Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-11-20 / 44. szám
Thursday, Nov. 20. 1986. 10. AMERIKAI MAGYAR SZÓ PUSKÁS BALOGH EVA , SVÁJCI EMLÉKEK De Öt\j ezt bizonyára tudja uram, talán a hátteret nem érti meg, mert svájci. És soha nem élt máshol, mint ahogy mi neveztük otthon a "vasfüggöny mögött". Azt sem érti, hogy Hilda néni, fiatal lány korában ezt a fajta életet ismerte. Aztán a háború után, meg könyvekben sem nagyon olvashatott róla a magamfajta kislány, mert ezek a könyvek indexen voltak, iréik lecsukva, vagy száműzetésben, mert bűn volt a burzsoá világ ilyen kedvteléseiről a mi szocialista gondolatmenetiinket megzavarni. Nem, ezt maga nem érti meg.-Kisasszony, sajnálom, hogy elmegy. Ne zárja le véglegesen a kaput. Csináljuk úgy meg, hogy ha kedve van, két éven belül visszatérhet Svájcba. Ha kell, írjon, telefonáljon nekem, ha Kanada nem váltja be a hozzáfűzött reményeket. Nem hiszem, hogy viszont fogom látni. Túlságosan sokat ölel fel a világbél és mi kicsinek bizonyultunk. Kanada nagy, az egész amerikai kontinens maga előtt lesz, de majd jöjjön visz- sza, talán nem lát akkor bennünket ilyen ellenszenvesnek.-Mondja, miért tárt fel előttem ennyi információt? Szabad ezt egy kapitánynak? Két perc alatt kitehette volna a szűrömet.-Maga elmegy. És maga ezt nem említi meg senkinek. Azonfelül, nem minden nap esik be az ajtómon egy csinos magyar lány, aki itt nőtt fel nálunk. És jó magával beszélni, bizalmat keltő szeme van. Biztos, hogy a barátai magához fordulnak kényes kérdésekkel és a maga vállán sírják el bújukat. Ugye, igazam van? JÓ utat, és szép jövőt, kanadai élete legyen boldog. Két egész órát töltöttem a rendőrségen. Sok időm volt. Mindent eladtam, és mindent feladtam, hajóval előre. Ez a minden könyvek, lemezek, apróságok voltak. Sétálgatva a Zürich-tó partján volt idÖm gondolkodni a hallottakon. Ez a szimpatikus rendőr tálán sajnálja, hogy elmegyek. Lehetnék svájci állampolgár is, majd, mert most van róla szó a parlamentben, hogy a magyaroknak megadják ezt a jogot. Speciális státuszt kapnak a magyarok. Majd. Ha maradnék. Hogy megbiggyent a rendőr arca, amikor a kanadai állampolgárságról említettem neki: "az csak öt évet igényel, és tiz dollárt. Anyám ott él, és nincs rendőrségi dosszié róla, sÖt egyetlen szomszéd, vagy kolléga nem üti bele az orrát, hogy mit csinál, hogyan él." A rendőr megértette, amit mondtam neki. A tavon úszó sfetáhajókat néztem, a sima vizen. Etettem a hattyúkat, vettem nekik a sarki standon egy nagy zacskó pattogatott kukoricát. Körbenéztem a várost. De már másként láttam, egy lábbal már kiléptem belőle. Kiléptem Svájcból, ebből a meseországból, ahol az igazi született honpolgárnak legfeljebb gyertyaláng ; melegség lakozik a szivében. Ez a csöpp kis ország: a valódi nagyhatalom! ] Bankjaiban hever a világ pénze. Ide hozza a szovjet, a kínai - és nem rubelben - az arab, az amerikai, az afrikai. Nincs olyan fegyver, rakéta, ágyú a vilájgon, amihez a tokét valamilyen uton-móidon, nem egy svájci bankon keresztül adják: A véres apró kis háborúkból és háborúkhoz a pénz, itt Svájcban van letétben. Nem,, itt már nem lehet látni, érezni, vagy kiszagolni, hogy vér tapadt hozzá. A svajqi bankok márvány és acélpalotáiban, a múlt szazadban épült, kőfaragott, méltóságot parancsoló öreg épületeiben - a pénz "megtisztul" a titkos számlákon. A mocskos pénz, fejpénz, az alvilág pénze, a kétes spekulánsok pénze, minden tájáról a világnak idetalál. Minden reggel a világ tőzsdéje Svájc felé fordul: itt bukik, itt nyer, vagy áll a yen, a dollár, a márka, a frank, a font érteke. Itt áll az értékpapírok, kötvények, az arany és nemes ásványok értékének a sorsa. Mert a pénz az űr! Itt döntenek valóban a világ felett. Ezekben az épületekben. Ez a semleges kicsi ország, ez a mérhetetlenül gazdag Svájc, elegáns bankjaival nem finnyás, honnét folyik be a tőke. Viszonzásul kevés kamatot, de biztonságot, hatalmas "glóriát" ad a betétezőinek. Itt döntik el a világ anyagi balancát. Itt a tŐke. Az sem valószínűtlen, ami a svájci nép ajkán mesebeszédként kering, hogy Svájcban az Alpok bizonyos részeiben már most olyan védelmi berendezéssel rendelkeznek, ami atomháború esetén is biztonságos! Hát igen. Az nagyon fontos. Bizonyára, ha a Föld elpusztulja svájci pénz megmarad az atom alagutakban! Ez egy rideg kapitalista állam. Gyönyörű ország, Örök hótakaróval a hegyormokon, természeti szépsége lélekelállitó, mint egy tundéri mesekönyv. Átlapozva ezt a könyvet, én megláttam benne a csúf boszorkányt. Mégis, itt nőttem fel az elmúlt öt év alatt. Itt lettem ember, a magam lábán állva. Kevés segítséggel, sok gáncsolással. A haza elvesztését, a felnövéssel járó fájdalmakat itt éltem át. Ez a kettős szenvedés nem terített le, nem buktam el. Svájc tanított, megnevelt. Igyekeztem a jót, minőig csak a jót kivenni ebből az életből. Jó volt ez az ország nekem, hozzám. Hatása egy életre elkísér. Igaza volt annak a rendőrnek: nem fogom jó ideig hiányolni Európát. Csak azért nem, mert megint egy újrakezdés előtt állok. Megint egy uj világ nyílik ki nekem, és az megint a maga fájdalmait, szenvedéseit, örömeit tartogatja, mint egy zsákbamacskát. Ebbe az uj világba már kevesebb reménnyel megyek. Svájc megtanított arra, mi az illúzió, mi a valóság. De ott azért mégis könnyebb lesz: nem leszek magam. A tópartról a Bahnhof Strassera fordultam. Még egyszer végig nézni a világ egyik leghíresebb utcáját. A legdrágábbat. Már megszoktam a gazdagságát, már nem álltam tátott szájjal a kirakatok előtt. Mast láttam ma itt, mint eddig. A varázs lekopott rólam. így haladva, nézegetve az embereket, hirtelen kitört bennem a nevetés: Te mafla gyerek, itt éltél öt évet, két nap múlva kirepülsz ebből a megfagyott tündérmeséből, és azt sem mondhatod el majd Kanadában, hogy volt egy igazi, "echte" svájci bankszámiad! És rád akarták erőszakolni!... Még két nap és végleg kilépsz a hegyek árnyékából... "Mint a Montblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szivem többé nem ég, Nem bántja újabb szenvedély." Vajda János: Húsz év múlva című verset morzsolgatom magamban, a Swiss Air Mont- real-Zürich útvonalán, a "jumbo-jet"-ben, fenn harminchat láb magasan, a felhők felett. Pont húsz évbe tellett, ho^y Svájcba újra visszatérjek. Mint látogató. Kanadai állampolgár. Kék útlevéllel, kanadai bankszámlával és plasztik kártyákkal felszerelve... Hilda nénivel és pár jó baráttal megmaradt a