Amerikai Magyar Szó, 1987. július-december (41. évfolyam, 26-48. szám)
1987-09-24 / 35. szám
Thursday, Sep. 24. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZO 3. it RRLLtARBTM TÉRT S2IV. 99 Titkok és tanulságok "Kié volt ez elfojtott sóhajtás? Mi üvölt, sir e vad rohanatban? Ki doromból az ég boltozatján? Mi zokog mint malom a pokolban? Tört szív, (Ürült lelek?" Vörösmarty Mihály A mi kis lapunk, a magunk szerény szerkesztőségi apparátusával csak krónikása lehet társadalmunk tengernyi tragédiájának. Kommentáljuk ezeket idóViként, amint nagy hírszolgálatok, világlapok tudósításaiból róluk értesülünk. Ahhoz, hogy személyesen keressük fel ezernyi társadalmi tragédia színhelyét, szereplóit, áldozatait, nincs felkészültségünk. A minap azonban a társadalmunk mélységeiből hozzánk kopogtatott be egy "tört szivü hulló angyal" és elénk tárta - mondhatjuk inkább elzokogta - e^y amerikai magyar döbbenetes sorstragédiájat. Szalkay Magdolna (ez nem az igazi neve, melyet nem akarunk említeni, hogy elkerüljük az esetleges adminisztrációs megtorlást) két éves gyermekével állított be szerkesztőségünkbe, miután előzőleg telefonált, hogy segítségre és tanácsra van szüksége. Magdolna egy Westchester megyei városkában lakik. Kétéves, állandó gondozásra szoruló kisfiával jött autóbuszon, majd a földalattin és végül fel t negyedik emeleti szerkesztőségünkbe. Épületünkben nincs lift. Sóhajokkal, könnyekkel gyakran megszakított elbeszéléséből egy szívfacsaró tragédia bontakozott ki előttünk. Magyarországon jó állása, rendes megélhetése volt. Nyolc évvel ezelőtt amerikai körútra érkezett ide. Megismerkedett egy nálánál fiatalabb orvostanhallgatóval, megszerették egymást, megházasodtak. Magdolna, aki otthon szintén egészségügyi szakmában dolgozott, úgy vélte, hogy férjével, mint orvossal együttműködve nagyszerű megélhetést biztosíthat maguknak. Az álom hamar szétfoszlott. Férje megrögzött kábitöszerélvezónek bizonyult. A házasságnak hamar vege lett. Elváltak. Magdolna egy másik emberrel ismerkedett meg. Az illető jómódú, de mint később kiderült, szintén "drogos" volt. Viszonyukból gyermek született, a kis Béla, akit magával hozott irodánkba. A gyermek gondozása lehetetlenné tette szamara a munkát, megtakarított pénzé nem lévén, városi segélyért folyamodott. A segélyhi- vatal biróságilag havi $ 818.- gyermektartási .díj.. fizetésére t. a. gyermek, apját, aki mellesleg egy közelkeleti országban (folytatás a 8. oldalon) Osztálytalálkozóra gyűltek össze a Ken- nedy-kormányzat tanácsadói. A dél-floridai szigetvilág luxus üdülőtelepén, Hawk's Cay-en üdvözölték egymást a nagy idők nagy tanúi, hogy egy tucat harvardi történésszel, politológussal még egyszer megvitassák, mi is történt 1962 októberében, a kubai rakétaválság napjaiban. Márciusban szervezte ezt a különleges összejövetelt a hires bostoni egyetem, s a vészterhes események huszonötödik évfordulóján óhajtja közkinccsé tenni az értekezleten elhangzottakat. A New York Times Magazine azonban már most érdekes riportban számolt be a konferenciáról. * A harvardi tudósokatt az vezérelte elsősorban, hogy szóra bírjak mindazokat, akik még elmondhatják mikor, s mely tényezők befolyásolták elhatározásaikat, miként építették fel az Egyesült Államok stratégiáját. S persze, szerettek volna olyan tanulságokkal szolgálni, amelyeket a ma államfői is megfogadhatnak, elleshetik belőlük a nemzetközi feszültségek ényhi- tésének a módszereit. A kubai krízisnek szentelt tanulmányok könyvtárnyi irodalommá terebélyesedtek a hosszá esztendők során, s maguk a resztvevők sem hitték, hogy uj szempontokkal, lappangó titkoknak a leleplezésével bilincselhetik le egymás figyelmét. Fölidézték, persze, a csaknem nukleáris háborúba torkolló folyamatot a meghívottak. A történtekre természetesen valameny- nyien jól emlékeztek, hiszen Robert McNamara volt hadügy-, Douglas Dillon volt pénzügyminiszter, George Ball volt külügyminiszter-helyettes, valamint Theodore Sorensen és Arthur Schlesinger elnöki tanácsadó képzeletben sokszor újra átelte a nagyhatalmi erőfelmérésnek a felfokozott izgalmát. S ha álmukból verik fel őket, akkor is sorolják a kritikus dátumokat: október tizenötödikén egy U-2-es amerikai kémrepülőgép fölfedezte Kubában a szovjet rakétákat, huszonkettedikén John Kennedy a nemzethez intézett üzenetében meghirdette a blokádot