Amerikai Magyar Szó, 1986. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-06 / 10. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 6. 1986. Baróti Géza: BUDAPEST FELTAMADASA Illyés Gyula: A Puifták ... A hires haladáson, melynek vívmányai egyelőre csak növelik az emberek közt a távolságot. A középkorban a várúr lenya- kaztatta a jobbágyait, de ha a sors úgy hozta, meg -tudott egy szobában maradni velük. Mikor voltak az emberek közelebb egymáshoz? Egy angol utazó fölháborodva emlékezett meg a kínai mandarinról, aki végigbotoztatta egy kocsmaudvar kuliközönségét, mert beléptekor nem kapta meg tőlük a neki járó tiszteletadást. Egy félóra múlva az angol utazó a mandarint a piszkos kulik között lelte barátságos kockázásban velük a csupasz földön. "Megtehette, - mondja a vizsla angol, talán irigykedve - épp olyan büdös volt, mint azok". Nem riasztotta el a szag. Oh, az orr! S a XVIII. század szép gyermeke, a demokrácia, mely nem képletesen fül bele a fürdővízbe, de valóságosan azáltal, hogy 'az emberek egy részének jutott kád, a másiknak nem. Ilyen kicsinységeken akadhatnak el szent hevületek? Sajnos. Kitört a testvériség, az urak jobbjukat nyújtottak a népnek s hátráltak gyorsan három lépést, alig várták, hogy kezet mossanak. Az ilyesmit persze egy társadalmi réte^ meg jobban észrevesz és megjegyez maganak, mint az egyén. A cselédek sejtették, hogy rovásukra újra valami változás esett a világban. A réven nem nyertek semmit, de a vámon megint elvesztettek, amit még veszthettek. Igaza volt nebándi nagyapának, aki a regi urakat tartotta igazi uraknak? A hajdan való Bőrcsőköt, mikor a tarisznya ezüsttel Becsbe erkezett, még a herceg is nemegyszer bevezette a szobájába, maga mellé ültette a díványra és eltársalgott vele. Most a cselédek, ha dolguk akadt a kastélyban, legfeljebb a folyosóig, vagy az előcsarnokig juthattak, oda jött ki elébük az ur, s ott végzett velük. Lehetőleg minél rövidebben. Ismertem gazdatisztnét, aki cselédházat belülről világéletében nem látott. Holott a lakások nem igen voltak piszkosak. A cselédek sem. A fehérneműt általában egy-két hétig hordták, természetesen éjjel is, a hálóköntöst nem ismertek. Piszkosnak azt tartották, ami már látszott ? .1 t is, ami elesen elütött a test, vagy a fehérnemű alapszínétől. S^ ezt igyekeztek is azonnal eltávolítani. Öreg béresek kényesen verték le a port legénykoruk óta hordott, seszinű nadrágjuk térdéről, ha véletlenül a földre kellett térdelniük. Volt bennük tisztaságra való érzék; amennyire csak lehetett, törődtek magukkal. A habo- rútjártak szerint a fronton nem a parasztok merültek el legjobban a szutyokban; ók jeges vízben is megmosdottak s fagyos időben is levetettek az inget, hogy kibogarásszák magukat. A bogarak közt különben otthon is különbséget tettek. A tetű pusztáraszőlö szégyen volt, de a bolhát társaságban is nyugodtan,.sőt némi derültséggel vadászták. Árnyekszek csak a kastélyban és az elöljárók lakása körül volt; oda viszont a cseledek nem tettek volna be a lábukat, ha véletlenül megengedték is nekik; minden okuk meg volt rá. (folytatjuk) TEMJR3SZX LATUNKAT? Az az ember, aki 1945-re virradó télén, a rémkorszak sűrűjében látta meg a napvilágot, vagy napvilág helyett a pince kormosszürke boltozatát -, napjainkban elete delelőjén jár, megállapodott személyiség, szülő - esetleg nagyszülő -, zömeben hasznos polgára a hazanak. Van hivatása, műveltsége, tapasztalatai, világnézete és elvei, csak egy valami hiányzik az eleiéből, az átélés forrosagaval nem tapasztalta, mi volt azelőtt. Milyen volt az élet Magyar- országon, mielőtt világra jött volna, milyenek voltak a társadalmi és termelési viszonyok, az életkörülmények, mielőtt bekövetkezett volna a sorsdöntő változás. Személyesen még nem volt jelen, utóbb sokat olvasott arról a keserves múltról, hallomásból is gyarapította történelmi ismereteit, s elgondolkodott afölött, némely túlélő miért olyan szenvedelyes és miért olyan csüggedt, mit metszett el a felszabadulás pillanata? Budapesten negyvenegy éve következett el a változás. A főváros lakosságának talán a fele túlélő, a másik fele azokhoz az évjáratokhoz tartozik, amelyek nem hordoznak se testi, se lelki sebhelyeket, akik az elet felszálló ágán jutottak el az évfordulóig, s ma, amikor emlékezünk az eseményekre, kissé értetlenül és idegenül néznek körül, mintha azt kérdeznék, minden évben meg kell emlékezni ezekről a dátumokról? Ezen a napon a túlélők tapasztalatai birtokában arról szeretnék beszélni a fiaimnak es a fiaim nemzedekenek, hogy mi volt előzőleg, mit gyúrtunk magunk mögé, miféle terhes emlékekkel szakítottunk, es hogyan kezdtük az eletet a változás jegyeben. Leginkább arról a csöndről szeretnék