Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-09-25 / 36. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Sep. 25. 1986. PUSKAS BALOGH EVA A HEGYEK ÁRNYÉKÁBAN SVÁJCI EMLÉKEK Az egyetemi lágerben ismerkedtem meg velük. A magyar templomban is ott voltak, minden vasárnap az Istentiszteleten: fekete hajú, fess asszony volt a mama, gömbölyű keblű, enyhén molett, aranyszívű teremtés. Fia olyan husz-körüli, ( nyakigláb, magas, nagyon sovány fickó, gyér hajjal, sok pattanás díszítette arccal. A néni jól beszelt németül, de elmondta, hogy azért választották Svájcot, mert semleges ország lévén, mindig arról álmodoztak, hogy ide eljussanak, meg a fiát sem viszik el katonának itt; bármi is fog történni a nagyhatalmak között, ami esetleg háborúhoz vezetne, itt biztonságban, életben tudnak maradni. Ezt gondoltam én is. Mert mi Ötvenhét- ben még nagyon féltünk egy újabb háborútól. Gyakran vigasztaltam őket - érett bakfis fejjel - hogy ne féljenek, egy világháború kitörése nem kifizetődő üzlet jelenleg egyik nagyhatalomnak sem, - nem, egyelőre erre nem is szabad gondolnunk -, éppen ezért fia nyugodtan kezdje el az egyetemet és minden nagyon jó lesz itt ebben a csodaszép államban. így vigasztaltuk és biztattuk egymást, egy vadidegen országban, mely oly gyönyörűnek, de oly ridegnek tűnt. Lassan, nemcsak én, hanem többen a magyarokból a néniékhez csoportosultunk, mikor ok, - mint család - állami segítséggel, lakáshoz jutottak legelsőnek. Templom után mentünk a Hilda néniékhez, vasárnapi ebédre, mi páran, kamasz és örök éhes fiatalok. Nekem nagyon tetszett a lakás - magyar szemmel -, nagy szó volt, egy szoba összkomforttal, havi száznyolcvan frankért. Én is szerencsésnek éreztem magam, mert a Vöröskereszt segítségével egy kisebb bérházban kaptam egy bútorozott szobát. Kincs volt ez annak idején, magányos fiatalnak, nyelvtudás, meg kereset nélkül. Hilda néni fiát - rendes neve ellenére - mindenki Öcskösnek szólította, ez a mai napig is neve a magyarok közt. Remek fiatalembert nevelt belőle az édesanyja, szotfogadó, szorgalmas, segítőkész jelleme mindenkinek tetszett. Segített a bevásárlásban, takarításban, spórolt, az anyja által adott zsebpénzt kuporgatta, gyűjtögette. Igazi mintapéldány,, aki szeretettel csüngött az anyján. Talán hálából, hogy Édesanyja nem engedte egyedül a nagyvilágnak, és a "menekülést" végig együtt szenvedték át, de kettejük viszonya nemcsak szülő és gyermek szeretete volt, hanem nagyon összeforrt barátság is. Jo volt a közelükben lenni, nekünk, akiknek a bal- szerencse folytán nem volt senkink. Tehát a vasárnapi ebédelések, vagy délutáni kávézások, a kezdeti időkben oázist jelentettek a Hilda nénieknél. Nagyon jól főzött a "mama", aki mindenki pótmamája lett, pár órára. Pénzünk nemigen volt akkoriban, de mindenki elökeritett valahogyan annyit, hogy egy-egy tábla csokoládéval, vagy pár szál virággal állíthattunk be hozzájuk. A már "nagymenők" akik keresettel rendelkeztek, azt is megengedték maguknak, hogy egy üveg bort tettek a plasztikkal terített asztalra, Hilda néni jó főztjeiért. Mi, az akkoriban divatos szót viseltük, "disszidens"-nek nevezett a világ, ez meg is látszott kopottas öltözetünkön, tétovázásainkon, no meg pénztelenségünkön is. Így én is, vasárnapi mozik helyett Hilda néninél üldögéltem el pár órát, többed- magammal, beszélgetve, tervezgetve a holnapokat. ÖcskÖs, aki már javában egyetemista volt, diáktársaival csavargott a városban, vagy kávéházban üldó'gélt - valaki jószántából - jobban illeszkedett be az uj helyzetbe, mint mi, akik még nem dolgoztunk. Hilda néninek segítettek a hatóságok munkát találni. Nem volt foglalkozása, csak anya es feleség szerepét töltötte be addig, de az iskolában, mint egy kislány, megtanult kézimunkázni, varrni, és egy svájci katonano jóvoltából munkát kapott. Egy nagyon előkelő divatszalonból szereztek neki "bedolgozó állást". Hilda néni mar kora ötvenhét tavaszán heti fizetéssel rendelkezett! A bedolgozás abból állt - de sokat elnéztem türelmes, nyugodt mozdulatait -,hogy tűre felszúrta az apró gyöngyöket, csillogó kristályokat, és a kiszabott ruharészekre, összeállítás előtt a csipke rózsákat evvel kihimezte. Egyszer például Grace Kellynek, a monacói hercegnőnek a ruhájára is Ő varrta fel a gyöngyöket. A nagyestélyi toalethez igazi drágaköveket, féldrágaköveket, valódi gyöngyöket használtak. Ezeket egy szikár zürichi nő darabonként kiszámolta, kis üvegfiolákba tette, és csak akkor bízták rá Hilda nénire, amikor - mint kiderült később -, teljesen "lekáderozták". Mert a svájci hatóságok mindent tudni akartak róla, róluk, életükről. Pontosan fizetik-e a lakbért, hogyan viszonylik a szomszédokhoz, mennyit költ élelmiszerre, mereszelt-e már olyan szemtelenséget