Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-19 / 25. szám
Thursday, June 19. 1986. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5. HELMUT SCHMIDT (AZ NSZK VOLT KANCELLÁRJA) A VILAGGAZDASAG VALSAGA "Az adósság-probléma elérkezett a végső határáig" Ahhoz, hogy megértsük Latin-Amerika jelenlegi gazdasági káoszát, elemeznünk kell az utolsó évtized eseményeit. Amikor 1973-1974-ben és 1979-1980-ban bekövetkezett a két olajárrobbanás, Del-Amerika épp gyors fejlődésnek indult számos nem olajtermelő országa nehéz válaszút ele került. Többségük kénytelen volt külföldről beszerezni olajszükségletet. Ezek az országok mindenkor a kávé, a cukor, es a banán eladásából szerezték keményvalu- ta-készleteiket. E termékek ára azonban a legutóbbi két évtizedben csupán kétszeresére emelkedett, és sehol sem kivannak az eddiginél többet importálni belőlük. Következésképpen a latin-amerikai országok exportjukkal nem tudtak eleget keresni ahhoz, hogy az olajsokk után kifizessék olajbehozatalukat. Konvertibi- lisvaluta-kölcsönöket kellett felvenniük, ezekből fedezték kereskedelmi mérlegeik óriási hiányait. Az első olajsokk után a nemzetközi pénzpiacon igen könnyen lehetett kölcsönt szerezni: az OPEC-országok- ban nagy dollármennyiségek halmozódtak fel, a nyugati bankok pedig kitalálták az "olajdollárok ujrakeringtetését". Ez igen jól hangzott, s egy ideig jótékony, konstruktiv hatást is gyakorolt. Az olajtermelő országok rövid lejáratra nyugati bankokban helyezték el fölösleges dollárjaikat, a bankok pedig rövid lejáratú kölcsönöket folyósítottak Braziliának és a többi latinamerikai országnak. Akkoriban meg sem a kormányok, sem a bankok nem ismerték fel, hogy ezek a rövid lejáratú kölcsönök hosszú lejáratú jelleget Öltenek. A>z érintett országok közül elsőnek Mexiko jelentette be 1982-ben, képtelen fizetni esedékes törlesztéseit. S kiderült, hogy érvényes Mark Twain megállapítása: "A bankar olyasvalaki, aki napsütésben kölcsönadja ernyőjét, de abban a pillanatban visszakö'veteli, mihelyt esni kezd." A nyugati bankok viszont rádöbbentek, hogy adósaik nem tudják visszaadni az ernyőt. Nemcsak törleszteni nem tudtak, de még az esedékes kamatokat sem fizették. Ekkor vált világossá, hogy általános adóválság robbant ki, amely nemcsak Latin-Amerikára szorítkozott, bár ott jelentkezett a legélesebben. A helyzet még súlyosabbá vált, amikor az OPEC-országok beszüntették olajdollárjaik nyugati bankokban való elhelyezését. Az olajdollár mítoszának az vetett véget végképp, amikor csökkenni kezdett a fejlett (világ olajfogyasztása és zuhanni az olaj ara. A latin-amerikai országok gazdasági káoszát fokozta költségvetési és inflációs politikájuk, valamint az, hogy a töke pánikszerűen menekülni kezdett erről a kontinensről. Néhány kormány takarékossagi rendszabályokat léptetett életbe, csökkentette költségvetését, a beruházásokat, leállt a gazdasági növekedés, nőtt a munka- nélküliség, s nem volt ritka az éhínség sem. Néhány eve azt mondta nekem egy latin-amerikai ország elnöke: "Hamarosan döntenem kell, mi a fontosabb: kamatot fizetni külföldi bankoknak, vagy táplálni a népemet." Bármennyire is komolyan gondolta ezt, rövidlátó volt: hiszen ha nem fizet kamatot a kölcsönök után, nem vehet fel újabb kölcsönöket, hogy élelmiszert vásároljon robbanásszerűen növekvő lakossága számara. A helyzet odáig fajult, hogy a nyugati hitelező bankok követelései már jóval meghaladják saját tőkéjüket. Összegezve, Latin-Amerika gazdasági nyomorúságának négy oka van: az olajár- robbanás, a dollárkamatláb hirtelen megugrása, az egyre nagyobb kölcsönök felelőtlen felvétele külföldi magánbankoktól, végül a nyugati magánbankok felelőtlen hitelpolitikája, amelyet sem a Nemzetközi Valuta Alap, sem a nagy tőkésországok kormányai nem ellenőriztek kellőképpen. Persze az 1982-1983. évi mélypont óta történt egy s más a válság kezelése terén. Több fontos adós ország külkereskedelmi deficitje jelentősen csökkent, főként a takarékossagi rendszabályok és az import- megszoritasok következtében. Exportjuk is nőtt, amely viszont költségvetési hiányra vezetett az USA-ban. Az össz-adósságállomány növekedése lelassult, rengeteg adóssag-visszafizetési átütemezés történt. Mindez igen nagy eredménynek tekinthető. Mégis igaza van Kissingernek, amikor azt írja: "benyomásom szerint elérkeztünk az adósság-probléma végső határáig". Tegnap ( a legnagyobb jóhiszemú'seggel aláirt megállapodásokat ma át kell fogalmazni. Az állandó átütemezés kényszere és a kamatlábak ingadozása következtében ma már egyetlen latin-amerikai pénzügy- miniszter sem számíthatja ki előre, menynyit kell országának a következő evben külföldi bankoknak kifizetnie, nem is szólva távlati tervekről. A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) feltételei az adós országok számára lényegeben ésszerűek, de nem feltétlenül veszik figyelembe ezen (országok belpolitikai helyzetét. Túl szigorú takarékossági intézkedések belpolitikai feszültségekre vezetnek, ami arra készteti a hadsereget, hogy ismét kézbe ragadja a hatalmat. Mindent egybevetve főként a világgazdasági válság és bizonyos fokig a nyugati hatalmak hibái vezették a fantasztikus eladósodáshoz, jóllehet nem lehet tehat minden felelősséget a latin-amerikai országokra hárítani, az USA és a nyugat európai országok ma kizárólag befele orientált gazdaságpolitikát folytatnak, s csak saját bankjaik es hitelrendszereik problémájának, nem pedig világjelenségnek tekintik az adósságválságot. Az USA közvéleményének jelentős hányada mind a mai napig viszonylag függetlennek tekinti az USA-t a nemzetközi gazdasági fejleményektől, s az amerikai kormány még mindig nem számol azzal, hogy az USA messzemenően integrálódott a világgazdaságba es a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. Szerintem lényeges, ho^y valamennyi érintett kormány közös stratégiát dolgozzon ki: ez minden fél részéröl áldozatokat követelne, de jelentés javulást eredményezne mind a hitelező, mind az adós országokban. Am könnyen elképzelhető, hogy még az ennek a stratégiának az alapján hozott intézkedések sem bizonyulnának elégségesnek, s akkor a Nyugatnak uj koncepciót kellene kidolgoznia. Meggyőződésem szerint a nyugat-európai országok kormányai jobban megértik a latin-amerikai problémákat, mint Washington; nemcsak a történelmi analógiák miatt, (folytatás a 9. oldalon) Feltételezem, hogy őn MARTELL-t ^ iszik. A cognac gyártmányok büszkesége 1715 óta. Imported Cognac, 80 proof. The Jos. Garneau Co, Louisville, KY.
