Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-20 / 8. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Feb.20. 1986. Illyés Gyula: Puiaiái4 AUpé 107. ' / Költőiek voltak, de reálisak. Köznapian közönségesek, de épp azért éteriek. Persze alkotásaikban sok volt a homok. De hiszem, ha ók szerkeszthetnek lapot, nem csak mindenképpen érdekes olvasmányt, de a gyakorlattal elvitathatatlan érteket termelnek. Az eddigi idézetekből is látható, hogy fővárosunk hírlapjainak versanyagát például messze felülmúlják. Sokat tanultam tőlük. Ok elevenítették s töltötték meg friss tartalommal az ősi népszokások már-már kiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban még az egész nép közvetlenül élte a művészétét? Szép elképzelés: a múzsák hivatása az, hogy a szegénységet, ezt az alja tömeget vigasztalják. A népművészét legszebb alkotásai legbűzlóbb nyomor színen úsznak, mint némely gyönyörű virág a posvanyon. Szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok érnék rá és a koldusok, azokj akiket mar szinten nem kínoznak a világi gondok. A rácegresi pásztorok, mihelyt leülhettek, bicskát fogtak s két- három óra alatt kifaragtak egy-egy muzeális remeket. A béresek a hatarban a békésén ballagó ökrük kozott a szekérrűd elejére ültek és ott véstek és cifráztak tünderi diadalkapuvá a jaromfa hajlatait. A módos parasztok hazából a népművészet, mint egy finnyás, az űrhatnámság láttán felbosszankodott szellem már reg kihurcolkodott, a nemes ízlésű régi alkotások helyét sértődötten átengedve a vásári portékának és gondolatnak, mikor a pusztaiak még versengve faragtak a ravasz szerkezetű gyujtósdobozokat, kerek szemmel lestek el egymás ostornyeleről a diszitö ábrákat és futva gyűltek Össze, ha valahol egy uj nóta fólcsendűlt. Az öregek a vegrendelkezök kínos rész- letezgetesevel hagyták utódaikra a babonákat és hiedelmeket. A szokásokat ijesz- téssel, ha kellett fenyítékkel ojtották az uj nemzedékbe. Ez volt a puszta igazi kultúrája, ez fűzte össze a lelkeket, a nyugtalanító kérdésekre ez adott választ. Ezek a l iii szokások es hiedelmek vezettek at a cselédeket a szerelem, a halál nehéz botlatóin, az elet veszélyes kanyarain. Ezek vigasztalták őket egy-egy esztendő sivár utján, az - etlen-szomjan való bandukolás alatt. Ezek nyúltak először az én szellememhez is, csiszoltak a pusztai életre és nem Hanák bácsi iskolája. Nem az európai kultúra, amely azért nem tudta legyőzni a barbán pusztait, mert talán nem is akarta jobbal helyettesíteni. Ebben a világban növekedtem, észrevétlenül. Előbb az asztalt értem föl, aztán a sublótot s hirtelen egy reggel a szekrény tetejét, kis agaskodással. Előbb csak egy kutya engedelmeskedett a szavamnak, aztán egy malac, aztan egy tehén; végül a határból hazakormányoztam egy négyók- ros fogatot, minden különösebb baj nélkül. A pusztai életre nagyjából elkészültem. folytatjuk Újítsa meg előfizetését! Idézek egy kelet-európai országból kivándorolt, meggyőződésem szerint zseniális magyar grafikus Kanadából érkezett leveléből: "... 1981 őszén telepedtünk át Genf- be. inkább a kíváncsiság és a felfedezés vágya hajtott. Otthon tül merevnek éreztem a porondot, s elhatároztam, inkább én járom körül. Azótá sem lettem okosabb - de talán valamivel bolcsebb. Nem kitántorogtam, hanem mintegy lineárisan folytattam születésem óta kísérő szélmalomharcomat: menekülni kisebbségi voltomból, ügy tetszik, haszonnal. Genfben, feleségemmel együtt egy jo nevű kiadónál (Edito Service) dolgoztunk mint illusztrátorok. Nehéz lenne felsorolni mindazt, amit készítettünk; nagy vonalakban: körülbelül 150 könyvborító és "frontispice", öt kötetecske gyerekkönyv (francia, olasz és német nyelven adták ki az eddig megjelent kötetekét). Igen büszke vagyok, hogy a minőség tekintetében legkacifántosabb országban, Svájcban ez sikerült. Pár hónap alatt megkaptuk a letelepedési engedélyt - ami elég ritka - s miután kifizették az első kötetemet, a Delice utcában béreltünk lakást (1200 svájci frank havonta!), a Voltaire-emlékház mellett. Autót vettünk, nagy műtermet rendeztünk be, s minden jel arra mutatott, hogy a földi paradicsomban járunk. Beálltunk kényelmes munkahelyünkre, franciául eleg hamar megtanultam, igy megoldódtak a kommunikációs problémáim is. Pár hónap alatt tehát már minden rendben volt, éjjelente mégis fel-felriadtam, fulladoztam, szorongásaim voltak. Ahogy telt az idő, helyrejöttem, de mind jobban aggasztott az "idegenek elleni küzdelem", amely most már nyilvános fórumokon is hangot kapott. (Svájc lakóinak 20 százaléka külföldi; nagy részük, az én véleményem szerint, feudális jogtalanságban el.) A televízió interjúsorozatot sugárzott a "vrai suisse"-ekkel, akik kórusban válaszoltak: elég volt a menekültekből, kicsi ország vagyunk, ki velük! En akkor már biztonságban éreztem magam a svájci útlevelemmel, s fotelembe süppedve nézhettem volna az egész komédiát.