikai Magyar Szó, 1992. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-21 / 21. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 21. 1992. Bán Ervin f •• KÉT ÜNNEPNAP. BUDAPEST 1992 Szemelvények SIN KA ISTVÁN: A fekete bojtár vallomásai c. művéből 22. Vizsga múltával tehát az Öcsém elment az említett rokonhoz, én meg mezítlábasán, ingujjban kibattyogtam az Ilyés-tanya- ra. Jancsi oda volt örömiben s a nagybátyám is tűrhetően fogadott. Eljártunk legeltetni. Akkor mar arattak a szikesebb földeken s a tallókon szép zöld porcsin tenyészett es virágzott és dús volt a szederinda.- Na, ha ilyen itt az élet, akkor Jancsinak nincs oka panaszkodni - gondoltam és nagy örömmel néztem az ész elé, amikor már én is bojtárkodhatok valahol. Egyszer azonban a nagybátyám elhagyott egy kis fosos bárányt messze valahol a buzakeresztek közt s engem küldött, hogy keressem meg. Mondom, nagy dús porcsin és szederinda volt a tallókon; a kis rossza bárány valahol belebukott. Nem leltem. Jó sokára jött a nagybátyám pulival s a puli egykettőre ralelt. Akkor elkezdett szidni, mint a bokrot. Az anyám lusta Istenit hánytorgatta. Már leértünk a talló- ról, még mindig mondta. Odaszóltam neki, hogy akkor miért hivott ki, ha még az Istenem is rongy, lusta és hasznavehetetlen. Az arca azonnal veres lett, mint a pip, a bárányt lelökte az öli bői, hogy jobban tudjon ütni. Hiába: én szaladni jól tudtam. Egyideig hajkászott a gyepep. De, hogy nem sikerült megfognia, a botját utánam hajította és megütött Mikor kikészítve otthagyott a gyepen, úgy éreztem, hogy minden tagom külön- külön egy gyerek, kiket külön-külön megzö- työgtettek és megvertek. Iszonyúan égett csontjaimon az ütések helye. Feküdtem a gyepen, néztem a kék égbe, tudtam, hogy ez az a nap, amelyiken átléptem egy világ kapuján, ami Isten tudja majd hogyan, merre, meddig és hova sodor. Megértettem most már a Jancsi szomorúságát és magánosságát. Ereztem, hogy sajgó hátam alatt a gyep két világ választóvonala s én a választóvonal rosszabbik felen immár csuszok lefelé, le egészen a mások asztalának a kegyelméig, a korbácsok és a botok alá. Feküdtem összekunkorodva és irigyeltem a pulit, hogy jól tud futni s hogy hamar megleli a bárányt. Jancsi a szin végitől leskelŐdött arrafelé, de nem mert odajönni. Szegényke! Az ö csontjai már megsúgták neki, hogy mit lehet cselekedni és mit nem. Nyöszörögve hánykolódtam egy ideig ott, aztán felálltam, Jancsinak integettem és megindultam Szalonta felé. Eszembe jutott, hogy rövidesen mit kell elvesztenem és nagy vágy fogott el, hogy a hátralévő két hónapot teljesen a magaménak mondhassam. Igaz, otthon csak a bezárt lakás vár, de hiszen maholnap magamnak kell megkeresnem a kenyerem. Mért ne kezdhetném tehát máris. így legalább úgy csinálom, ahogy én akarom. A kulcs benn volt a tanyán a nagybátyámeknál. Nem mentem vissza érte. Csak el-el, mennél messzebb jutni ettől a tanyától - gondoltam - most még lehet. _______________folytatjuk NA ELŐFIZETÉSE LEJÁRT szíveskedjék annak meghosszabbításáról idejében gondoskodni Egy évre $25,- Félévre: $14.Kanadába és Európába $30.Megújitásra: $.................................................. Naptárra: $....................................................... Név: ..................................................................... Cim: AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 E 16th Street, New York, N.Y. Negyven éven át négy tavaszi ünnep volt Magyarországon az akkori államhatalom akaratából. Az új hatalom akarata csak kettőt hagyott meg, március 15-ét és - fanyalogva - május elsejét. (Eggyel kevesebb munkaszüneti nap, kettővel kevesebb tanítási szünnap...) Idén a hivatalos március tizenötödike kevéssel különbözött a korábbiaktól, alig a tavalyitól. A nép ünnepe azonban más volt, feltűnően más. Budapest egyik keleti külvárosából indultam el autóbuszon a Duna fele. Az első meglepetés: a házaknak talán felére tűzték ki a zászlót. A családi házak homlokzatára csak itt-ott. Azelőtt ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Ahogyan az autóbusz közeledett (a belváros fele, úgy szaporodtak a lobogok, de még a legpolgáribb negyedben is akadt nagy ház, kisebb ház, amelyen árválkodott a zászlótartó. A Rákóczi úton elvonult a köztársasági gárda e^y lovas diszszakasza. Új, cifra egyenruhájukat viselték, talán azt akarták bemutatni a városnak. Nagy figyelmet azonban nem keltettek, nem láttam a járda szelén csoportosuló és bámuló embereket. En magam csak arra gondoltam, hogy mennyibe kerülhet napjainkban egy ló beszerzése és eltartása. Az utca a korábbi években tele volt kokárdával ezen a napon. Sokan hordták, mert viselésének többféle oka volt: a hazaszeretet egyik lehetséges megvallása, a hatalom elleni tiltakozás vagy a magamutogatás. Most feltűnő volt, hogy hány ember nem hordja. Mintha ráuntak