Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)

1985-08-29 / 32. szám

Thursday, Aug. 29. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. 1 TÁRCA KETTEN AU előttem serdülő fiam. Haja csapzott, inge egyik oldalt kilóg, a másikon ugy-a- hogy begyürve, rendezetlen vonásai meg­szépülnek, szeme kicsit vörös, ég és átszel­lemülve mondja: "Létem, ha végleg lemerült, ki imád tücsök-hegedűt?..." Te - gondolom magamban. "Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra?" Te - mondom magamban. Megakad. Tovább nézi a konyha kövén a semmit. Mutáló hangja megnyugszik, kellemes, mély baritonján szólal meg: - Ezt a verset én nem tudom elmondani. Sírnom kell. Mert én ilyenkor mindig rád gondolok- mondja küszködve önmagával. Én pedig rád - nézek föl tűnődve és megfognám a kezét. Vártam. Tenyerén alig csak tegnap ját­szottam kerekecske gombocskát, És most megrendülve áll előttem, mert valamit megérzett az életből. Még nem értett meg semmit, csak megérzett. Megérezte a szerelmet, az elmúlás misztériumát. A költészetet. A folyamatosságot még nem. Azt csak én tudom. Én, az anya.-Én csak érzem ezt a verset - mondja.- Nem tudom miről szól, de érzem, hogy az anyák azok, akik fölfeszülnek a szivár­ványra... Amikor szülnek. Sohasem gondoltam rá. Egyszer filmet látott a Deltában a szü­lésről. Döbbenten kérdezte: te tudtad előre, hogy fájni fog?-Tudtam.-Es mégis vállalkoztál rá? Majd szemét lesütve szégyenkezőn tet­te hozza: - És én még az oltástól is félek. "Lágyhantú mezövé a sziklacsipoket ki öleli sírva?"-Ez mit jelent mama?-A szerelmet fiam. Es kis híján hozzáteszem: amiről ma még el se hinnéd, hogy egyszer elborít, egyszer elárad benned, és talán sokkal- sokkal erősebb kötelék lesz, mint az, ami most hozzám szőrit. Én tudom ezt, és nem szomorkodom. "Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyüt!" ...dó'rmÖgi most éppen mélyre változott hangján, s azon kapom magunkat', hogy Nagy László gyönyörű szerelmes versét a gyermek-szülő szeretetre transzponál­tuk. Hát ilyen egymás fényét erősítő érzel­mek ezek? Hat szerelmes pillanataink átörökíthetők? Fiam égó szemeibe nézek. S tudom mire gondol. Az ő egyszerű, tisz­ta lelkében, amiben még kavarog a szere­lem és a szeretet, amiben még nincs meg az érzelmek vízválasztója, most felrémlett a halál. Különös, én is Nagy László egyik verse által lettem először árva. Az Ő so­rain át éreztem meg, hogy egyszer én is anya nélkül maradok, és nem lesz, aki el­rettentse életemről a keselyűt. S tálán a versnek épp ez a gyönyörű két sora égett oly sokszor az én édesanyám szomorú, kék nézésében is? És most a fiam. Megrendülve áll előttem, mert valamit megérzett az életből. Még nem értett meg semmit, csak megérzett. Megérezte a szerelmet, az elmúlás misz­tériumát, a költészetet. A folyamatosságot még nem. Ahhoz még nincs köze. Azt csak HALLAMA ERZSEBET: AZ ÖREG DIÓFA Kivágták a diófát. Persze ki kellett váj*;- ni, mert űtban volt. A villanyoszlop, melyről két irányba futnak fölfelé a vezetékek, majdnem a helyébe került. Villamosítják ugyanis a domboldalt. A falu felett egykor szőlők, gyümölcsösök élték a maguk életét, napnyugta után a sötétben. A senki földjén szamóca, kökény, kecskerágó, vadrózsa nőtt. A dombtetőn, ahol hajdan legelő húzódott az erdőszélig, most út készül. Egy darusgép is megcsúszott egyszer a sárban, letarolt néhány telepí­tett fenyőfát. Parcelláznak, építkeznek, ez itt már üdülőterület lett, hát kell a villany. Sürgetik régóta, akárcsak az utat. Ha esik az eső, igy nem lehet a telekig fölmenni a kocsival. Nem lehet villany hijan bekapcsolni a hűtőszekrényt tévét se lehet nézni.