Amerikai Magyar Szó, 1990. július-december (44. évfolyam, 27-48. szám)
1990-10-11 / 38. szám
Thursday, Oct. 11. 1990. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5. VITA-IRAT Maradjunk a tényéknél! Göncz Árpád köztársasági elnökké választásának emelkedett és ünnepi pillanataiban, amelyek nagyon is ráfértek már napi gondoktól és vitáktól gyötört közéletünkre, többször is szó esett az elődökről. A legtöbb nyilatkozatból és beszámolóból azonban - hogy, hogy nem - kimaradt az 1918-19-es magyar köztársaság említése, ( és történelműnk első köztársasági elnökének, Károlyi Mihálynak a neve (miközben gyakran szerepelt Kossuth Lajosé, aki pedig nem elnöke, hanem kormányzója volt az országnak ). Tény, hogy Károlyi Mihály manapság nem "népszerű" alakja újkori történelmünknek. Publicisták, néha még történészek is bele-belemarnak, főként a trianoni békével kapcsolatban (pedig amit tett, éppen ennek elkerülésére tette), időnként már a Horthy-korszakot idéző hangnemben. Holott 1946-ban az akkor még demokratikus parlament iktatta törvénybe érdemeit (amiről a Nemzetgyűlés akkori elöke, Varga Béla értesítette az emigráns politikust), s ezt a törvénycikket még Rákosiék sem merték érvénytelenitetni az 1949-es szakítás után. Tudtommal, ma is érvényben van. Pluralista viszonyok között természetes, hogy az álláspontok akkor is - mindig - különbözők lesznek. De európai viszonyok kozott annak is természetesnek kell(ene) lennie, hogy ami egyszer megtörtént, egyszóval a történelmi tényt vagy folyamatot, vitatják ugyan, de( sem el nem vitatják, sem el nem hallgatják. Szükségtelen lenne felidézni a közelmúlt ezzel kapcsolatos negativ példáit. Túl jól ismerjük Őket valamennyien. De manapság megint túlságosan gyakori kezd lenni az efféle elhallgatás vagy elvitatás. Persze, ezúttal a másik irányban, ezúttal a baloldali múlt irányában. Ez a múlt, egyénileg és kollektiven is, ma általában kényelmetlen- ne, néha egyenesen tehertétellé válik. Politikusoknál, politikai pártoknál ez nagyon is érthető célokat szolgál, alig is érdemes leleplezgetni, helyreigazítani. Más a helyzet, ha történész, a szakma jelentős és tekintélyes képviselője ir le olyasmit, ami tényszerűen is vitathatónak látszik. A Magyar Nemzet julius 28—31—i számaiban Győri fy György akadémikus kétrészes, nagy cikkben biralja Bibó István és Erdei Ferenc közigazgatási reformtervezetét. Van az írásnak egy mondata, amely mellett nehéz lenne szótlanul elmenni. "A második világháború közbejötté akadályozta meg - irja Györffy professzor - hogy a népi írók mozgalma a 40-es évekre olyan reformokat kényszeritsen ki az erre tobbé-kc /ésbé felkészült uralkodó rétegből, hogy au. forradalom nélkül is lemondjon előjogairól, lehetővé tegye a földreformot, a földtulajdon igazságos rendezését, és nem a kommunista szemléleté népi kollégistákból az értelmiség feltöltődését." Nem mondanám, hogy ez a merész állítás minden történelmi alapot nélkülöz. Csakugyan léteztek ilyen törekvések, folytak ilyen puhatolózások a népi mozgalom es a kormánypárt jobbszárnyán, azaz jobboldali találkozási pontján, főként Gombos Gyula, majd Imrédy Béla miniszterelnöksége idején. Mit kifogásolok tehát az idézett tételben? Lényegében két dolgot. Először is ,3zt, _ hogy Gyó'rffy György a maga szaktekintélyével tényként állít be egy tendenciát, amelynek megvalósítható volta alig bizonyítható. Az uralkodó osztály zöme ugyanis semmi jelét nem adta annak, hogy Önként feladná birtokait és privilégiumait, s meg kevésbé tette volna ezt a háború "közbejötté" nélkül, hiszen az egész jobboldali töltésű reform mozgást a háború közeledése váltotta ki! Nem kevesebbet állít,( mint azt, hogy az úri Magyarországnak népi Magyarországba való (átalakításához (demokratizálásról itt inkább nem beszélnek) semmi szükség nem volt a baloldalra^ beleértve a kommunistákon kívül az egesz szociáldemokráciát szakszervezetestül, a polgári demokratákat, sŐt a liberálisokat is. Azt sugallja ez a tétel, hogy a második világháború és a nyomában járó összeurópai baloldali fordulat vagy balra tolódás nélkül a magyar társadalom alapvető problémái és feszültsebei békésen, simárv mindenféle konvulziok nélkül, sokkal jobban megoldódtak volna. Hol? A Hitler uralma vagy dominanciája alatt élő Európában? Ezen a gondolati utón nem is érdemes továbbmenni - ( nem jutunk sehová. Ilyen lehetőség se háborúval, se háború nélkül nem létezett. Természetesen a Sztálin uralma alá hajtott Kelet-Európa "inkubator-forradalmai" (Jászi Oszkár kifejezése) sem oldottak meg semmit - ellenkezőleg. De ezzel a ténylegesen végbement, szörnyű és védhe- tetlen folyamattal nem egy minden tekintetben imagináriusat kellene szembeállítani, hanem egy másik valóságosat: a szovjet