Amerikai Magyar Szó, 1988. július-december (42. évfolyam, 27-48. szám)
1988-12-22 / 48. szám
Thursday, Dec. 22. 1988. 7. AMERIKAI MAGYAR SZO HOVA LETT A VEZÉR LEHELETE ? Hihetetlennek tűnik az alabbi történet Julian Szemjonov iró gyűjteményéből, mely a megpróbáltatások legnehezebb időszakában, 1941 novembereben ábrázolja Sztálint. Szemjonov ezúttal egy irótársanak, Alek- szandr Vojnovnak a visszaemlékezéseit jegyezte fel.-Negyvenegy novemberének végén kaptam egy hét eltávozást a sebesülésem miatt, és a kitüntetés átvételére Kujbisevbe utaztam, az akkori második fővárosba. Az utcán összefutok Kiszeljovval, a filmhíradó rendezőjével, csufnevén "Vó'rÖs"-sel.-Akarod látni az új filmemet? - kérdezte Kiszeljov. - En forgattam a Vörös téren a díszszemlén, amikor Sztálin beszélt. Igen, hogyne. Elindultunk abba az épületbe, amelynek néhány kisebb helyiséget a filmhíradó használta. A pici nézőtér zsúfolásig megtelt, mindenki lélegzetvisszafojtva nézte a filmet, többen könnyeztek is; a Vörös térén méltóságteljesen szállingóztak a nagy ho- pelyhek, hangtalanul rátelepednek a tér kockakövére, a Lenin mauzóleumra, a katonák és a tisztek köpenyére, megölnek Sztálin lesoványodott arcán , vibrálnak harcostársai, Molotov, Vorosilov, Berija, Andrejev, Kalinyin, Kaganovics, Scserbakov, Mikojan feje körül... Köröskörül ez a havas némaság, ünnepi csend, minden csupa várakozás... Ebben az egész nagy mozdulatlanságban csupán egyetlen eleven dolog van: az emberek kiáramló lehelete. Aki megfázott, az a száján veszi a levegőt. A szerencsésebbeken halinacsizma, s nyilván meleg alsónemü is, mert az orrukon át meleg pára terjeng és szinte szeli a kinti hideg levegőt. A film zárójelenetében Sztálin a mikrofonhoz lépett és rövid beszédet mondott. Magam elé képzeltem a zászlóaljamban szolgáló harcosokat, milyen boldogok most, amikor ezt a képsort látják. Az Apa beszél itt Gyermekeihez - szerény katonaköpenyben, megnyúlt arccal, de milyen jóságosán, kedvesen...-Te, figyelj csak - fordultam Kiszeljov- hoz, miközben mohon lestem a Vezer arcátr hogyhogy nem látszik a lehelete? Kiszeljovnak görcsbe rándult a valla. Úgy tettj mint aki nem is hallotta a kérdésemet, en meg akkor múltam huszonhat éves, diplomáciát sohasem tanultam, vakon bíztam a magabiztosan ismételgetett tanácsban: "Ne titkolj el semmit, kérdezz meg mindent, ami nem világos; az elvtársak segítségével mindenben kiismered magad."-De tényleg, hogyhogy Sztálin elvtársnak nincs lehelete? - ámuldoztam tovább. - Mindenkinek van lehelete. Kivéve éppen őt...( Hátul a nyomasztóan nehéz sötétségben megszólalt egy suttogó, ám követelőző hang:-Ki az, aki itt kérdezősködik? Kiszeljov ingerülten meglökött a térdevei, köhintett és tekintetével az ajtó felé intett. Miközben fölemelkedett az ülésről úgy, hogy a köhögés elnyomja a hangját, a fülembe súgta: "Gyere utánam." Nem értettem ugyan a dolgot, de én is kimentem. A folyosón elhültem, látva Kiszeljov halálravált arcát. "Menj vissza azonnal a frontra - súgta. - Ezt a mozila- togatást pedig felejtsd el! Egy szót se róla senkinek! Tudod te, ki az, aki az előbb felőled érdeklődött? Fuss az állomásra, a lábad nyoma se maradjon itt. Én meg a nevedre sem emlékszem, annyit tudok, hogy valami újságíró vagy, és kész. És tartsd a szádat, arról sem kell tudni senkinek, hogy