elkövetni, hogy telefont szereltetett a lakásba, a bankban mennyit spórolt ( eddig, és kik járnak oda vasárnaponként, s főleg, minek? Mert Hilda néni bankkönyvén látszott, hogy már valamicskét spórolt, a szomszédok nem panaszkodtak zajra, fiának uj ing helyett a régire felvarrta a kifordított gallért, evvel bebizonyította, hogy nem veti magát oly gyorsan a könnyelműségbe, mint a többi "Flüchtling" (menekült), akik a legelső ellenszenvet avval váltották ki maguk iránt, hogy inkább nem ettek, de megvették a Doxa órát abból a kis segélyből, amit az egyház, vagy más szervezet adott. Hilda néninek az is becsületére vált a svájciak elŐtt, hogy villamosbérletet szokott váltani, ami olcsóbb. Sok más magyar bűne volt, hogy fél frankkal többet költ, ha naponta vásárolja a jegyet a közlekedéshez. Hilda néninek olyan jó "káderlapja" volt, hogy nemcsak a gyöngyöket adták neki bizalommal, de arról is biztosítottak, hogy jó alapanyagnak tűnik - feltételesen -, hogy még állampolgár is lehet belőle, no, meg a fiából is, mondjuk úgy 15-20 év múlva, ha meg tudja fizetni! Persze, hogy állampolgárok lettek. Sokba került, de ez nem azt jelenti, hogy a svájciak elfogadták őket, csak eltűrik másodrangű állampolgároknak. De ez sokkal később történt... Hilda néni igy szép, szorgalmas életével elismerést nyert - elsősorban mindig ilyen volt a jelleme - munkaadói és a hatóságok előtt, hogy nagyon rendes ember. Bar azt igen rosszallották, hogy túl sok vasárnapi vendéget fogad, de talán csak azért, mert kiszimatolták, hogy nemcsak kávézni jártunk oda, hanem enni is. A szomszédok a húsleves-szagra, meg a lecsó illatara ki-kinyitogatták a folyosóra ajtajaikat, és persze, beszédtéma lehettünk, hogy a menekült magyar asszony már megint egy haramiának főzött ebédet. Hilda néni pénzét sajnálták erre. Mikor kiderült a kaderezés, szinte nem akartam elhinni! Hogy-hogy? t - tettem fel a kérdést, ez nem egy rendőrallam! Nem akartam tudomást venni erről. Addig, amig! Hamarosan engem is -"le is, ki is" - figyeltek. Az én nagy balgaságomat mindjárt az első fizetéseknél követtem el - én nem tudom, mi, magyarok miért vagyunk ily tékozló társaság? - de nem bírtam meglenni egy fényképezőgép nélkül. (Nem, nem igy látták!) Vettem egy olcsó kis Agfa gépet. Azonnal hazaküldtem rokonaimnak Budapestre, - az egész családnak egyet- hogy kérem, csináljanak képet magukról és küldjék el nekem, mert mikor a "magyar akcentust" pakoltam a határátlépéshez- ez volt az egyetlen csomagom - valahogy nem volt időm a családi albumokat is magammal hozni. Az otthoniaknak meg nem volt mivel fényképezniük, de látni vágytam őket, igy a kis olcsó kamera a fekete fehér filmezésre alkalmas is, logikus is volt szivemben. Úgy gondoltam, hogy egy csapásra kettőt ütök. Segítek a hazaiaknak, meg magamnak is. Nem esemeny az ilyesmi senkinek, csak nekem! Meg a svájciaknak! Nagy boldogságom eltartott még pár napig, meg a postai feladásnál is nagyon megelégedett embernek hittem magam. Azért belül fájt egy kicsit a szivem, hogy nem tudtam azt megvenni, ami színes felvételeket is csinál, de valahogy avval vigasztaltam magam, hogy Pesten még nem is tudnák előhívni, vagy ha igen, megfizetni az ilyesmit! De napokig ábrándoztam, hogy ha majd sok pénzem lesz, olyat fogok venni es küldeni mindenkinek, külön-külön. Pár nap ilyen szép "jövő tervezéssel" telt el, de megfeledkeztem még a nagy árvaság érzésről is, mikor hivattak a főnök irodájába. Én ekkor a Zürich Unfall Biztosító Cégnél( dolgoztam. Balsejtelmek gyötörtek. jóságos ég, biztos felmondanak, nem dolgoztam elég jól. Az osztályvezető igazgató intett a kezével, hogy csukjam be magam mögött az ajtót, ez nagyon magánjellegű társalgás lesz. Ez a nem nagyon szimpatikus egyéniség- aki tudta, hogy töröm a német nyelvet- csak azért is a svájci dialektust használta velem, hogy a rémült arcomban nagyobb gyönyört leljen - mert biztos szadista hajlamai lehettek. Mindig úgy éreztem, hogy ez a kopasz ember, onnét az irodából egy kis lyukon kukucskál ki ránk. Mintha állandóan figyelne. Német nyelvtudásom, a munkához túl soki is volt, ugyanis az irodában nem vették jónéven, ha az alkalmazottak beszélgettek. De három hónap alatt megtanultam annyira, hogy sem az irás, sem az olvasás, sem a beszéd nem jelentett már nagyobb problémát - csak a "swiss dütcs"-el álltam még hadilábon. A főnököm szigorú arccal kotort valamit egy kisebb dossziéban, és úgy fogott meg benne egy kis darab papirt, mintha az büdös, vagy ragacsos valamivel lenne bekenve. Ujja vége épp hogy érintette és láttam, szívesen csipesszel tartaná, de nem volt, igy kényszerű fintort vágott rám és a papírra. "Freulein Puszkghaszghgh Bo..." -mondotta - "mi ez?" Es elém tolta a büdösnek hitt papirt. FOLYTATJUK