Úgy volt, hogy nincs ilyes­mire pénze a tanácsnak, de aztan mégis­csak lett. így aztán kivágták a diófát. Nem mint­ha olyan nagy kár volna érte, öreg volt mar, ha nem is semmitérő, de hasznot alig hajtó. Ami diót kinnal-keservvel meg- erlelt, azt is még ott a fán, menetközben megettek az őslakók. A mókusok, pelék meg a madarak. Ki mihez s hogyan jutott hozzá. A cinkék, persze dióbélre áhítoz­tak, ott tipródtak, leskelődtek mindig a harkály háta mögött. Még csak nem is türelmesen, inkább sürgetve, méltatlan­kodva, mint minden potyaleső. Mig a har­kály fáradtságosán lukat vert a dió héján, a cinkék sürgették és kritizálták. Ha úgy vesszük, a harkály tényleg nem nekik dol­gozott, hanem a saját betevő férgét keres­te, igy aztán végeredményben a cinkék álláspontja is érthető. így is úgy is ki kel­lett lyukasztania a harkálynak a dióhéjat, hát akkor csinálja és menjen... Ezek szerint az öreg diófa ványadt termése gyakran még kukacos is volt. Kivágtak es nem is kar érte, még csak szép sem volt. Az egyik ágát csámpásan oldalra növesztette, a másik ága elszáradt, a teteje mindig félkopasz volt - mint egy dülöngélő, elhanyagolt részeg. S magán viselte az öregség minden jelét. Valaha nyilván volt ő is fiatal, törzse sima és egye­nes, lombja dús, levelei csillogóak - de ez a "valaha" nem mentség semmire. Kivágták az öreg diófát, megtörtént, okkal-joggal történt, senki se siratja, senki se keresi, az idő átlépett rajta, kész. Alig­hogy eltűnt teteme, egy feketerigo oda­érkezett, ráült a villanydrötra, körülbelül oda, ahol azelőtt a diófa felső ágai nyula- doztak az ég felé, ráült a nyílegyenes fém- fényű, ötödmagával a végtelenbe tartó "faágra" es teli torokból énekelni kezdett. Észrevett egyáltalán valamit vagy sem, nagymellényü nótájából nem derült ki. Kivágták a diófát, mert útban volt, haszon­talan volt, mert már teljesítette hivatását efzen a földön, mert már fölöslegessé vált. En meg is hajtom a fejemet minden egyes indok előtt. Az öreg diófa mellett nem is tudtam volna nyomós érvet felhozni, még ha akartam volna se. Csakhogy nélküle ez már nem ugyanaz a táj. Erre nem gondoltam. Erre nem gon­dolt senki. A pelék, a rigók, a harkályok, persze, én tudom egyedül. Én, jaz anya. Akinek sikerült a fogában tartva átvinnie a Szerel­met a túlsó partra. , Eröss Ágota nem fogják nélkülözni a diófát, odébb men­nek élelemért, árnyékért, leszállóhelyért, oda, ahol találnak. Legfeljebb egy öreg szarvasanya, aki majd lejön idáig, ha tél lesz, hó és kemény ínség, legfeljebb ö jegy­zi meg: volt itt egy öreg diófa. De a fiatal szarvasok oda se figyelnek majd, mert őket nem érdekli, mi volt, mi nem volt. Nézegetem ezt a hiányt, amit máris betöltött valami, ami egy betonoszlop végéből, porcelánszigetelőkből, ötösével feszülő vezetékekből, egy távoli foltos kis templomtoronyból és a kékzsálya néhány himbálózó leveléből áll. Ennyi volna hát? Mindennek, amikor megszűnik, valami azonnal betölti a helyét? Hézagmentesen? Igen, persze, tudom, biztosan igy van. De talán mégsem kellene mindenben olyan nagyon biztosnak lennünk. Ez a diófa például eltűnt, nem maradt utána űr sem a természetben, sem az élők lelkében. És mégis, ugye! A tájból mégis­csak hiányzik. Valami kevés változást mégis­csak okozott a távozása. Valaki - s ez a valaki történetesen én vagyok - most már Örökké úgy fogja látni a környéket, hogy belelátja az Öreg diófát, es a hiányát. PUSKAS - BALOGH ÉVA: Az elveszett ékezet Harminc év alatt Elveszett a vessző Az Ö felett. Ez E tetejéről Eltűnt az ékezet, Nincs U már Nyelvünkön az OK Haldoklik a magyar-szótár. Idegenül cseng nevem Nézem kit kérésnek Ha hívnak, szólítanak A vámos tisztek. Az ittenieknek próbálom A TY hangzását Lebontani és elmondani, Vagy az NY Zamatját, izét, zenéjét Es ZS-t elénekelni, De igyekezetem sikertelen. Hogy dolgukat könnyitsem, Ha bemutatkozom angolul Mondom magyar nevem; Legalább ók értsék. Csak mi tudjuk Zokogó, fájó lelkűnkben Igazán, mit jelent, Ha a vessző Elveszett az 6 Felett. Ha elveszett Betűinken az ékezet. PÜSKI-CORVIN I HUNGARIAN BOOKS 251 E 82 St. New York, N.Y. 10028 ( Tel: (212) 879-8893 Sokezer magyar könyv, ujsa'g, hanglemez á hangszalag I IKKA, COMTUREST, TUZEX befizetöhely | Postán is szállítunk a világ minden tájára

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom