Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-01-08 / 1. szám
14. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Jan. 8. 1987. EMLÉKEZÉS VÁGÓ OSZKÁRRA Puskás Balogh Éva: El nem hangzott beszéd a montreali ifjúsághoz Gyászünnepélyre jöttek össze december 21-en Vágó Oszkár, lapunk kiváló külmun- katársának barátai, családtagjai, ismerősei, a társadalom megjavításáért vívott harcban bajtársai. Minden felszólaló azzal kezdte megjegyzéseit, hogy nem gyászolni jött. Vágó Oszkár annyit és oly szépét, oly értékeset, oly feledhetetlen élményt adott mindenkinek, akivel valaha is kapcsolatba került, hogy most, elhunyta alkalmával, az iránta érzett hála túlsúlyba került az elhunyta fölötti fájdalom érzésével. Nem is lehetett gyászünnepély az, ahol Oszkár gyermekei szinte a közönség elé varázsolták őt, a rajongva szeretett apát és nagyapát. Nem lehetett gyászünnepély az, amelyben tanítványai az ö segitokész- ségének ezernyi példáját idézték fel. Vágó Oszkár szelleme valósággal betöltötte a Flushing-i Unitarian Universalist Church nagytermében összegyűlt közönség lelket. Szerető hitvese, egész életén át hüseges küzdőtársa, Klári felidézte azt a közvetlenül elhunyta előtti beszélgetést, melyben lélekben még egyszer összeö- lelkezve megköszönték egymásnak azt a boldogságot, ami házasságukat jellemezte, amelyben oly sokat tudtak tenni embertársaiknak, az amerikai népnek, gyermekeiknek, barátaiknak, a Magyar Szó olvasótáborának. vágó Oszkár nemcsak kivaló iro, hanem elsőrangú mérnök is volt. Egyik tanítványa, Martin Cooper rámutatott arra a hatalmas szervezői tevékenységre, amelyet Vágó a nagy depresszió idejen kifejtett az első mérnöki szakszervezet megszervezésében, amit azonban később- szétzúzott a McCarthy-reakció. Megemlítette azt is, hogy mint mérnök, számtalan fontos technikai értekezést irt építészeti technikai problémákról. Michael Funk, a progresszív mozgalom helyi csoportjának ifjú vezetője a fiatalság háláját fejezte ki. Ben Riskin, vágó régi barátja ütötte meg az összejövetel alaphangjai azáltal, hogy hangsúlyozta, hogy nem gyászolni kell Oszkárt, hanem mint Joe Hill idejen, szervezni a békéért, segíteni ellensúlyozni a Szovjetunió elleni propagandát, ami a legkomolyabban veszelyezteti a békét. Lusztig Imre a Magyar Szó szerkesztőségi tagja értékelte Vágó Oszkár roppant hozzájárulását a lap politikai színvonalának emeléséhez, külön megemlítve, hogy • a magyar nyelvet milyen kitünően alkalmazta irasaiban. Deák Zoltán felszólalásában rámutatott arra, hogy Vágó Oszkárban testet öltött mindazon tulajdonság, amit a magyar irodalom óriásai az emberiség javáért küzdő emberek közös mércéjének jelöltek meg. Vágóban ( szüntelen belső hajtóerővé váltak Petőfi Sándor halhatatlan fohászának sorai: "Sors, adj nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit, ne aludjon ki a szivemben e nemes láng, mely úgy hevít." Ugyancsak ráillenek Ady Endre profetikus szavai: "Bar halhatunk minden percben, de célunk mégis az örökkévalóság, Ezért minden igaz ember hős és az emberszivben van a legtöbb jóság." [Ady: Nagyranőtt Krisztusok] Mindenekfölö'tt ráillik József Attila sziv- bemarkoló jellemzése: Kislánykoromban, mióta eszemet tudtam, a Mackó kutya a családban volt. Velem egykorú lehetett, olyan 4-5 év körüli sárga agárkeverék. Az ilyen állatok nagyon okosak, mondották nekem, és Mackó eszességéről nemcsak a család, de a környék is elragadtatással beszélt. Nevét állítólag en adtam neki, mert amikor már totyogtam, az a^yba gyömöszöltem magam mellé, és erősen "bizonygattam", hogy nem a kutyus, hanem a Mackó ossza meg a párnát velem! Reméltem, nem veszik észre, hogy mocorog. „ { I Ot ev körüli lehettem ekkortájt. Életem első nagy veszteséget osztották ki rám. Apró szivem majd meghasadt. Ennél nagyobb tragédiát elképzelni sem tudtam. Haragudtam a világra, mindenkire. Jo^os volt^ haragom^ mert imádott Mackó kutyámat megölték. Nagy gyásszal temettem el Mackót. Minden szomszéd gyerek, még ismeretlen utcák ismeretlen gyerekei is ott voltak. Mackó után, nagy szomorúságomon úgy enyhített Anyám, hogy mégis befogadtunk egy másik kóbor kutyát. Bar az első négylábú pajtás végigkísér eletemen, de az ember szive nagy, és bánata ellenére is képes uj szeretetre kinyílni! A veszteségből keletkezett, hogy addig ismeretlen gyerekek barátságával gazdagodtam, uj kutyámmal már mindenfelé hivtak bennün-' két... Pár evvel később, egy nyáron Zebe- gényben nyaraltam. Nagy lendülettel szaladtam le a hegyoldalból, hirtelen elém állt az öreg kastély, és nem tért ki utambol. Ennek az lett a következménye, hogy a kettőnk