Amerikai Magyar Szó, 1990. július-december (44. évfolyam, 27-48. szám)
1990-12-13 / 47. szám
Thursday, Dec. 13. 1990. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Victor Hugo AZ ALVÓ BOÁZ Salmon nemző Boázt Rahábtol; Boáz nemző Obedet Ruthtól; Obed nemző Isait; Isai nemző David királyt...." Ruth könyve IV. 21-22 " Jákob nemző Józsefet, férjet Máriának, akitől született Jézus, aki Krisztusnak neveztetett......" Máté I. 5-15 Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött. Szérűjén szüntelen, estig munkálva faradt, aztán szokott helyén vetett magának ágyat, s aludt rakott búzás, telt vékái között. Bar gazdag, s mezein neki ért búza, árpa, mégis jóra hajolt ez aggastyán szive, malmainak vizét sár nem mocskolta be, nem rejtett ördögöt kohötüzei lángja. Szakálla színezést áprilisi patak. Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény, s látván egy-egy szegény tallózgatét a földjen - Hullassatok kalászt szándékkal - szélt az agg. Bizton haladt Boáz, nem csábította rossz út, ruhája hófehér becsület s tiszta len; s mert a szegény felé tárultak szüntelen, búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút. Es jé gazda Boáz^ rokoni szive hú, nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud, s asszonyszem követi, inkább, mint bármely mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű. ifjút Az agg, ki visszatér forrásához az árnak, őrök naphoz ér, s elhágy futé napot; az ifjú emberek szemében láng ragyog, ámde a vén szeme világossággal árad. Izráel törzseit akkor birak vezették; órjások lábnyomát leste a meggyötört ember, sátraival bolyongva és a föld > az özönvíz nyomán, lágy, iszamos, vizes meg. Miként Jákob aludt, miként aludt Judit, a hunyt szemű Boázt lombbal takarta sátra; s látta a mennyei kaput félig kitárva, és hogy feje fölé álom ereszkedik. S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet, öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt, nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb: király dalolt alant, s fönt isten haldokolt. Es mormolta Boáz belső szóval a csendben: "Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad? Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt, és nincs nekem fiam, s nincs többe asszonyom sem. Akivel háltam én, társam rég elhagyott, Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta; és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva, hogy é még félig él, s én félhalott vagyok. Nemzetet nemzenék? Higgyem hiedelemmel? Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal az ember, reggele még csupa diadal, a nap az éjszaka öléből győztesen kel, ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág; özvegy vagyok, magam, leszáll ream az este, s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve, mint szomjazó barom a vízre homlokát." Ekként beszélt Boáz, alomban s révületben, s szemét isten felé emelte, hunyva bár; cédrus nem érzi meg, ha töven rózsa serken, s 0 nem érezte meg a nőt lábainál. Amig ó álmodott, ott feküdt lába meUett a moabita nŐ, Ruth; keble meztelen, s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen a vágyott ébredés világa földerenghet. Aki Velencében jár, különös hatások ejtik rabul. Négyszáz évvel régebbi kor szinte érintetlen díszletei köze kerül vissza. Sót: már Dante is nosztalgiával szolt e városról, ahol elmosódnak valóság es képzelet határai. A lagúnák atmoszférája, amely feloldja a tárgyak éles körvonalait és sugárzó fénnyel itatja át színeiket, az épületeken belül a színek és fények festőinek, a velencei iskola mestereinek munkáiban él. Azok, akik a közelmúltban látogattak a vizek városába, teljesen élvezhették varázsát: Tiziano-életmúkiállitás volt a Doge-palotában. Tiziano Vecellio, akit 1576-ban ragadott el a pestis, pátriárkái kort - a hagyomány szerint kilencvenkilenc évet - ért meg. Hosszú pályafutása alatt még oly kiváló kortársainak is bele kellett törődniük, hogy a pártfogók szemében csak a