volna. Azelőtt fiatal emberek napokkal előbb feltűzték, az ünnep után pedig napokig a kabátjukon felejtették - most ilyet nem láttam. Vasárnap volt, a hívek templomba mentek. A belvárosi plébánia-templomban még ritkább volt a kokárda, mint az utcán. Figyeltem az áldozókat. Sokan voltak. Kokárdát egyetlenegy sem viselt. Ez természetesen igy helyes. A templomban ízléstelen minden, ami az emberek közötti elkülönítésre utal, a nemzeti jelvények is - különösen stílustalan lenne az egyetemes (idegen szóval: katolikus) egyház szentélyében. Sem a szertartásban, sem a prédikációban nem történt utalás a nemzeti ünnepre. Ebben a templomban tehát nem észlelhettünk keresztény-nemzeti kurzust. Volt az általános hangulatban valami tompa közöny, mindenesetre szürkébb volt ez a Március Idusa, mint a hajdaniak. Vajon miért? Az emberek általános kiábrándultsága? Vagy rájöttek, hogy minél több a zászló, a kokárda, az ünnepi dal, annál gyöngébb a nemzeti érzés, annál bizonytalanabb a magyarságtudat - hogy a kettő fordított arányban áll egymással? Az idÖ is hangulattalan volt: felhős, csípős, esőt igérö, szomorú. Meggyőződésem, hogy lélekben sokan fordultak 1848 felé, sokan vették az üzenetet - de sokkal kevesebb ember érezte szükségét, hogy ezt külsőségekben demonstrálja vagy politikailag értelmezze. n. A budapesti május elseje pontosan ugyanannyira különbözött a budapesti március tizenötödikétől, amennyire a két nap időjárása különbözött. A termeszét kegyes volt a munka ünnepéhez. Hivatalos rendezvényt (nem tartottak; az államhatalom, a korábbi negyven májustól eltérően, nem rendezkedett, nem állt ki a mellvédre, és nem parancsolta az utcára az embereket. A baloldali pártok és a szakszervezetek felvonulását, politikai fórumait, majálisait félhivatalosnak mondhatnánk, de a hivatalosság felet is nehéz volna bizonyítani, hiszen az embereknek senki sem parancsolhatott. A zászlók dolgában mintha fordítottja lett volna a helyzet a másfél hónappal előbbinek: a belső városrészekben csak szórványosan lehetett látni, a külterületen jóval többet lobogtatott a szél. A nap fő és központinak mondható, majális eseményének színhelyén, a Városligetben, óriási volt a tömeg. Rengeteg ember és rengeteg árus. Tülekedést, türelmetlenséget azonban sehol sem láttam. (Különös jelenség lehettem, tálán az egyetlen ember a sokezres tömegben, aki magányosan járkált.) Az egyszerű emberek a maguk egyszerű módján mindig jól érezték itt magukat május elsején, idén azonban volt nem látható, de érezhető többlet: az allam- es párthatalomnak a szagát sem érezted. (A politikai fórumokon is alig jelent meg az uj hatalomhoz tartozó ember.) Hiányoltam a zenet. Valahol tálán játszott zenekar, de csak gépi zenét hallottam, kevés hangszórót szereltek fel, nem süketített a lárma. A mi mai furcsa szabadságunk mégis "begyűrűzött" a városligeti majálisba. A valamikori, párt rendezte május elsejéken a kirendelt árusok pártutasitasra árfegyelmet tartottak, hop? a nép mulatságát ne rontsa el a pénztárca gyors soványodása. Most azonban piacgazdaság van, "piaci" árak- a nagy kereslet drágít. Odamentem egy árushoz:- Mennyiért adja a sosperecet?- Harmincöt forint. Meghökkentem. A nagy perec ára máskor es másutt tizennyolc, húsz? huszonkét forint. Az árus vigasztalni próbált:- De nagyon finom! Egy csomó gyerek kezében mégis ott volt a perec, a nápolyi, a nyalóka. A szőlők meghozták az áldozatot a május ünnepnek- és az extraprofitnak. Beszéltem valakivel, aki egy kerületi majálison vett részt.- Sokan voltak?- Nagyon. Tele volt a nagy sportpálya.- JÓI erezte magát?- De mennyire! Egy csomó ismerőssel találkoztam, akikkel már régen nem tudtam beszélni. Kitűnő volt a só‘r. Pedig én nem vagyok sörivó...- Ús a felvonulás?- Oda nem mentem el. Az ismerőseim se. A párttitkárunk sem vonult fel. (A Szocialista Pártról volt szó.) De a sporttelepre o is kijött. A két ünnep kozott sem jobb, sem rosszabb nem lett az emberek sorsa. (Kiveve azokat, akik ebben a hónapban veszítették el a kenyerüket.) Mi volt hát a két ünnep annyira különböző hangulatának oka az ünnep jellegén es az időjáráson kivül? Március 15-én az emberek érezték, hogy megint hivatalosan kisajátították az ünnepet, mint minden uralomváltás után. Május elsejét azonban mintegy visszakapták azzal, hogy a hatalom levette róla a kezét. NOCTURNE Oh happy love, to you belongs my song, To strong fulfillment and to silent peace, Betrayed, forsaken hangs the virgin moon, Pale emblem of my early maiden dreams. Lured by her limpid face on lonely nights, Aquiver with the passing of the breeze, I used to hear an unknown ardent air Assume the swinging rythrn of the trees. To-night there is no moon; an April rain Plays on the roof its patient melodies, And happy love, to you belongs my song, To strong fulfillment and to silent peace. Elisabeth SOard
