Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)

1986-08-21 / 31. szám

Thursday, Aug. 21. 1986.

AMERIKAI MAGYAR SZO

7.

HARASZTI ENDRE:

II. JÓZSEF CSÁSZÁR ÉS «‘SZABAD SZOMBAT”

Ha valaki a fenti címet olvassa, akkor alighanem arra gondol, hogy "hogyan kerül a csizma az asztalra"? Hogyan lehet kapcsolatba hozni Maria Terézia fiát, a "felvilágosult abszolutizmus" e jellemzi képviselőjét, a magyar történelem áltál "kalapos királynak" emlegetett uralkodót, a XVIII. századbeli európai történelem ezen ellentmondásos figuráját a Magyarországon pár évvel ezelőtt bevezetett, - a nyugati gazdasági - és társadalmi szisztémát nemileg utánzó "szabad szombattal"?!

Nos, e sorok Írója már nem először bizonyította be az olvasóknak, hogy a történelem néha a legfurcsább módon ismétli meg önmagát, s nemzeti múltúnkban sok minden történt, amelyről még az a hazánkfia is igen keveset, - va^y éppenségggel semmit sem - tud, aki oly buszkén érzi magát történelmileg "tájékozottnak". Bizony, tény, hogy II. József (1780-1790) éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1786-ban adott rendelkezést hazánk egy - alább ismertetett - területén az "ötnapos munkahét" bevezetésére.

Talán nem érdektelen, még mielőtt e két évszázad előtti furcsaságra rátérnek- emlékeztetni az olvasót arra, hogy az u.n. "felvilágosult abszolutizmus" azért válik a XVIII. század uralkodóinak kedvenc uralkodási formájává, mert felismerték, hogy a "középkor" bizony reges-regen elmúlt s most már lehetetlenség országokat, népeket, csupán azon a "jogon" vaskezzel iranyitani-elnvomnyi, mert az ö hatalmuk "isteni-eredetű". Az előrehaladt angol politikai-filozófiai gondolkodást követte a francia felvilágosodás és egyre inkább előtérbe került az a gondolat, hogy valamiféle "alkotmányos monarchiára" volna szükség; az volna az ideális politikai álláspont, ha egy népképviseleti szerv valamilyen formában "osztozkodna" az uralkodóval a hatalmon. Európa koronás főinek rémlátásaiban már fel-felbukkant valamilyen közelgő, hatalmas nemzeti forradalom kisértete, - azé a forradalomé, amely persze, - még II. József halála előtt - rem- látásból véres valósággá is vált Párizsban. A "felvilágosultan abszolutista" császárok, cárok, és királyok, - kik ugyancsak olvasták Voltaire-t és más hasonló filozófusokat, - úgy próbálták a fejük fölé lassan gyülekező felhőket eloszlatni, hogy "felülről" kívánták megreformálni országaikat,- még mielőtt a forradalomba torkoló reform- törekvés "alulról" jönne, - mindent elsöprő fenyegető erővel..

Az "abszolutista uralkodó", - ha ráadásul "felvilágosult" ember is volt - érthetően gyakran kissé belezavarodott abba az ellentmondásosságba, hogy egyrészt korlátlan hatalommal rendelkezett és népét szinte "isteni" magasságokból szemlelte, másreszt pedig igyekezett "népjóléti" intézkedésekkel magét szimpatikussá, kedveltté tenni. A kibocsátott rendelkezések váltakoztak; egyikből a dölyfös hatalom arroganciája érződött, másikból az ország "jóságos" atyjának megenyhült arcvonásai látszottak mosolyogni. Egyik megyében a fogukat csikorgatták az emberek, - a másikban áradoztak, hogy végre olyan uralkodó akadt, aki megérti a földi nyomorúságot is. MÁRAMAROS VÁRMEGYE az a terület,

amelyre most multbanézö tekintetünket összpontosítanunk kell. Ez a vármegye - mint jól tudjuk - sohasem tartozott az ország gazdagabb területei közé. Nevét a XII. szazadtól kezdve említik az írott források, mint tóráéi birtokot. A XIII. században már

rendkívül vegyes lakosságú volt; a magyar lakosság közé mind nagyobb mértékben kerültek be szászok, majd oláhok is. A XIV. századtól kezdve viseli a "vármegye" nevet.