beszelni, ami 1945. február 13-án beköszöntött Budapestre, s hetek múlva az egesz országra. Tudom, sokan most felkapják a fejüket és azt kérdezik: az a csönd volt az esemeny? Igen, az volt. A zajok után jött a csönd, s ez a csönd volt a legnagyobb ajandek. A zaj, amit fölváltott, nemcsak robbanásokból, lövésekből, jajkialtásokból és halálsikolyokból tevődött össze, mert az úgynevezett . békekorszaknak is megvoltak a maga zajai, s nemzedékek dobhártyájára rakodott az uralkodó világ kegyetlen, gőgös, alattomos, ravasz hanghordozása. Ma. mar csak a túlélők emlékeznek arra, milyen volt egy leventeoktatő hangja, amikor a fapuskás falusi gyerekeknek vezényelt kopott félcipőben, mert jobbra az oktató urnák se tellett, milyen volt egy csendőr mordulása, egy szolgabiró gúnyos harsogása - egyáltalán, ki volt, mi volt a szol- gabiro? -, s kik voltak a kisebb-nagyobb hatalmasságok, akiknek a kozrendú néphez való viszonyát a lenézés szabta meg. Lenézők és lenézettek alkották akkor a nemzetet, s a lenézettek tömegei voltak a többség, belőlük került ki a doni halal- kanyar szomorú hekatombája, a pesti Duna- part legéppuskázott tízezrei, s a bitófák áldozatai. A csöndet hallgatta n’ehány napig az ország, azután moccant az életbenmaradt lenézettek • hadserege. Nem hangzottak vezényszavak, csak egy hórukk, amikor tisztviselő, kereskedő és munkás aláfeszűlt a rúdnak és a helyére billentett egy sinszá- lat, amin másnap már gurult a pesti villamos. Ez a felharsanó hórukk elsöpörte a csönd emlékét is, horpadt hasú, korgó gyomru emberek mondták ki vidám fogcsi- korgatással, hogy hórukk, és kisimultak az utak, emelkedtek a hidak, tető borult a házak fölé, begördült a krumplivonat, és kisült az első kenyér, Budapest megmozdult és élni kezdett. A változás pillanatának dermedt, ünnepélyes hallgatását fölváltotta az a hang, amiben már nem is tudtunk hinni, nem tudtunk reménykedni. Olyan percben következett be, ami előtt egy másodperccel még minden lehetséges volt. Az is, hogy mögénk áll egy nyilas kölyök és felágaskodik, hegy elérje a tarkónkat, a legbiztosabb halálos belöves pontját. Lapozok néhány megmaradt jegyzetlapom között, mert azt se volt tanácsos megőrizni egy rajtaütésszerű razzia számara, olvasom a kortársak szerencsésebben megőrzött és kinyomtatott emlékezéseit, s e^yre inkább hatalmába kerít a csodálkozás: hát igy volt, igy menekültünk meg gyakran a csodával határos módón, s igy kezdtünk mindent újra? Mert mindent újra kellett kezdeni, meg kellett keresni es összekötni az élet idegszalait, hogy az egész országba eljusson az üzenet: élünk. A túlélők nemzedéke ma is meghatódik, ha arról beszél, hogy mit jelentett akkor ez a szűkszavú üzenete: élünk és máris mögöttünk sorakoznak azok, akik azután születtek. Magunk mögött tudunk hatvan-hetven évet, amiből húsz vagy harminc abban a világban pergett el, aminek a hangjait el akartuk felejteni, de nem megy. Ott állunk egy történelmi változás két pártján, emlékezünk ra, milyen volt a régi Duna-korzó, a régi várnegyed, a régi Nagykörút, milyen hangokkal dorombolnak fülűnkbe az emlékképek, s elégedetten állapítjuk meg, hogy a mai néhol szebb., de legalábbis feler a régivel, s vannak uj városrészek, amelyek már elnyeltek az avas régit. Egy fiatal nemzedék topog mellettünk, es gyakran el se hiszi, min mentünk keresztül, amig eljött a változás, amit minden tisztességes ember óhajtott, de kevesen merték kimondani az óhajukat. Csönd volt ma negyvenegy eve, ígéretes i csönd. Mi, öreg túlélők., eltesszük az emlekeket, bármilyen riasztok es kegyetlenek is legyenek, s a fiatalokra bízzuk, hogy őrizzék a friss emlékeket, az országnak azt a képét, ami negyvenegy év alatt kialakult. Az is nagy feladat az Írónak, művésznek, tudósnak, építő embernek, aki a változás után született, felnőtt és munkához látott. Mi már csak azzal enyhítjük a keserves emlékek sajgását, hogy alkalom szerint elkóborolunk Pestbudán és az országban, s jólesón vesszük tudomásul, hogy valami megint megváltozott, megnőtt, kiteljesedett, gazdagodott es megszépült. Ez már közös alkotása a két korosztálynak, egyikünk se igényelhet belőle többet, mint a másik. Hazánknak olyan arcképe formálódik ezekben az evekben, mint még soha történelmünk' folyamán, közös akarattal és elszánással alakítottuk magunknak és az utánunk következő nemzedékeknek, melyek egyre homályosabban látják a múlt arnyékfoltos arcát, de annál tisztábban és élésebben a jövőt. Az ingatlankölcsön utáni kamat leszállítása (alacsonyabb, mint 10 százalék) fellendítette az egycsaládos házak építését. • Palesztinái terroristák meggyilkolták Zafer el-Masri Nablus-i polgármestert, akit az izraeli hatóságok nevezték ki. A merénylők elmenekültek.
