Amerikai Magyar Szó, 1987. július-december (41. évfolyam, 26-48. szám)
1987-12-17 / 47. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Dec. 17. 1987. Stein Aurél. Hankó Ildikó 125 éve született Stein Aurél „...benned is ég az a láng” "Te más korban születtél, mint én, Aurel, a te nemzedéked számára a szabadsaghare, amit en megeltem, végigharcoltam Görgey jnellett, mar csak hagyomány, papir- ra( rögzített, szobrokba formait történelem. Mégis azt erzem leveleidből, amelyeket a belsó-azsiai táborhelyeidről irtai, hogy benned is eg az a lang, amely bennünket hevített. Adni valamit a világnak, ami uj, ami jelentős, - es ami előreviszi Magyar- ország ügyét is" - Duka Tivadar az emigrációba ( kényszerült hazafi, később neves orvos es tudománytörténész e szavakkal biztatta Stein Aurélt, aki Ázsia "halott szivet" ismét dobbanásra bírta. Világhírű orientalistánk - mert méltán vallhatjuk magunkénak akkor is, ha elete nagy részét angol állampolgárként, mint Sir Aurel Stein elte le - 1862. november 26-an született Budapesten. Tehetsege korán megnyilatkozott, igy mar tizenévesen Drezdába küldtek iskolába, am a középiskola utolso eveit ismét a budapesti evangélikus gimnáziumban vegezte. Egyetemi tanulmányait Becsben, Lipcsében majd Tubingenben folytatta, ahol 1883-ban kapta meg bolcseszdoktori oklevelet. Trefort Ágoston - az akkori kultuszminiszter - anyagi támogatást szerzett a tehetséges ifjúnak, ezzel utazott Londonba es Oxfordba. Kutatói hírnevét az 1885-ben tartott VII. bécsi Nemzetközi Orientalista Konferencián alapozta meg. Sokáig reménykedett abban, hogy egyszer katedrát kap hazájában, ám akkoriban nem volt szükség szanszkrit professzorra itthon. Ezért ismét Londonba, majd Indiába utazott. Útját elsősorban Duka Tivadar segítette, aki, mint orvos és Körösi Csorna Sándor kutató sok időt töltött Indiában. Abban, hogy Sven Hédin t mellett Stein Aurél a legnagyobb Belső-Azsia - kutatóvá vált, nagy szerepe volt a Duka által megismertetett Körösi Csorna példának, valamint, Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác munkásságának. Expedícióinak célja annak a területnek a felkutatása volt, ahova a nagy székely tudós nem juthatott el. Ameddig lehetett, reménykedett abban, hogy katedrát kap itthon, es csak miután minden reménye szertefoszlott, vette fel 1904-ben az angol állampolgárságot. | ( Első nagy expedícióját - 1900-ban - Kínai Turkesztánba vezette. Kasgarbói indult el Khotenba, közben a Taklamatán sivatagban páratlan leletekre bukkant. A hajdan virágzó városokat az északról érkező hunok és a délről kiinduló tibeti hódítások tették romvárossá. 1906-ban mar a második expedícióját vezette "Ázsia halott szivébe". A legjelentősebb felfedezéseket Dunhuangban tette. Egy teoista pap segítségével az "Ezer Buddha" sziklatemplom egyik befalazott kápolnájából több ezer irástekercset hozott napfényre. Kasgarbói Tibeten át egy teljesen uj utón igyekezett Indiába, ám a gleccsereken át vezető utón lábujjai lefagytak. Egy misz- szionárius operálta meg, jobb lábáról minden ujját le kellett vágni. Akaraterejére jellem- (folytatás a 8. oldalon) “Boszniában van egy árok, ott fekszenek a hoszárnk” Ausztria-Magyarorszagot orosz-török háborúját ( követő berlini kongresszuson hatalmaztak föl az európai hatalmak, hogy megszállja Boszniát és Hercegovinát. A monarchia politikai vezetése me^ volt róla győződve, hogy az okkupácio békés bevonulás formájában valósul majd meg, senki - az oly éleslátásu Andrássy Gyula közös külügyminiszter sem - számított arra, hogy a birtokbavétel hónapokig elhúzódó harcokká, a "boldog békeidők" háborújává fajul majd el, szabályos, nagy véráldozatokat követelő háborúvá, mindazonáltal olyanná, amelyet a korszak nagy gyarmatosító hatalmai, Anglia és Francia- ország szinte evente vívtak gyarmataikon. ( Ezt a szinte elfeledett háborút kutatta evekig Bencze László történész, a Ferenc Jozsef-i kor hadtörténelmenek kiváló ismerője; vizsgálatainak eredményét nemrégiben- tekintélyes kötetben tette közzé, az Akadémia Kiadó gondozásában. A Bosznia es Hercegovina okkupációja 1878-ban. Az okkupaciot közvetlenül megelőzően veres belhaború dúlta föl e tartományokat - mondja Bencze László. - Társadalmi ellentétek jelentkeztek vallási köntösben: a keresztény parasztság kelt föl a mohamedán földesurak ellen, immáron a sokadik alkalommal. A bosnyak muzulmánok hihetetlen kegyetlenséggel vertek le a lázadást, hogy továbbra is fenntarthassak jobbágyaik elképesztő mérvű elnyomását. A bevonuló osztrák-magyar hadsereg tehát egy véres belháborúban megtizedelt lakosságú tartományt talalt maga előtt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy amikor a törökök kénytelenek voltak feladni a tartományokat, a mohamedán uralkodó osztály nem számíthatott "nemzeti" egységre. Ennek kialakulását amúgy is megnehezítette a felekezetek társadalmi elkülönülése: muzulmán volt a földesur, katolikus a jobbágy és görögkeleti a városok gyenge, iparos, fuvaros, kiskereskedő rétege. Ne becsüljük alá ezeknek ^az embereknek a hazaszeretetét, mégha kétségtelen tény is, hogy sarkallta őket a bulgáriai intő példa: ott ugyanis a török hatalom összeomlása nyomán kiűzték a muzulmán földesurakat és alapvető földreformot hajtottak vegre. E mintegy százezer fölkelő valóban lakhelyét védelmezte, éppen ebben rejlett az ellenállás gyengesége. A harcosok csak szükebb pátriájukért voltak hajlandók küzdeni, ha a "front" tovább vonult, ők is szétszéledtek. Ez a fluktuáció - meg az igazi vezéregyéniségek hiánya tette lehetetlenné kiképzésüket, egy reguláris hadsereg elleni harc megszervezését. A felkelők ráadásul nem ismerték a kis- haboru taktikáját, többnyire irni-olvasni sem tudtak, a spanyol guerilláról még soha nem hallottak. Pedig, ha ügyesebben alkalmazzák a partizán taktikát, például elvágják az okkupálók utánpótlási vonalait, jobban kihasználjak a domborzati viszonyokat, sokkal nagyobb sikerrel küzdhettek volna Ferenc József katonái ellen. Nem véletlen, hogy a második világháborúban, a Neret- va völgyében aratták legnagyobb győzelmüket Tito partizánjai. ...Regi magyar követelés volt, hogy katonáinkat ne vigyék messzi tartományokba, az idegeneket ne állomásoztássák Magyar országon. Ezért hát az oly sok magyar áldozat, elesett és sebesült. Közülük is a legismertebb a Magláj mellett elesett, több mint negyven magyar huszár esete, kiknek emlékét a nóta is őrzi: "Boszniában van egy árok, Ott feküsznek a huszárok; Hetven magyar csonka teste Kiált a magas egekre Veres bosszúért!" Még az okkupácio első napjaiban felderítésre vezényelték ^a pécsi 7. közös huszárezred egy századát, gyalogsági támogatás nélkül, elégtelen lőszerellátással. A szazad a baljós jelek ellenére folytatta útját, s Maglaj helységben ellenállok nagyobb létszámú osztagába ütközött. A korabeli sajtó drámái hangon adta tudtul a tragikus esetet, orvlövészekröl, to’rbecsalásról harsogott, s mindez nem tette kedveltebbé az amúgy is ellenségesen fogadott hadjáratot, jóllehet ezután elfogadhatóvá vált a megtorlás gondolata. Nincsen egyébként arra sem bizonyíték, hogy provokációról van szó, tény azonban, hogy a "maglaji vérengzés" kapóra jött a hadvezetésnek. Eredetileg "civilizáltan" indultak meg a monarchia katonái, nem úgy, mint a gyarmatosító hadseregek, amelyek eleve bún- tetöexpediciós szemlelettel kezdtek a dolgukhoz. Meg azt is mondhatjuk, hogy a közös erőfeszítések jótékony Összekovácsoló hatast gyakoroltak a sok nemzetiségű hadseregre, erősítették az összetartozás tudatat. Irregularis ellenség, minden fa, szikla es ablak mögött megbúvó partizánok elleni harcra azonban nem voltak felkészülve. Az elcsigázottság, a rossz ellátás, az állandó veszélyeztetettség érzése, s nem utolsósorban a fölkel&k vadsága aztán odahatott, hogy a bevonuló katonák is megvadultak, sőt elvadultak. Az atrocitásoknak "legitimitást" adott a vezérló tábornok, Philippovic táborszernagy parancsa, amely martalócok es banditák kiirtandó hordájának minősítette a fölkelését, akikre nem vonatkozik a hadijog. A hadműveleteket befejező "pacifikácio", az ellenállás végső felszámolása, a vele járó kegyetlenkedés, amelynek célja a bosnyákok megtörése volt, bizony aligha kerülhet hadtorténelmünk dicső lapjaira. S ezen a gyors fejlődés sem szépít, amelyben Bosznia-Hercegovinának része volt az elkövetkező évtizedekben: a gazdasági föllendülés, az iparosítás, az infrastruktúra kiépülésé, s mindenekelőtt az általános belső béke biztosítása. Úgy vélem, a magyar hadtörténetnek részé, ha magyarországi kegészitésü alakulatok bárhol bevetésre kerülnek. 1740- től kezdve tizezerszám küzdöttek hazánk fiai a Habsbur^-dinasztia érdekeiért vívott háborúkban, például a porosz I. Frigyes vagy Napoleon ellen. 1866-ban a poroszosztrák háború csehországi hadszínterén mintegy 80-85 ezer magyar vagy magyarországi katona harcolt, miként Boszniában is a bevonulok jelentős hányada, a gyalogezredek kétharmada, a lovasságnak négyötöde a monarchia magyar birodalom feléből származott. Nem iktathatjuk ki ezeket az embereket történelmünkből, még ha "idegen érdekekért" is mentek ütközetbe, végtére is hazánk lakosságának szine-virá- gáról van szó, amely megérdemli, hogy értelmetlen áldozatairól is megemlékezzünk. (jözsa) A Le Patriote nevű napóleoni felderitő- hajó négy ágyúja közül a legnagyobbat emelték ki nemrég az Alexandriától nyugatra levő Al-Agami-öb'ólben. Közös egyiptomi es francia búváregységet bíztak meg az 1798-ban elsüllyedt hajó megmentésével.
