Amerikai Magyar Szó, 1991. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-24 / 4. szám
Thursday, Jan. 24. 1991 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5. ülés Sándor Disznótor A hajnal csak most hasad: oszlik és fut előttünk a sötétség. Már látni az át két oldalán sorakozó tanyakat, lombtalan fák karjában ülnek. A reggeli köd térdig ér. Megnézem az órámat: csak fél hét. Mire megérkezem, hét óra lesz, elkéstem a reggeli pörzsölést, pedig a disznóölésben az a leghangulatosabb mozzanat. Vidéki ismerősök hívtak meg: "De jöjjön már korán, hogy itt legyen a böllérvárásnál!" - irta Karoly gazda. A "böllérvárás" szintén amolyan szertartásféle. A gazda már hajnalban felkel, előkészíti a pálinkát, a nagykést, szalmát hüz a kazalból a horoggal, alágyájt a kotlának, hogy legyen időre meleg viz. Amikor aztán megérkezik a böllér, aki rendszerint a sógor vagy az ismerős, vagy esetleg hivatásos mészáros, akkor kezdődik nyomban a munka. Amit senki nem nevez munkának, mert a disznóölés nem munka, hanem családi ünnep. Vigalom. Lakoma. A disznótoron való részvétel megtiszteltetés. Olyan nap a családéleteben, amely határkő: "Emlékszel, András, disznótor után történt!" Tehát szamontartott eseménye a paraszti életnek. Sajnos, már nem erek oda a pörzs’ólésre, pedig az él meg ma is bennem a legelevenebben. Gyermekkoromban ott sündörögtem én is a felnőttek között, tápláltam a tüzet, amely a leszúrt disznó tetemén lobogott, meg azt a kisebbet, a nagy mellett, amelyben vasat tüzesitettek, hogy majd a fülek, lábak, farok mellől is leperzseljék a sörtét. Tüzeltünk mi kipirultan gyerekek, s vártuk, hogy megkapjuk a malac fűiét. Nincs annál izesebb falat, még most is érzem izét a számban. És hallani vélem a reggeli robogasban a disznóvisitást. Ilyenkor, András nap után már hangos a reggel a kétségbeesett disz- nóvisitástől a falvakban. András nap előtt nem "illik" disznót vágni, korai még az idő, de András napja után, karácsony előtt mar minden rendes gazda leöl egyet, hogy legyen karácsonyra hús, meg dagadó a káposztába, meg háj a lekváros buktához. Mindezeket a robogó buszon gondolom végig, s mire megzökkenek végcélom buszmegállójába, már kivilágosodik. Fülelek ismerősöm háza felé ballagva, de már nem hallani visítást, mélységes csend fogad. Benyitok a házba, már csak a hátsó udvaron éktelenkedő fekete t folt mutatja, hogy itt ma disznót öltek. Erezni a sült húsok illatát és a kesernyés pernyeszagot. Előkerül ismét a zöldhasú pálinkásüveg, érkezésem ok az ivásra. A háziasszony kipirult arccal jelenti be, nyomban kész a reggeli is, hát akkor mégis idejében érkeztem. A sertés már megtisztítva, levakarva nyugszik az istálló faajtaján, amelyet erre az alkalomra kiemeltek a helyéről. Reggeli után kezdődik a szétdarabolása. A reggeli minden disznóölésnél ugyanaz: cigánypecsenye, de van hagymával Összekevert vér is, savanyúságként káposztát adnak mellé, vagy savanyu paprikát, amit felbont a háziasszony. És persze ilyenkor már illik áttérni a pálinkáról a borra. Az idei szüretelésíi bort kóstolgatjuk a fény felé forditgatva poharunk, hogy a színében is gyönyörködjünk. A reggeli gyorsan véget ér, jóformán le sem ülünk, csak úgy állva szürküljük bicskánk hegyével a húst, s iszunk rá a sillerből, aztán sietve látunk munkához. A böllér gyakorlott mozdulatokkal darabolja szét a hízót, különválasztva sonkáját, lefejtve szalonnáját, kupacokba rakva a kolbásznak való húst. A kotlában már fő az abáló, ott a háziasszony szorgoskodik, hogy a hurka is sikerüljön, ne legyen kémény a rizs, de ne is fŐjjön túl. Az ő szakértelmére van szükség a kolbászkészités- nél is. Pontosan tudja, érzékeli a bele-belekósto- lással, hogy kell-e még a töltelékbe fokhagyma, vagy paprika, "jaj, nehogy túlsózzák, tavaly is sósra sikerült!" A disznótornál az ebéd gyakorlatilag nem számit, van, ahol savanyu tudót főznek, szószban, másutt csak levest adnak, hiszen a reggeli bőséges volt. A vacsora az igazi, a toros vacsora. A dosznőolés fénypontja a tor. Ennek gondja már az asszonyoké. Amikor a sóba került a füstölnivaló hús, a szalonna, a sonka, s kisült a zsir is, a férfiak szétszélednek. Ilyenkor kezdődik az esti etetése az állatoknak; azok is hazamennek, akik reggel óta segédkeztek a gazdánál, hogy este hat, vagy hét órára átöltözve visszatérjenek a torra. Hiába erŐsködtem, hogy hazamegyek az esti busszal, hallani sem akartak erről. "Van itt bőven hálóhely, megaihat nálunk, csak nem megy el vacsora nélkül? Várja meg a tort, holnap reggel kikisérjük mindannyian a buszmegállóhoz! Mit