Ez a szegény terület sokat várt II. Józseftől, a "reformertől", s számításában nem is csalatkozott. A hatalmas ur meg egészen ifjú fejjel, 1773-ban, - tehát még

császári édesanyja életeben - mint "társuralkodó" - látogatást tett Máramarosban és látogatását olyan "konnyitesek" követték, melyek a helyi lakosságban élénk, derülátó visszhangra találtak.

1785-ben szakadt rá a veszedelem Mara- marosra! A vármegye fele részét övező "Cibles" nevű havas felől, a szeptemberi Mihály-napkor jött a fagy, az utakat elmosó árvizszerü eső, majd a melyebb területeket valóban beborító árviz. Az árviz után súlyos helyzet állt elő: elfogyott az eddig is hiányos élelem. 1786 tavaszara már olyan nagy volt az éhínség, hogy a szeren- csetlen lakosság korpából, csalánból, ko- csanyból, rügyekből és fúrészporból próbált kenyeret sütni magának. A helyi, latinos műveltségű emberek azt a legendát szőttek, mely szerint a mindent világra hozó termeszet-istennök, Cybele es Juno, kik a maramarosi havasok csúcsain tanyáztak -, megharagudtak erre a szerencsétlen varmegyére, mert a kelló földmi- veles helyett inkább sóbanyaszattal és fausztatással foglalkoztak.

A varmegye, e nyomorult helyzeteben II. Józsefhez fordult segítségért . A császár szemelye iránti bizalom növekedett, mert hiszen 1785. február végén kerékbe törette és felnégyeltette Horiát és Clos- cát, a tomeggyilkos oláh vezéreket, majd augusztusban kiadta a jobbágyrendeletet is, mely biztosította a szabad költözést, szabad házasodási, szabad mesterségválasztást, és a jobbágy most már szabadon rendelkezhetett saját ingó javaival. Sokan mar "jobbágyfelszabaditásról" beszeltek, de ez mé^ semmi esetre sem volt az, csak nagymérvű könnyítés. Máramaros földhözragadt népe azt is szimpátiával kisérte, hogy a császár 1785-ben, a "fiziokrata- elmelethez" igazodva, a gazdag nemességet is meg kívánta adóztatni, s az adófizetés alapjául a földbirtok nagyságát állapította meg. Ezzel kapcsolatban elrendelte a földmérést országszerte.

GÁTI ISTVÁN, "a Helvetiai Valláson lévő Szigethi Ekklésiónak Lelki- Pásztora" 17 92-ben kiadott egy kilenc "é- nekböl" való verseskönyvet, mely elsőrangú történelmi kútfő az 1786 tavaszán történt máramarosi események megértéséhez. A lelkipásztor egyébként maga is jóságos őrzőangyala volt Máramaros szegényeinek a vész és éhínség idején.

A császár segítségére sietett a bajban lévő vármegyének és megbízottai igen leleményesen a kedvezményes gabona- ős földjuttatóst összekötötték az amúgy is már régen időszerű útépítési munkálatokkal^ Aki kedvezményhez, juttatáshoz, segítséghez akar jutni, annak közvetlen, vagy közvetett módon részt kellett vennie az utepitesben.. Mikor II. József üzenetével, ill. rendelkezésével Máramarosba érkezett Splényi János, addigra a helyzet már katasztrófális volt egyes máramarosi községekben. A természeti károk megjavítására, a hasonló csapások megelőzésére alig volt mar emberanyag, hiszen a legutóbbi két esztendőben mintegy húszezer lakos

hagyta faképnél ezt az amúgy is igen ritkán lakott vármegyét. 1785-86 telén százával haltak meg éhség és betegségek következtében. A halottakat tisztességesen el sem tudták temetni, hiszen még csak deszka sem jutott megfelelő koporsókra. A fennmaradt források arról írnak, hogy a hullákat "rongyos lepedőkbe" burkolva helyezték a megásott gödrökbe.

Az útépítés rendkívüli fontosságú volt! Megfelelő utak hiányában a segítségre szorulókat néha meg sem lehetett közelíteni, a varmegye gazdasági állapotán pedig csak úgy lehetett segíteni, ha rendezett úthálózaton bonyolódhatik le a kereskedelmi forgalom.

Splenyi János "petsétes levelet" hozott a császártól a leghíresebb es legtehetségesebb gazda Kovasi Illyés számára. A levél affele "kormánybiztosnak" nevezte ki Kovasit, akinek feladatául tűzte ki az éhezes| leküzdését, s általában a vármegye gazdasági helyzetének rendezését. Kovasi Illyés éppen akkor töltötte mézesheteit s eleinte húzódozott a felelö'ssegteljes feladattól. Később azonban - s itt Gáti István lelkipásztor közel kétszáz eves ver- sezetet idézem: - "A Ditsőseg szerelme, erőt vészén a Szivén, - Győzedelmet vett a Haza, e Vénus gyenge híven." Tehát a derek magyar segíteni akarás végül is erősebb lett, mint az ot henyélesre-biro szerelmi érzés. Bejárta Debrecent, Tokajt, Szolnokot, Tiszafüredet és Heves vidékét s a császár megbízatása alapján felnyittatta a gabonaraktárakat. Megindult az életmentő gabona szekereken és tiszai tutajokon Máramaros felé. Ezt követően megbízta Lér Karoly tokaji sbkincstárnokot, hogy az északi részeken is folytassa a felvásárlást. Vay József a Nyírségből hozott élelmiszert.

"ÖTNAPI MUNKA, - HATNAPI JUTALOM!"

Ekkor következett az, amire e szerény tanulmány cimeben is céloztam: a "szabad szombat" kétszáz év előtti elődje. A császár a természeti csapás mihamarabbi leküzdése érdekében kiadott egy rendeletet, miszerint azok, akik a veszedelem leküzdésében szorgoskodnak, "Öt napon ét dolgozzanak, mégis hatra vegyenek jutalmat!"

Rendelkezés történt a kárvallott emberek kárának visszafizetéséről is. "Pénz-Tárakat" és "Segedelem-Tárat" állítottak fel a gabona ( szétosztására. Megkezdődött a mar egy evvel ezelőtt tervbe vett földmérés is, az eddiginél igazságosabb adókivetés szabályozására.

Mozgósították egész Maramarost. A csontig soványodott lakosság nagy lelkesedéssel látott neki a nehéz munkának. Megindult az útépítés, a fakivágás; fellendült a tutajon való sószállitás Szolnokig.

Az útépítés történetéből ki kell emelni az u.n. "Kalmárok útja" nevű vonalat, mely összekötötte Husztot Tecsővel, Szigettel, stb.

Megindult az útépítés Moldva felé is. Az egyszerű embereket megtanították arra, hogy szakszerűen segíthessenek a földmérőknek letüzott zászlókkal, cövekek- kel, sŐt vázrajzokkal. Mindenki munkája "érdeméül" kapta aztán a segély-gabonát. A nagy iramnak-lelkesedésnek persze áldozatai is voltak. Sok volt a baleset, főleg a jeges folyók nyelték tapasztalatlan áldozataikat. Valami "pestis-féle" is jelentkezett, - szerencsére nem bizonyult igazi pestisnek, hiszen Gáti István lelkipásztor sokakat meg tudott gyógyítani nyers szalonnával, ecettel, kaposztdslevél, sőt borral, szilvapálinkával.

1786 nyarára már nagyjából rendezték a vármegye ügyét. Csodát miveit a közös buzgalom, a ^ lelkesedés, a hazaszeretet es nem utolsósorban a kétszáz évvel ezelőtti "szabad szombat"...