barátok vagyunk. Világos?" Ezt követően "Vörös" visszament a terembe. En még akkor sem igen értettem, mi történt, de látva, hogy rémületében apró szeplök ülnek ki falfehér arcára és a keze reszket, rájöttem, hogy bűzlik valami, és tilos dologba 'dugtam az orrom, tehát jobb lesz, ha lelépek. Futottam, ahogy csak bírtam az állomásra, fölkapaszkodtam a legközelebbi szerelvényre és visszatértem a frontra, ahol azután továbbra is furdalta oldalamat a megválaszolatlan kérdés: "Ugyan miért nem látszott Sztálin elvtárs lehelete?" ...Kiszeljov rendezővel ötvenhét nyarán ismerkedtem meg Kabulban, ahol pastu es angol tolmácsként dolgoztam a vásárral egybekötött ipari kiállításon, és ekkor ismeteltem meg neki Vojnov egykori kérdését: '('Miért nem látszott a filmben Sztálin elvtars lehelete?" Azóta, hogy azon a legendás díszszemlén forgatott, tizenöt év telt el: Sztálin meghalt, kultuszát Hruscsov leleplezte. Az orszag- ben egy rövid enyhülési idó'szak volt; az emberek rettegve és hitetlenkedve még, de mar kezdték felszámolni a megkérgese- dett félelmeiket, a bizalmatlanságot. Kiszeljov nem válaszolt rögtön a kérdésemre. Habozott, amint rám nézett, hiszen én akkor igen fiatal voltam hozzá kepest, azutan dühösen legyintett.-Nos, jó, elmondom... Bolsakov, a filmforgatás népbiztosa nekem adta a felelősség- teljes megbízatást, hogy filmet készítsek á Vörös téren tartott díszszemléről... Micsoda megtiszteltetés... Leforgattam a filmet... Még aznap éjjel elő is hívtuk a Lihov utcában... A képek nagyon jól sikerültek, csakhogy Sztálin beszédét nem rögzítették hangszalagra... El tudja képzelni a helyzetet?! ... Nem, ezt maga nem tudja elképzelni... Ez egyet jelentett mindannyiunk halálos Ítéletével, és nemcsak a sajátunkéval, hanem valamennyi családtagunk, valamennyi ismerősünk, barátunk vesztet is jelentette. No, es a filmhíradó kudarcát is: "A nép titkos ellenségeinek elvetemült szabotázsakciója megfosztotta az emberiséget az egyedülálló dokumentumtol..." A hajamban ekkor jelentek meg az első ősz szálak, azokban a rettenetes percekben, amikor a hangmérnök elkékült szájjal, alig hallhatóan kinyögte, hogy mi történt. "Hogyan fordulhatott ez elŐ?" - kérdeztem, miután magamhoz tértem. - "Van neked fogalmad, mi vár ránk? Tisztában vagy vele, mit mondhatnak rólunk? Azt, hogy Hitler malmára hajtjuk a vizet." - "Igen - rebegte a tarsam. - Tudom... De hisz időm se volt a nagy sietségben, hogy ellenőrizzem a kábelt... A ho is esett... Alighanem valahol szétcsúszott a kábel... A velem dolgozó fiukért a fejemmel felelek, ha kell. Te is ismered Őket. Bolsevikok, komszomolisták..." - "Rikov is azt mondta magáról, hogy bolsevik - mondtam én neki -, de a vallatás során beismerte, hogy gesta- póügynók."-Szóval - folytatta Kiszeljov -, elmentem a filmforgalmazó bizottság elnökéhez, Igor Grigorjevics Bolsakovhoz. Meghallgatott és szintén elsápadt, le-fol járkált a szobában, azután megállt előttem és azt kérdezte: "Mit gondol? Ki a felelős a történtekért?" - "Én. Enyém a felelősség. Egyébként volna egy javaslatom: ma éjszaka a Kreml valamelyik termében készíttessük el a dekoratőrökkel az emelvényt, ott vegyük fel újra Sztálin elvtársat." - "De hogy magyarázzuk meg neki, miért szakadt félbe a Vörös téren a felvétel?" "A felvetel nem szakadt félbe. Gyönyörű