közötti erőpróbából az öreg fal került ki győztesen, én meg vagy hat helyen eltörtem a jobb karomat, amivel a falat kívántam odébblökni. A kartó'réssel egy élet szépen kigondolt karrierje veszett el. És mégis, ebből is szármázott valami jó: lassan rájöttem, hogy nem szabad egv tétre feltenni a jóvöt. változnak a körülmények és nekünk a sors utján el kell fogadni, hogy nem minden úgy történik, ahogy azt szeretnénk. Elfogadtam, hogy számtalan lehetőség adódik az életben, csak ki kell használni, fel kell fedezni, mi mindenre alkalmas az ember. Még nem volt száz százalékos felismerés ez sern, de derengett, hogy uj utakat is lehet járni. Nyertem a veszteségből, mert kezdtem figyelni az embereket. Uj játékokat játszottam a gyerekekkel. Eljatszot- tuk, hogy leszünk orvosok, tűzoltók, tanítók, rendőrök, irók, színészek, ápolók, játszottunk vagy száz mesterséget. Mindegyik foglalkozás előnyét, szépségét magunk kozott megtárgyaltuk. Néztem a bácsikat, néniket, eldöntöttem magamban, hogy mi az, ami tetszik bennük^ es mi az, amit majd, ha nagy leszek, en máskent fogok csinálni. Megfigyeltem például egy kőművest. A romos házakat bontotta le, és a tőrt téglákból építette fel legjobb tudása szerint az omladozó falakat. Néztem, hogyan tisztogatta le az öreg maltert a téglákról, és hogy illesztette össze a feltörött darabokat úgy, hogy egy egészet "A költő... az adott világ varázsainak mérnöke a tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magaban mint ti, majd kint, a harmóniát." Segítsünk valamennyien e harmónia létrehozásán. Úgy, ahogy Oszkár küzdött érte. D. alkosson. Művész volt. Az élet művésze, aki a romos törmelékből újat varázsolt. Néztem a szemét, a dolgos, ügyes kezét. Felnéztem rá, holott magáról csak azt tartotta, hogy kőműves. Aznap és aztán sokáig, nagyon sokáig megfigyeléseimet papírra vetettem. Jobb napokon verseket farigcsáltam. Felismertem, hogy a világon mindenki egy bizonyos fokig kőművesmester. , Aztán egy napon újabb veszteség ért. Életemben ez lett a legsúlyosabb. Egy osztrák faluban, egy szál ruhában álltam, november 22-én, huszonkilenc évvel ezelőtt. Nincstelenül es hátranézni nem mertem. Ami előttem állt, az idegen, ismeretlen volt. Szivem majd szetvetette a bánat, az újabb veszteség érzése. Ez a harmadik nagy veszteség mindennek és mindenkinek a vesztesét jelentette. Nem szégyellem, potyogtak a könnyeim. Olyan egyedül éreztem magam, pedig mindenki másnak ez volt a baja, tragédiája. Magamban én mégis úgy éreztem, hogy minden odalett. Menekültek lettünk. Nem tudtuk a holnapot, a jövő évet, nem tudtuk a következő percet, mit tartogat nekünk. A nemzetek összeségében, a világban, hirtelen hazátlan árvák lettünk. És árvaságunkból megint származott valami jo, pozitív eredmeny. Nem, akkor azt ott nem tudtam, hogy ebből jó is lehet. Még mindig túl fiatal voltam ahhoz, hogy ilyen élettapasztalattal ezt elmondhassam. Mar nagy sorscsapásokat végigcsináltam, de csak egy bakfis kislány agya gondolkodott ott. Itt, most hallgatva á montreali magyar gyermekek szavalását, kristályosodott ki bennem a tudat. Pontosan 29 év telt el az osztrák falucska iskolapadjában érzett árvaság óta. Egy uj világban élő, három nyelvet beszélő ifjúságra tekintek. Másodgenerációs magyar gyermekek szive magyarul dobog, lelkűk a magyar költészet kincseit issza, és ajkuk magyarul zengi a szavakat. A montreali szürke eget ma ezek a gyerekek piros-fehér-zold színűre festik belső énjük ecsetével. Szavaik tűzenek leheletével ma a montreali éj minden csillagát kifényesítik! Olyanok ezek a gyerekek itt, mint mi voltunk. Vagy inkább szeretnénk lenni! A magyar gyermekeink: ezer ágú, ezer tftvti, játszó, hivó, siró-nevetó, csodás, égből pottyant, földön járó, fölfelé kapaszkodó prófétáink. A véges jelenvalóságból, a halhatatlanságba tekintenek. Magyarságuk mint egy retúrjegy az örökkévalóságban jogosítja Őket arra, hegy szóljanak, tanítsanak, közvetítsenek magyar hitük szerint. Mert van bennük a magyar föld zamatéból, bennük van a tiszai fűzfák titkaiból, bennük van a magyar rónák ^ kalászából, a magyar ég kékjéből, történelmi prófétáink ragyogásából, Őseink, hőseink véreiből, szivükben Petőfi, Arany, Vörösmarty versei gyújtanak lángot. Ezek a magyar gyermekek, ezek a fiatalok itt a kapocs a múlt es jelen között, hegy legyen jövö. MÁTRA KERESZTES minden bizonnyal a legnagyobb "fakanalas" falu. A Nograd megyei település lakosságának jelentős része emberemlékezet óta fakanalkészites- sel foglalkozik. A kétmilliós idei termelésből másfél millió került Angliába, az NSZK-ba, az Egyesült Államokba és más országokba.