szólnának az ismerősök, ha elmenne?" Nem jöttem el. Eszembe jutott gyermekkorom sok regi disznótora, amelyre mindig olyan izgatottan készülődtünk. Számon tartottuk a faluban a disznóvágásokat, s amint besötétedett, hárman-négyen Összefogva kóntálni indultunk. Ez annyiból állt, hogy megzörgettük a disznótoros ház kapuját, ablakát, s bekiabáltuk az udvarra: "Egyilttünk mi kantám, kántáni, Disznó farkát rágcsáni, rágcsáni, Adjanak egy darabot, Mivel haza szaladok!” Persze nem kaptunk se hurkát, se kolbászt, csak legfeljebb félmarék töpörtyüt, de azt is szívesen fogadtuk.Három-négy helyről is összeszedtük a "járandóságunkat" s boldogan tértünk haza, hogy otthon a zsebből előkerült töpörtyíivel (olykor akadt azért kolbász is) kinálgassuk szüleinket. ( Apám mindig megkóstolta és véleményt mondott, ilyeneket: "jó kövér lehetett a Vargáék hízója! ..." Az idén hiába vártam, nem zörgette meg senki vendéglátóm kapuját, ablakát. Sajnos (kivesznek lassan a népszokások. Hat orara készült el Erzsi néni a vacsorával. Ide irom a menüt: Orjaleves, utána orjahus tormával, majd pecsenye hagymás, tört krumplival, kolbász, hurka ecetes paprikával meg céklával, s ezt követte a toros káposzta. Ez utóbbit cserépfazékban főzik a kemencében, mert csak igy olvadnak össze csodálatos harmóniává az izek. S mi érkezett a tor legvégén? ( Akár a repülésre váró galambok, úgy ültek a nagy tálon a porcukorral leszi- talt hájaskiflik, lekvárral töltve. Ez tette föl a koronát a vacsorára, utána csak ültünk mélabúsan és a disznóról beszélgettünk. Cs. Gyimesi Éva Honvágy a hazában Az otthon az a hely, ahol az ember azonos lehet önmagával, mert elfogadják annak, aki, úgy, ahogy általában az anyák elfogadjak többé-kevés- be jól sikerült gyermekeiket.Hazamenni azt jelenti, hogy minden reánk kényszeritett szerepet levetkőzünk, lelki kényelembe helyezzük magunkat és fürdózúnk a szeretetben. És az otthonnak ez a melege nemcsak felszabadit, hanem önkéntes tehervállalásra, egymás iránti felelősségre is késztet. Az otthon: az emberek, akikhez tartozom, és ahol - Németh László szavaival élve - "minden embernek tartozom és minden ember tart- tozik nekem". És ez az egymásrautaltság nemcsak teher, hanem kölcsönös örómforrás, hiszen - ahogy József Attila mondja - "Csak masban moshatod meg arcodat." Az otthon és a haza analógiába nyilvánvaló. Egyik a személyes, másik a nemzeti önazonosság megnyi- latkozasanak es kiteljesítésének szabadsagai es keretét nyújtja, mi pedig nekik adjuk cserebe s ónként értékteremtő munkánk gyümölcseit. Otthon lenni a hazában nem más, mint a személyes és nemzeti önazonosság összhangjában élni olyannyira magától ertetódö módon, hogy az identitás kérdése fel se merüljön. És aki igy lelte meg "honját a hazában", annak a szülőföld - ha szüntelen változásban is - maga az állandóság, a bölcsó és az otthonosnak képzelt majdani sirhalom. Az a hely, j ahonnan végleg elszakadni: lelki ön- ! csonkítás. Mert a szülőföld és én, ! az otthon és én, a haza és én valami- : képpen egyek vagyunk. Csukás István: JANUÁRI HÓ HULL Januári hó hull, fehér lesz minden, tiszta lapot nyit az új év. Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, egy pillanatra költő lesz mindenki, a hóra íródik a közös költemény ! Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. A rigó menekülő csillagokat ír, zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, a macska talpa sötéten pontozza a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, lehet borzongani, hogy semmi se változott, s hogy erről sohasem a vers tehet. De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, belepi hóval, s rábólint a bennünk lapító, mi is? Talán a remény, vagyis az az összevissza férceit szövevény, hogy mindenáron élni akarunk, ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, ha nem. hát valahogy, s mohón várjuk-olvassuk a biztatást, íme szánkó siklik gyerek-fenék alatt, muzsika szól: vidám kacagás, röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! Meg is állhatnánk e derűs képnél, de hull a hó s belepi puhán ezt is, kell a hely, mert még sok az írnivaló, el lehet merengeni ezen is, de már nem bírom tovább, viszket bennem a költő, öltözöm és sétálok egy verssorra valót! Mert ez kötelező és iUo. Ha már lakmá- roztunk belőle, akkor dicsérnünk is illik. "Szerette nagyon a tokot, minden nap szórtam be neki egy keveset. EttÖl jött meg az étvágya ..." Elmélázunk, vajh' mi lett volna, ha nem szereti a tököt, s nem eszik nagy étvággyal, s nem hízik ilyen szép kö'vérre? Rossz rágondolni.