uralom alá nem került közep-európai országokét. Vagyis azt az alternatívát, amelyre, szerencsésebb esetben, nálunk is sor kerülhetett volna. Tény, hogy Nyugat-Németország? Ausztria vagy Finnország demokratizálódtak és derekasan modernizálódtak, levetvén a régi Magyarországéhoz hasonló vonásaikat, s az is tény, hogy ebben a folyamatban a modern szociáldemokrácia - a kereszténydemokráciával együtt - igen nagy szerepet játszott. Merném állítani, hogy nélkülözhetetlen szerepet, ez azonban utólag nem bizonyítható. Maradjunk tehát a tengnél, hogy nagyon is létezik baloldali erők áltál (is) végrehajtott modernizáció, amely egyáltalán nem torkollik kommunista diktatúrába. Csurka István például nemcsak gondolja, hanem ki is mondja azt a véleményét, hogy a "nem nemzeti" liberalizmus közeli rokonságban van a kommunizmussal, s hogy ideje mar átrendezni, átalakítani a háború győztesei által a világra* ráoktrojált baloldali színezető szellemi égboltot. Ek kell ismerni, Csurka gondolat menete esi álláspontja logikus.Aki szerint Magyarország igazságos háborút viselt a Szovjetunió (es szövetségesei!) ellen, vagyis aki ma sem ismeri el az antifasiszta koalíció harcának t minden egyéb szempontot háttérbe szorító szükségszerűségét, jogosságát, s az egész világ demokratikus irányú (persze nem egyenes vonalú) haladáséban betöltött szerepet, az nem érezhet magáénak e^y olyan Európát, ahol szociáldemokraták és szociálliberálisok is szerephez jutnak, ahol Brechtet is játszanak, Picasso-műzeu- mokat is létesítenek, s ahol esetleg még Lukács György munkáit is kiadják. Az összefüggés nyilvánvaló, és megfordítva is érvényes. Tartok tŐle, hog^ itt már megszűnik a vita lehetősége, és csak a szakadás mélysége regisztrálható. A világháborús magyar szerep körüli vita lényege abban áll, hogy elkerülhetó-e, illetve szükséges-e a nemzeti önvizsgálat. Két vélemény ütközik itt össze: az egyik sokallja, a másik kevesli az eddigi Önvizsgálatot. Az első arra hivatkozik, hogy a térség többi nemzete egyáltalán nem folytatott önvizsgálatot a háború után, csakis bennünket kényszeritettek erre kivülr&l és belülről, s éppen ezzel, a "bűnös nép" hazug szugge- rálásaval tudták a kommunisták megbénítani a nemzet ellenálló erejét, s megerőszakolni az országot. Ahhoz tehát, hogy a nemzet végre kiegyenesíthesse gerincét, végképp meg kell szabadulnia a bűnösség hamis és indokolatlan érzetétől. A másik vélemény szerint - amit magam is osztok - Rákosiék valóban nemtelen módon, pártpolitikai fegyver gyanánt forgattak (és forgatták ki) a nemzeti önvizsgálat jelszavát: zsarolták vele a közvéleményt és riválisaikat, de azután éppen ők akadályoztak meg olyanfajta nyílt végigvitelet, ami például Nyugat-Nemetországban lezajlott. Ami ezen a téren eddig történt, az a 70-es évek végén, a 80-as években kezdődött, s korántsem tekinthető befejezettnek. Magyarországnak a dunai térségbe és Európába való szerves, öntudatos betagolódásához elengedhetetlen, hogy a közvélemény szellemileg aktiv többsége vagy része - nyílt, kemény vitákból - nagy vonalakban, nemzetközi összehasonlításban is tisztán lássa az ország XX. századi szerepét, történelmének pluszait és mínuszait, tényleges viszonyát a térség és a világ más országaihoz. Természetesen nem várható, hogy minden kérdésben konszenzus alakuljon ki, az viszont igen, hogy a tények ismertek legyenek, s a közvélemény ne legyen, ne lehessen zagyva tévhitek és naiv önáltatás áldozata. Néhány évvel ezelőtt a világháborús magyar szenvedésekről és veszteségekről szóló szép Sára-filmek engedélyeztetéséért, az elesettek emléktábláinak, helyi emlékműveinek felállításáért folyt a közös küzdelem. Ma már egészen másról van szó. Mara, a hosszú elfojtásból szabaduló régi nézetek inkább elementáris, mint tudatos eszkalációjával, egymásra felelve és licitálva, a magát nemzetinek nevező oldalon már-mar együtt van a két háború közti uralkodó szemlélet csaknem minden lényeges eleme: a magyar büntelenség és üldözöttség mítosza: a "mások" súlyosabb bűneinek számontartása és hangsúlyozása; a szomszédos nacionalizmusok alacsonyabbrendú'ségének tétele; a történelmi osztályok önzetlen vezető szerepének és nagylelkűségének tétele; p katolikus egyház részéről az államnak es az állampolgári nevelésnek nyújtott világnézeti támogatás szükségessége; az epjykori demokratikus emigráció f tevékenységének kártékonnyá, hazaárulóvá nyilvánítása; s nem ( utolsósorban egy olyan fajta generalizált es szörnyülködŐ antikommuniz- mus, amely mindenre kiterjeszti gyanakvását, ami nem hangsúlyozottan nemzeti és keresztény. Kiderült tehát, hogy a "külső" nyomás megszűntével a "belső" nyomás még olyanokat is megtérít a fanatikusan nemzeti állás(folytatás a 7. oldalon)
