Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-02 / 1. szám
Thursday, Jan. 2. 1986. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9. Végh Antal Anyám kenyeret süt A kenyér az egyik legszebb magyar szó. A jelentése pedig a lét és az élet összessége. A kenyér az ételek között olyan, mint az imádságok között a Miatyánk. Legalábbis valamikor olyan volt. A kenyérsütésről csak szépen szabad írni. Mert talán a mi nemzedékünk az utolsó, amelyik meg tudja, hogy mit jelent ez a szó. Akik szenvedtek a kenyérért, vagy látták az azért szenvedőket... Akik azt is tudják, hogy milyen volt az élet, amikor nem volt kenyér. A diákköri éveimet leszámítva én nem éltem kenyér nélkül soha! De azok a nagy éhező diákéveim még ma is kisértenek... Mi az apám házánál nem voltunk kenyér nélkül soha! Még a Rákosi esztendeiben sem. De voltam gaborjani tanító koromban az 1950-es években, éppen eleget. Amikor naponta sorba kellett állni a kenyérért. Mi, a tanítók nem állhattunk be, nekünk tanítani kellett. Az egész tantestület kenyerét Juliska, az iskolatakaritó hozta ki. Egyetlen kosárban. Kinél hány tagú volt a család, aszerint adták a porciót. Én akkor fiatal, egyedülálló tanár voltam. En kaptam a legkisebb kenyeret. Hogy elhozva a boltból a kenyéradagjainkat, az elosztásnál tudhatjuk, melyik rész kié, a boltos kinek-kinek krétával ráírta a kenyér héjára a nevét. Szerencse, hogy nekem rövid vezetéknevem volt, de még ez a rövid is éppen csak hogy ráfért a kenyéradagom héjára. Sok majtisi embernek az 1930-as évek jelentik a legkegyetlenebb emlékeket. A könyörtelenséget. Az Erdöháton régen sok malom volt. Mindenekelőtt a jánki. De oda évtizedekig nem mehettünk, mert az a századforduló után leégett. Csak az üszkös-kormos falai álltak érintetlenül, hosszú időn át. Aztán jött egy bérlő - Varga Endre bácsi -, apámnak igen jó barátja, ö mindenét ráköltve a malomra, újjáépítette, dolgozott is egy pár évig, de akkor meg a kivonuló német katonák felrobbantották. Egy pár év múlva Endre bácsi megint helyre hozta a malmot, nem sokkal rá államosították - sőt meg is szüntették, mert rendelet jött, hogy össze kell vonni a malmokat, a sok kis falusi malmot képtelenség volt ellenőrizni. Pedig azt nagyon kellett, mert igy is elkövettünk mindenféle törvénytelenségeket, szabálytalanságokat. Emlékszem rá, egyszer egy ilyenbe engem is belevont apám. A gacsalyi malomba mentünk őrölni. cédulát kaptunk az útra, azzal szállíthattuk haza a lisztet. Nem tudom, hogy s mint volt ez, de mihelyt hazaértünk a szekérrel, nekem arról azonnal le kellett szállni, és toronyiránt vissza azzal a cédulával. i Fehérgyarmaton is volt malom, de oda apám nem szívesen ment, mert ott mindig rossz lisztet adtak. A malmoknak is elment a hire, egyik-másik malom nemcsak a felőntött búzát járatta le olykor, hanem magát is. Szamossalyi községnek is volt malma, az nem esett messze hozzánk, nagyapám legszívesebben oda járt. Még egy ottani névre is emlékszem: Dócsa főmolnár. Mi legszívesebben a kölesei malomba jártunk. Nem tudom miért, engem apám mindig vitt magával. Megszedtük a szép, nagy fehér zsák búzákat. felpakoltuk a szekérre. A zsákokat en segítettem fel apám vállára. Hátúira szénát tettünk, anyám tarisznyát pakolt, megsütött egy csirkét, befogtuk a lovat, úgy indultunk el. A kölesei malom a Guti Zoltánéké volt. A Guti családnak Tiszabe- csen is volt malma, ha a kölesei nem járt, akkor hajts egyenest Tiszabecsre. Kóuton csak a legritkább esetben mentünk. Apám a Tiszahát vidékén ismert minden főldutat, azokon jártunk. Erdőkön, mezőkön mentünk, Komoré alatt, Borzován át, Istvándin keresztül. Akkor láttam életemben először a turistvándi vízimalmot is, azt a hírest, amelyik még ma is áll, sőt működik. Nem őröl csak takarmányt kever. De meg igy is rajta van a megyéről szóló minden prospektuson. Malomba menni egy nap sose volt elég. Ott be kellett állni fogattal a sorba és várni. Apám azért ragaszkodott a tiszaháti malomhoz, mert Ő Milotáról származott. Mind a kölesei, mind a tiszabecsi malomba sok milotai meg környékbeli gazda járt. Akikkel ó valamikor együtt gyerekeskedett. Örült, hogy találkozhatott régi játszótársaival. A molnárokra nagyon kellett ügyelni. Azok mind-mind igen ravasz emberek voltak. Tetőtől talpig lisztben - még a szempillájukon is vastagon állt. Majd mindegyik molnár italos ember volt. Jó néven vették, ha vitt nekik az ember egy kis lapos üveg pálinkát. Azt menten becsusztatták a farzsebbe. Hogy a molnárok ravasz emberek, azt nagyon jól tudtuk. De apám se az az ember volt, akit egykönnyen be lehetett csapni. Sokszor megkérdezte a fó’molnár a molnársegédet, hogy hát a vámot vajon kivette-e már?-Ki! - mondta a legény.-Vedd csak ki még egyszer, hadd lassa a gazda is! Velünk ilyeneket nem lehetett megcsinálni. A mi lisztesládank a kamraban állt, a kamránk köves volt, de a láda alá még igy is tettünk négy fél téglát, hogy a lisz- tesládaban ne nedvesedjen a liszt. A láda ketfiökos volt, az egyik két harmadnyi nagyságú, ebbe öntöttük a kenyérlisztet, a kisebbikbe a finomat. Anyám a kezével szépen elegyengette a lisztet a ládában, örült, ha egyenletes, fehér lisztet hoztunk. A kenyérsütésre másnap került sor. A készülődést már kora délután elkezdtük. Először is megszitálta anyám a lisztet. Aztán elszalajtott valamelyikünket a kertbe, krumplit szedni. A krumplit sose hagyta ki a kenyérből. Ha erős volt a liszt, ha gyenge, krumplit akkor is tett hozzá. Ezt se tudni manapság, hogy milyen az erős liszt, meg milyen a gyenge? Azt se, hogy az árpás liszt milyen. Néha, ha kevés volt a búza, apám kénytelen volt egy-két vékával felszaporitani. Ebből az úgynevezett árpás lisztből gyengébb kenyér sült, de azért jo volt az is. Olykor kukoricalisztet is kellett a kenyérliszt közé keverni, szinten a szaporítás szándékával. A kenyérkrumpli főzéséhez külön volt egy fazekunk, azt csak arra használtuk. A krumplit héjastól főztük meg, de előbb mindig jól megmostuk. Mire a kenyérbe való krumplit oda tettük főzni, már este volt. Akkorra anyám elvégezte minden kinti munkáját, kezet mosott, és hozzáfogott, hogy megkovászolj°n- , „ Kovászunk mindig volt, azt az előző sütéskor tett félre anyám. Egy öklömnyi kis tésztadarabot, lapos tányérra, letakarva. Nagyanyám mindig, de olykor anyám is sütött komlós kenyeret. Ez minden kenyerek közül a legfinomabb. Komlót nem volt nehéz szerezni, komlóvirág volt minden akácfasorban. Nekünk is a rekesz mellett volt egy bokor, félig felfutva egy szilvafára, félig a kerítés tuskés gallyaira. Nőtt, hajtott minden evben, ki se lehetett volna irtani. A komlós korpával dagasztott kenyérnek különös ize, zamata, illata van. Azt nem lehet összehasonlítani semmivel. Vajon ki volt az, akinek először jutott eszebe komlóval sütni kenyeret? A kenyérsütés napján valamelyikünknek mindig fel kellett kelni korán, hogy segítsünk anyámnak. Mire felkeltünk, akkorra a konyhában már megint meleg volt, és kellemes, jó illat, melyet sehol másutt nem erezni, csak kenyérsütéskor. Kenyerenként egy fel marék sót kell adni a tésztához. A sótlan kenyér ehetetlen, azt már leszeletelve pótlólag sózni, nem er semmit. Ha a tészta kész, következik a dagasz- tas. Ez az egyik legnehezebb paraszti-falusi asszonymunka. Ehhez nemcsak ügyesség, hozzáértés, tapasztalat, de erÖ is szüksé- ges. ( ( Dagasztani úgy kell, hogy a kenyertesz- tat részenként maga elé forgatja az ember, es az ó'sszeszoritott kézfejével munkaija. Újra retegezni, újra munkálni kell a tésztát. Azt nem lehet megmondani, hogy menynyi ideig. Addig, amig a tészta a dagasztást kívánja. Ezt látja, érzi a gazdasszony. A gondos, jó anyák már tizenkét éves korukban odaállították maguk mellé a leanypre- rekeiket, egyelőre csak figyelni, látni. Mert az a szatmári parasztlány, aki úgy ment férjhez, hogy nem tudott jo kenyeret sütni, arról joggal tételezhette volna fel bárki, hogy az az egyéb asszonyi dolgokban sem áll majd helyt. A mi kemencénk a sütöházban állt. A kemence is kétféle. Van jó kemence, meg van rossz. A rossz kemencétől az Isten őrizzen. Azt fütheti az ember, abban nem (folytatás a 10. oldalon)