kapcsolat. Levelezéssel, telefonnal nem szakadtunk el egymástól. Csak páran maradtunk meg, húsz év után barátnak. A többi lemorzsolódott: többek levelét a posta visszahozta, hogy ismeretlen címre távoztak. Meghaltak az akkori középkorú emberekből sokan. A napi gondok, az idő foga meg- ritkitotta a baráti kört. Az ötvenhatos magyarokból, az emlékezet vesztöhelyeben elsüllyedtek a régi arcok. Úgy szaladt el ez a húsz év, hogy észre sem vettem az idő haladását. Ilyen rövid húsz év? Valahogy felgyorsultak a kalendárium lapjain. Ott alig vártam, hogy "nagykorú" legyek. Most, nem bánnám, ha az idő állna, megállna felettem. De az könyörtelenül siet. Milyen lesz a viszontlátás? Mennyire leszünk őszinték, bevallani, hogy a húsz év nyomot hagyott rajtunk. Vagy álha miskodással kiáltunk egymás felé: "Te nem változtál semmit." Megismerem majd a rám váró arcokat Klotenban? A gép már ereszkedik le, apró házak, utcák körvonalai szemlátomást nagyobbodnak ahogy a pilóta a leszállópályára ''ráállt" a jettel. Hilda néni sorsát a havi levelek váltásával tudom nagyjából. A gyöngyök felvarrásával élt nyugdíjas koráig. ígérte, ha nem lesz rosszul, itt lesz, mert pár napra nála szállók ( meg. Nagyon örül annak, hogy viszontlátjuk egymást. Az évek alatt betűin észrevettem az elváltozásokat, megöregedett. Fia, az egyetem befejezese után, régesrég megnősült, elvette az egyik svájci kislányt, Ruth-ot, akivel évfolyamtársak voltak. Két nagy fiuk van. Nagymama lett Hilda néni. Ezek voltak a levelekben. A tények. A mögöttük rejlő fájdalmak, Örömek, küzdések majd most lesznek elmondva, kibeszélgetve. Visszamerészkedtem húsz év után - felnőtt fejjel ebbe az országba, ahol együtt sirtunk, nevettünk, szidtunk, elviseltünk. Ók maradtak. Útleveleink színe más, állampolgárai vagyunk más-más országnak, de megmaradtunk magyaroknak. Hogy fogom tudni nekik az elmúlt két évtizedet pár óra alatt elmondani? Mert kérdezni fognak. Elvégre én hagytam el őket, eddig egyiknek sem volt módja, ideje, pénze meglátogatni engem. Ók megmaradtak európai embereknek. Ennyi idő alatt Svájc biztos rájuk nyomta bélyegét, legalább annyira, mint én is "elkanadaiasodtam". Az üvegfal mögül egy csomó ember integet, mosolyog felém, kiabálták a nevem, ujjongva... Hilda néni cime nem változott. Huszonöt éve él abban a lakásban, ahová most az autóból kinézve, nem ismerem már a járást. Igaz, akkor csak Zürich villamos, meg buszjáratát használtam. Most barátok kocsival jöttek, az összetöpörödött Hilda nénit magukkal hozva, nem engedték villa- mosozni, vonatozni, ki a reptérre. A lakás - most kicsinynek látszik, falai feketék, kopottak. Egyszer festett azóta a háziúr. Meg is látszik. A bútor ugyanaz. Meglátszik. Az ellen van letakarva pléddel az elfakult kis nyithatós rekamié. Ezen fogok aludni. A barátok lassan eltűntek, túl nagy tömeg voltunk a piciny kis helyen, majd később telefonálnak, amint Hilda néninél elhelyezkedem, fürdők, és pihenek. Amint mindenki elment, magamhoz öleltem a fele méretére zsugorodott nénit. Nem, itt nem lehetett hazudni, szépeket mondani, udvariaskodni. Ót az öregség, a betegségek, ami veié járult, a magány jobban megviselte, mintj vártam, vagy kellett volna. Rajta volt 'arcomon és látta. (folytatjuk)