-Itt valami nincs rendben - mondtam az asszonynak -, én soha nem akarok ilyen svájci lenni! Az adás még folyt, amikor felhívtam a televíziót, és megmondtam, hogy helyettük is röstellem magam. Azt válaszolták, hogy siralmaim foglaljam írásba, és küldjem be. Nem ezt tettem, hanem repülőjegyet foglaltam a Genf-Montreal légijáratra. Kosztolányitól idézem: "Itt (Svájcban) szeretnék betegeskedni és meghalni. De élni lehetőleg egyebütt." Most Kanadában élek. Köszönöm, jól. Agyő, Európa ! - én is félek. Azt hihetné az ember, az idegengyűlölet buta, tömpe homloké, csipás kisértete járja Európát. A mechanizmus ócskád primitiv, de tökéletesen működik. 1971 májusában egy véletlenül éppen magyar gengszter miatt magyar- gyűlölet söpört végig Nyugat-Európán. No nem az egész Nyugat-Európán. Csak az alján. Csak azon a tömegrétegen, amely erre amúgy is hajlamos volt. Amely minden lehetséges és lehetetlen, kézzelfogható vagy koholt esetet beépít, beleszerkeszt a maga szűk elméjébe, előítéleteinek, indulatainak igazolására. Agyában a gyűlölet karikatúrákat rajzol: arról, hogy milyen a magyar, milyen az ír, milyen a francia, milyen az olasz, milyen a többi. A mi tájainkon a távolabbi népek karikatúrája meglehetősen üres; nálunk nem fungál az egynémely flamandban kialakult kép a vallonokról, vagy vallonok élcrajza flamandokról, nincsenek különösebb előítéleteink a spanyolokról, csak csattogjon ott frissen a kasztanyett és csorogjon a bikák vére, tőlünk az angolok is nyugodtan, hidegvérrel előkelÓskö'dhetnek ködös Albionban ke meny kalapban vagy cilinderrel a fejükön, esernyővel a kezükben, legfönnebb az utóbbi időben tátottuk el a szánkat attól, hogy nekik is vannak huligánjaik. Ahogy képünkét az olasz reneszánszról nem ronthatja meg a táskatolvaj olasz motoros kamasz, s a milánói Scala előadásán nem gondolunk a maffiára, azonképpen a primitiv gyűlölködő t sem zavarják előítéleteiben ( egy nemzet erényei. Szellemi, erkölcsi, érzelmi teljesitmenyei. Ötször nézi meg Szentendrén a Kovács Margit szobrait- és utalja a magyarokat. Imádja Prágát, nem szereti a cseheket. Olvadozik Chopintől, csak ne lásson lengyelt. Végső soron a szeretet sem érvekből táplálkozik. Igazán nem tudom, hogy vajon azért szeretem-e az emberiséget, mert megérdemli. Avagy azért, mert be akarom csempészni magamat is az emberiségbe. Abban reménykedem, hogy akkor engem is legalább igy, általánosan, emberi mivoltomban, szeretni fognak. Talán csak azért félek attól, hogy valaki utálja az alacsony, barna erős szemöldökű, ötvenöt éves, szakállas embereket, mert én alacsony, barna, erős szemöldökű,f ötvenöt éves szakállas ember vagyok. Es csak azért szeretném a világot meggyőzni arról, hogy az alacsony, szakállas, barna embereknek - sok rossz tulajdonságaik mellett - vannak jó vonásaik is, mert főbenjáró érdekem, létérdekem, hogy egy kicsit szeressenek. Vagy legalábbis ne gyűlöljenek. Az a gyanúm, hogy az ismeretterjesztés, a közmüvelés, a racionális folvilágositás, amilyen szükséges, éppoly elégtelen eszköz a rossz indulatok ellen. Még az előítéletek történetének és természetrajzának elemzése is csak elengedhetetlen, de elégtelen eszköz- önmagában. Valami mást, egészen mást kellene kitalálni. Az esz kitűnő tanár, de nem minden tantárgyat taníthat a politikai érzelmek iskolájában. Márpedig ahhoz, hogy senki se gyűlölje a magyart, a németet, a románt, a lengyelt, az olaszt, az irt, a baszkot -, legalább az embert kéne szeretni. Es nemcsak azért, mert szép szobrokat farag, kitűnő kocsikat készít, vannak nagy filozófusok, zeneszerzők, szalámimesterek. Hanem egy kicsit ettől függetlenül is. Esetleg mindössze azért, hogy nekünk is reményünk legyen a szeretetre. , Akár az érdemeinken felül. Ésszel meg sem indokolhatóan. Csak. Mert emberek vagyunk. Emberek bűnei ellenére - az emberiséget szeretni lehet és szeretni kell. Magyarok, németek, olaszok, mexikóiak bűnei ellenére- a magyarokat, németeket, olaszokat, mexikóiakat. Lengyeleket, szlovákokat, cseheket, románokat, svábokat, zsidókat, cigányokat, svédeket, angolokat. Embereket. Az ország legnagyobb autóvállalata, a General Motors lépéseket tesz, hogy 25 százalékkal csökkentse a fehérgalléros alkalmazottak számát. BODQR PÁL: Magyargyűlölct, idegengyűlölet