a szigetország ellen. Huszonnyolcadikén Nyikita Hruscsov beleegyezett abba, hogy a fegyvereket visszavonja, mig Washington kötelezettséget vállalt, nem támadja meg Kubát. * Negyedszázad távlatából, s az elemzések tömegének az ismeretében az erőviszonyokra terelték először a szót, miközben vágyódva hallgatták a tenger csöndes mormolá- sát. McNamara kezdte a fejtegetést: "Téves az a föltevés, hogy a szovjet rakéták kubai megjelenése megváltoztatta a stratégiai helyzetet. Ha jól tudom, nekünk akkor ötezer atomtöltetünk volt, a szovjeteknek pedig háromszáz. Akkor is úgy éreztem, hogy semmi jelentősége sincs, ha néhányat Kubába raknak, mintahogy annak sincs, honnan lövik ki a rakétákat." Dillon azonban ellenkezett: "Emlékeim szerint a vezérkari főnököket szinte sokkolta az a tudat, hogy a szovjetek ilyen közel helyezik el a fegyvereiket." Sorensen viszont ekként fogalmazott: "Kennedy sohasem említette, hogy az erőegyensúly eltolódása miatt követelne a rakéták kivonását." Schlesinger is az elnökről beszélt: "A válság elültet követő hétfőn Kennedy ismét lehiggadva összefoglalta előttem a véleményét. Attól félt, hogy az emberek helytelen következtetésre jutnak. Különösképpen attól tartott, a tanulságot abban látják majd, 'légy kemény az oroszokkal, s akkor meghátrálnak'". "Titkos akciókat terveztünk Castro ellen, s a Pentagonban egyesek még az első csapás eshetőségét is megemlítették. Öt lehetőséget vázoltunk föl, s a végső lett volna az első csapás a Szovjetunió ellen, ha az oroszok a sárokba szorítottak volna minket. Következésképpen Moszkva azt hihette, hogy nemcsak Castro megdöntésére törekszünk^ hanem a Szovjetunió megtámadására is, ezért tehették, amit tettek." "Csakhogy- mondja a volt hadügyminiszter - Kennedy sohasem engedélyezte Castro meggyilkolását, s nem is fordult meg a fejében, hogy( bármilyen körülmények köáött is, első csapást mérjünk a Szovjetunióra." * Aztán a harvardi Thomas Schelling professzor töri meg a pillanatnyi csöndet. Felveti, hogy nincs bizonyiték arra, a szovjetek nukleáris robbanófejeket is telepítettek volna a karibi szigetországba. Raymond Garthoff, a Brookings Intézet munkatársa is megjegyzi, hogy a CIA nem erősítette ezt me^, inkább csak jelezte, elképzelhető ez a változat is. A nemzetbiztonsági tanács néhány tagjából végrehajtó bizottságot alakított Kennedy, az ö dolguk volt a válság kezelése. McNamara október huszonhetedikének délutánjára emlékezik elborzadva vissza, ekkor vitte Bobby Kennedy az ultimátumnak szánt okmányt Dobrinyin szovjet nagykövethez, követelve a rakéták azonnali kivonását, s beleegyezve Kuba meg nem támadásába, valamint az elavult Jupiter rakéták leszerelésébe Törökországban, de ezt nem az egyezség részéként. A volt hadügyminiszter igy vallott: "Nem voltam biztos benne, hogy megérek még egy szombat éjszakát." Azon a huszonöt évvel ezelőtti forró hangulatú hétvégén nagyjából mindenki ilyen feszültséget hordott magában, miközben az elnökre mind nagyobb nyomás hárult, hogy bombázza le a szovjet állasokat. S a szovjet engedmény után a hadsereg vezetői még mindig Havanna lerombolását szorgalmazták, a vereség érzete kerítette hatalmába őket. * ^zen a ponton lebbent föl egy rejtélyes fátylat Garthoff. McNamarához fordul, s közli: "Van egy meglepetésem. A stratégiai légierő parancsnoka nem kódolva küldte a nukleáris készültségre felszólító üzenetet az egysegeknek. Megszegte a felső utasítást, ö igy akart kibabrálni az oroszokkal, akik, persze vették az adást." Az igazi titokra azonban csak ekkor derül fény. McGeorge Bundy volt nemzetbiztonsági tanacsádó felolvassa Dean Rusk levelét. "Röviddel , azután, hogy Robert Kennedy az ultimátummal elment Dobrinyinhoz, az elnök és én arról vitatkoztunk, mi lesz, ha Hruscsov nem fogadja el a homályos utalást a törökországi rakétákra. Háborúba lehet-e ra’ntani az egész világot néhány olyan fegyver miatt, amelyre az Egyesült Államoknak nincs is szüksége?" "Van itt valami, amit csak én tudok már- fejtegeti a volt külügyminiszter. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy az elnök nem fog ragaszkodni a Jupiterekhez. Megbízóit azzal, hogy hívjam föl (a néhai) Andrew Cornier volt ENSZ-hivatalnokot a Columbia Egyetemen, s diktáljak le neki ej*y nyilatkozatot, amelyet U Thant főtitkár olvasott volna föl, javasolván a köl(folytatás a 10. oldalon)