második vonalat képviselhetik. A festökirály halálakor a "trónörökös", a több mint harminc évvel fiatalabb Tintoretto közel járt a hatvanhoz. Pénz és hatalom birtokosai versengtek Tizianoért. Halálos ellenségek - V. Karoly német-római császár és I. Ferenc francia király - is egyek voltak abban a törekvésben, hogy Tiziano örökítse meg Őket az utokor számára. A történet, amely szerint V. Károly egy ízben maga emelte fel a művész leejtett ecsetjét, nem feltétlenül hiteles; de rávilágít arra a félelemmel vegyes tiszteletre, amellyel kortársai a mestert övezték. Művészete a reneszánsz harmóniától a barokk mozgalmasságig korszakot ölel át, s ezalatt emberábrázolása (a ferfi- erÖ, a női szépség érzékeltetése) mindvégig mérték, másoknak elérhetetlen minta maradt. Képmásainak arca, tekintete, de még öltözetük, beállításuk és a háttér is jellemet, egyéniséget fejez ki. Andrea Gritti dogé tekintélye, Benedetto Varchi firenzei történettudós Önteltsége, az öreg ül. Pál papa ravaszul surranó pillantása (mai szóval dörzsoltnek mondanánk), Francesco Maria deUa Rovere páncélos eltökéltsége - megannyi remekül sikerült kísérlet, hogy megra- : gadja az emberben az egyedülvalót. De gondolhatunk az Angol ifjú hamleti tűnődésére is... Szentkepei is egyenitettek, "földiek". Szent Sebestyénből (Velence, Accademia) erély és energia árad, a Frari-templom oltárképén, a Maria mennybemenetelen az erőteljes apostolok ugyanolyan szenvedélyességgel nyújtják fel karjukat az emelkedő Istenanya felé, mint amellyel Londonban őrzött képen Bacchus Ariadné felé törekszik. A n'ói alakok, bár kifejezöek, kevésbé ragadják meg a létezés egyszeriségét: madonnáira egyforma lágyság, nemes baj, szolid élette- liség jellemző, nimfái, Vénuszai a korszak szépségideálját testesítik meg, a mai néző bizonyos távolságtartással szemléli őket Tiziano: Szent Sebestyen- bár a Zeusz által aranyeső alakjában elcsábított Danaét ábrázoló műve igy is többet árul el a korról, mint ami egy tanulmányban elmondható. Ha Raffaellót a "mindent lezáró vonal" tette naggyá, akkor a világ talán legfestőibb városának festőjét a színek és fenyek gazdagsága. A nagy firenzei mesterek a képi egységet jobbára perspektivikus, kompozi- ciós módszerekkel alakították ki, szinte még mielőtt festékbe mártották volna ecsetjüket, náluk a szin jóformán utólagos díszítmény. Tiziano megbolygatta a kompozíciót, Pesarói Madonnáján a Szent Szüzet nem állította a középpontba, és alakját egy zászlóval - de milyen meleg színekben lobogó zászlóval! - egyensúlyozta ki. Rendszerint a vörös alapra vázolta fel először a főbb körvonalakat, majd megfestette az alakokat. Erre az alapra egy újabb festékréteget rakott fel, amelyet ujjaival dörzsölt szét, hogy az egyes színfoltok a féltónusok segítségével kiegyenlítődjenek. Alakjai lassan bontakoznak ki a háttérből: a festmény úgy csillog, mint a Szent Mark-bazilika mozaikjai. u. És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott, és nem sejtette Ruth, hogy isten mire céloz. Friss ülatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz, és Galgala fölött lágy szeUŐ futkosott. Az árnyék nászi volt, fenséges, ünnepélyes, angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn, mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn valami kék, amit az ember szárnynak érez. Alvó lehellete Boáznak a mohán csobogó patakok neszével összeolvadt, az év legédesebb hónapja volt e hónap, liliom virított a dombok homlokán. Tűnődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg; jóságot huUatott az eg a föld felett, s a fekete fűvön inni ment az oroszlán. Aludt Úr városa, aludt Jerimadeth, csillagokkal sűrűn tarként az éjszin égbolt, s az árny e szirmai között a tiszta félhold nyugaton csiUogott, és Ruth elmélkedett, fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren tűnődött, hogy vajon az örök aratás mely hanyag istene, mentében mely kaszás hagyta e szinarany sarlót az égi réten. Velence és Tiziano