Amerikai Magyar Szó, 1988. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-05 / 18. szám
Thursday, May 5. 1988. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3. KÓRHÁZI JELENET UTAZAS MAGYAR AMERIKÁBAN Irta: Dr. Melvin Konner, az Emory Egyetem tanára Előrebocsátom, sem én, sem fivérem, Larry nem hisz csodákban. Nem titkolom: ateisták vagyunk. De az életben adódnak esetek, amikor az ember a kétségbeesés határán mindenbe belekapaszkodik. Még csodák várásába is. Ez történt velünk tavaly augusztusban Los Angelesben, az ottani Cedars-Sinai Orvosi Központ nyolcadik emeletén. Fivérem felesége, a 44 éves Ronnie, súlyos agyoperáción esett at. Egy vércsomót távolítottak el az agyából. Ronnie két gyermek anyja, nagysikerű hollywoodi film- szövegiró, eszméletnél volt, de nem tudta egyetlen izmát sem mozdítani. Csak szempillájának mozgása jelezte, hogy életben van. Ott ültem fivéremmel. Egyszer csak megnyílik a lift ajtaja és kivonul belőle egy kis csoport. Gyorsan, céltudatosan haladtak. Azonnal észrevettem, hogy élükön Jesse Jackson haladt. Magasabb és szebb volt, mint ahogyan az újságok képei után elképzeltem. Amint elhaladtak ajtónk előtt, fivéremhez fordultam: Na, láttuk a szivárvány koalíciót (Rainbow Coalition). Fivérem tudta, hogy jóakaratulag mondtam ezt. Családunk zsidó, de még a régi, liberális rétegből. Minket nem izgatott a Hymietown epizód, vagy az, hogy Jackson megölelte Arafatot évekkel ezelőtt. Pár pillanatig elrévedeztünk: "Azt hiszem, Jackson Rill Cosby anyját jött meglátogatni," mondtam. Tudtuk, hogy Ö is ebben a kórházban van. Egyszer csak felugrott a fivérem. "Te- mondta - mi lenne, ha megkérném Jack- sont, nézzen be Ronniehoz is. Remélem, hogy Ronnie megértené ki látogatja meg." "Mit veszthetsz?" - válaszoltam. Fivérem utánarohant a hosszú folyosón. Utólérte: "Bocsánat Rev. Jackson, az én feleségem itt van a súlyos betegek között. Nem tudom túléli-e az operációt? Volna olyan jó, csak egy pillanatra benézni hozzá? S talán egy kis imát... Nagyon sokat jelentene neki. Es az egész családunknak." "Mi a baja?" - kérdezte Jackson, anélkül, hogy egy pillanatra is lelassította volna a menetet. Aztán még több kérdést intézett fivéremhez. "Nincs időnk erre - mondta Jackson egyik kísérője - egyetlen gép indul ma..." Jackson anélkül, hogy kérdezett volna valakit, benyitott a szigorúan ellenőrzött terembe. Odament Ronnie ágyának jobb oldalához. Megmondták neki, hogy az az oldala funkcionál még valahogy. "Ronnie - szólt fivérem feleségéhez,- Jesse Jackson, vagyok, fogd meg a kezemet." Azután a másik kezével intett, hogy alkossunk egy felkört az ágy körül. Nyilván nem ez volt az első eset, hogy Jacksont na^ybeteg ágyához hívták. Tudta, mit kell csinálnia. ( "Uram, te vagy az, aki nepednek megnyitottad a tengert - suttogta.- Te vagy az, aki segítetted Dánielt az oroszlánbar- íangban. Érintsd meg ezt a nőt. Adj erőt a családnak." Mire egy "ámennel" befejezte e rövid fohászkodást, fivérem hangosan zokogott. Abban a pillanatban kinyitotta szemet Ronnie. Ez már máskor is előfordult, de most az időzítés megrendítő volt. A kis csoport szétoszlott, de Jackson nem távozott még. Erős karjaiba fogta fivéremet és tartotta mindaddig, amíg megszűnt a zokogása. Az egész incidens néhány percig tartott, Néhány hónappal ezelőtt kedves látogatót fogadhattunk szerkesztőségünkben: egy óhazai kollégánkat, Bokor Pált, a magyar kormány hivatalos lapjának, a Magyar Hírlapnak szerkesztőségi munkatársát. Beszámolt több hetes amerikai útja főbb benyomásairól. Élményeink krónikáját érdekes cikksorozatban közölte lapja, ügy érezve, hogy a beszámolók közvetlenségük, szellemességük revén joggal tarthatnak igényt olvasóink érdeklődésére is, ezért közölni fogjuk a legérdekesebb részleteket. Szerk. I. CLEVELAND A clevelandi West Side-i piac. nem sokban különbözik a Tolbuhin körúti vagy a Fehérvári úti vásárcsarnoktól. Árukínálatban sem, mert csabai, téliszalámi és disznósajt itt is minden hentesnél kapható. Hangulatában sem, hiszen a hentespultok mögött nem egy helyen egymás közt is magyarul pattogtatják a jobbára csak munka- beszélgetésre való szavakat a fehérkote- nyesek: "Vigyél át egy bontókést a Lacinak", "Karajt kell meg felhozatni a hűtőből", és igy tovább... Az egyik magyar családnak két üzlete van a csarnokban. A családfő "ötvenhatos", a fényképezőgép láttán rendreutasitóan mordul a feleségére, aki óvatlanul szóba elegyedett velünk, s szavai a riporternek is szólnak: "Mi ott voltunk a forradalomban, nem akarunk benne lenni a magyar sajtóban." JÓ, nem lesznek benne. Szerencsére van a másik soron konkurencia, ahol szívesen fenykepezkednekj s váltanak szót az "odaátrbl" jött újságíróval. Meg Vigh Józseffel, a clevelandi Uj IdÓ kiadójával is; havonta megjelenő lapja a csarnok bejáratánál lévő újságos standon stószban áll, külön stószban az amerikai lapok mellett, vagy inkább előtt. Van itt a magyar újságnak is némi piaca, nemcsak a hentesárunak. Minden egyes clevelandi látogatás, minden egyes interjú egyazon tanulságot gyarapit: magyar Amerika fogyatkozóban van. De azért létezik, s talán színesebb, mint valaha. Sorsok parádéja: a Kolozsvárott született Szentkirályi János, aki németországi magyar de mi azóta sem szűntünk meg beszélni róla. Nem arról, hogy mit tett Jackson, hanem arról, ahogyan azt tette. Ahogyan pillanatnyi habozás nélkül, anélkül, hogy valakivel megbeszélte volna, jött egy, az élet nehéz pillanatában lévő személynek és csaladjának a segítségére. Úgy, ahogy tudott. Hetekkel később, amikor Ronnie már visszanyerte beszélóképességét, meghatot- tan mesélte mindenkinek, hogy Jackson meglátogatta öt a kórházban. Az igazat megvallva mi nem tudtuk, hogy ó emlékezett-e minden részletre, valószínűleg csak a család megjegyzéseiből tudta meg, hogy mi is történt azon a napon. En Alabamaban tanítok, és az előválasztásokon Jacksonra szavaztam. De az igazat megvallva, még mindig nem vagyok tisztába^ Jackson izraeli politikáját, vagy a zsidó lakossággal való viszonyát illetően. Még mindig várom a határozott választ tőle ezekről a kérdésekről. De hát végeredményben nem én voltam az, akit Jackson átölelt. Portré ágyúval: Kossányi Miklós, a clevelandi nemzetiségi tévéállomás tulajdonosa saját kertjében. gimnáziumban ismerkedett meg magyar feleségével, a háború után került Amerikába, s most vivómesterként a "dipik" - zömmel volt katonatisztek és horthysta hivatalnokok - gyerekeit tanítja a kardforgatásra. Szentkirályi pénzét eközben egy Rákóczi nevű tőzsdeügynök forgatja, akiről nevetve meséli, hogy ezzel a névvel egy szót nem tud magyarul. Joe Fishemek a West Side Marketen nincs ilyen gondja. 6 talán nem is tud az Árpád Akadémiáról, a 84 éves Nádas Janos magyarságmentö szervezetéről, mert az Ő magyarságát még nem kell menteni. Kisgyermekként érkezett disszidált szüleivel 1971-ben, s a piacon már három standja van - egy hentes és két sajtos. Egyikben felesége, fiatal amerikai asszonyka dolgozik. Egyikükön sem látszik, hogy napi tizenhárom órát hajtanak. Különösen sokat péntek-szombaton, amikor jönnek a környékbeli magyarok bevásárolni vidékről is, néha 2-300 dollárért is visznek húst vagy teherautónyi pirospaprikát. Vigh József ugyancsak különleges eset (egyszerű esetek nincsenek). Három gyerekkel érkezett 1956-ban; ma sem tudja pontosan, mi elöl menekült. Valamit megmagyaráz, hogy 1942-ig hivatásos katona volt. A doni katasztrófa veget vetett zupás- karrierjének. Később is, valahányszor úgy érezte, hogy tanult valamit a világról, csalódnia kellett. Negyvenöt februárjában például "legyen mar vége ennek a szörnyűségnek" kiáltással átállt a szovjetek oldalára, de azóta sem tudja elfelejteni, hogy akadtak magyarok, akik a Móricz Zsigmond körtéren kiköptek az önkéntesekre. Élete a háború után is a huszadik századi magyar sors maradt: állandó hideg-meleg kezelés, ami az acélnak jót tesz talán, az embernek nem. Vigh József hol kulák, hol kém, hol meg sztahanovista volt. Mint transzformátor- szerelŐ, úgy kapta meg a munkaverseny- vándorzászlót, hogy hozzámondták: "ez az ember nem közülünk való, de az eredményei alapján kénytelenek vagyunk neki adni a zászlót." Következett a disszidálás, három év hánykolódás Nyugat-Europában, kőműves segédmunka Clevelandben, jó néhány jeltelen esztendő, melyek alatt "feldolgozza magát" a saját szakmájáig, s a tisztes amerikai jólétig. A jólét Vighéknek ma egy kényelmes zöldövezeti családi házat, egy régen nem új, de kielégítő állapotú autót, végezetül egy egészséges életfilozófiát jelent, melyben azonban az is benne van, hogy "ha újra kezdhetném, talán nem mennék sehova." (folytatás az 5. oldalon)