képeket készítettünk. De kevés idő állt rendelkezésünkre az előkészületekhez, s a mikrofon egyik csatlakoztatója szétcsúszott - esett; a hó, Összehúzta a fagy -, a biztonsági o’rök is folyton a kamerák irányába tereltek a tömeget, nehogy közel legyenek a mauzóleumhoz..." Bolsakov ismét föl-alá járkált a szobában, azután odalépett a telefonhoz, leemelte a kagylót, három számot tárcsázott: "JÓ estét kívánok, Sztálin elvtárs. A híradósok nagyszerű filmet készítettek a Vörös téren megtartott díszszemléről... Csak az időjárás miatt a hang minősége nem a legjobb. A film sikere érdekében célszerű lenne a Kremlben megépíteni a tribünt, és azt a reszt, amikor az On beszéde elhangzik, újra fölvenni a Gránit-teremben. Hogyan? A mauzóleum egy részét elkészítenénk, Sztálin elvtars... Igen... Pontosan úgy... Mindössze harminc perc, Sztálin elvtárs... Nem, nem több... Jó... A tribünt a dekorációsok körülbelül négy óra leforgása alatt tudnák elkészíteni... Ma háromkor? - Bolsakov zavartan nézett ram. A nagy falióra este tizenegyet mutatott, én határozottan bólintottam, mi az, hogy, elkészülünk, a népbiztos köhintett, majd vontatottan mondta: - Ha lehetne, inkább Ötkor... JŐ, Sztálin elvtars, hálásan köszönöm a forgató- csoport fél ötkor a Szpasszkaja-kapunál lesz, az epitok, díszlettervezők azonnal indulnak..." ...Pontosan fél ötkor nyílt a Gránit-terem ajtaja es belepett Sztálin. Bolsakov nyilván előre szólt neki, mert ugyanabban a katonaköpenyben volt, melyben előző nap a téren. Kimérten biccentett a forgató- csoportnak, azutan fellépett az emelvényre, amit addigra a dekorációs csoportunk elkészített. Jntettem a világositoknak, azok bekapcsoltak a jupiterlámpákat, hirtelen mindent (elöntött a fényözön. Sztálin a szeme ele kapta a kezet, zsebéből előhúzta a beszéde szövegét, és lassan, meggondoltan olvasni kezdett. Közvetlen közelről figyeltem Őt, láttam, mennyire lefogyott; a súlyos táskákat a szeme alatt; mennyire látszanak a himlöhelyek és az ősz hajszálak. Odafordultam az operatőrhöz és alig eszrevehetóen intettem neki. ö megértette mit akarok: kerülnie kell az éles beállítást, mert nem biztos, hogy tetszik majd a Vezérnek. A nép vezetőjenek egészen másmilyen ábrázolásához szokott: délceg mell, fekete bajusz, Sztálin szemében hamiskás mosoly, itt viszont a Gránit-teremben, a mauzóleumot imitáló faemelvényen egy görnyedt, fáradt aggastyán állt. ...S ebben a röpke pillanatban, amint visszafordultam munkatársaim felé, a hangmérnök mutatta, hogy bár a kamerák egyenletesen zümmögnek, a jupiterlámpák sziporkázó fénye szinte perzseli Sztálin arcát a hatalmas üres teremben, a korábbi eset megismétlődik: hang megint nincs... Ereztem, hányinger környékez, a terem boltozata mintha süllyedni kezdett volna fölöttem, nem kaptam levegőt, és hirtelen jelentéktelenül parányinak, porszemnek éreztem magam. Kellett nekem a magasba kapaszkodni?! Maradtam volna nyugton, kallódnék az ismeretlenség homályában! Párnak közt halnék meg szeretteim között es nem kárhoztatnám őket a küszöbön allo szenvedésre, borzalmakra! De éppen a ketsegbeesés pillanataiban, a legkritikusabb körülmények között szokott magától kínálkozni a megoldás lehetősége... Sztálin befejezte a beszédet, levette tányérsapkáját, izzadt homlokát tÖrölgette, majd komótosan (folytatás a 10. oldalon)
