Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-07-11 / 28. szám
Thursday, July 11. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZO 11. MOLDOVA GYÖRGY: MAGÁNYOS PAVILON Illyés Gyula: A Putáták 92 Méfie Délben melléje telepedtem. Minél ma- kacsabbul hallgatott, annál jobban ragaszkodtam hozzá, képzeletem annál színesebben izzott. - Kaptam egy "plajbászt", mondta. Mindenüvé utána somfordáltam s megesett, hogy az esetlenség fölényes durvaságával magam is közeledni akartam hozzá. - Nem mindegy neked? - kérdeztem hányavetin, de vérvörös arccal. Mellbelö- kott. Az, hogy a kastélyba járt, az nem számított, az nem törte még volna meg szúzi Önérzetében sem; mintha csak álmában történt volna. Az 6 alakja körül is, talán némasaga miatt a halál titkos levegőrezgését láttam; nem lepődöm meg, ha szintén kútba ugrik. Nem ugrott, "boldog családanya" négy gyermekkel a kocsishaz egyik kuckőjában. Amif apróra meg akartam tudni, azt jóval később tudtam meg, mikor - messze a régi, babonás elfogultságtól - nem színlelt, de igazán szivbeli unalommal lépdeltem azoknak a hires kastélyoknak a dohos termeiben, a szarvasagancsok, vásári bútorok s lélegzetelállítóan ízléstelen kézimunkák s olajnyomatok aggkori menhelyén. Most mar az elismerést és az örömöt kellett színlelnem. A szomorú falak lakói barátaim lehettek volna, tőlem függött, hogy mennyire fogadjanak szivükbe. Sima mosolygással hallgattam a társalgást, s bólintgattam a legfölháboritóbb történetre és véleményre is, hasonlóan a követekhez, akiknek nincs joguk beleszólni az idegen ország dolgaiba. A világjárt irö voltam: azoknak, akik Pesten is megfordultak, a szerkesztő űr, jóllehet sem azok, sem ezek szerencsére egy soromat sem olvasták. Udvarias kérdéseket tettem föl s csak magamnak csodálkoztam el a tájékozatlanságon, melyet legközvetlenebb környezetükről még az idősebbek is tanúsítottak; bámultam a lélek szívós Önvédelmét, ahogy a fiatalok elnézve a köröttük fortyogó szennyen s mindenfajta fortéimén, megőrizték tekintetük angyali ártatlanságát, ha lányok voltak, ideális hazafiságát, ha fiúk. Bizonyos, hogy tiszták tudtak maradni, az alattuk pöfögő gyalázat nem csapott bokájukig sem. Nem vették tudomást róla, ahogy a tavaszi mezőn gavallérja mellett ügető s közben a legtökéletesebb etikett szerint mosolygó, finomlelkíi grófkisasszony sem vesz tudomást az alatta vágtató lo gyakori testi szükségleteiről. Gyakran, amikor a vacsora utáni borozgatások a társaságot már kellően megrostáltak s a szesz a probátmegállta férfi-cinkossag- nak ebben a meleg meghittségében elő- elöálltam, hogy, hogy is vagyunk a béreslányokkal? Hálás kérdés volt, mindenütt ezer szép emléket, jóizli történetet, him- diadalt fölidéző. A hajdani vaskos hódítások gáláns kalandokká váltak. - "Oh,az én időmben..." kezdték s a szemek meglágyultak a múlt édes izére. - "Tavaly itt a pusztán...." - folytatták s nevükön nevezve a lányokat, akiket én is ismertem vagy akiket majd holnap megmutatnak, versengve öntötték elém az adatokat. Homéroszi kacagások kavarták a sérti cigarettafüstöt /folytatjuk/ tak, a gyerekek között számos, átlagon felüli intelligens akadt, úgy tudom, néhá- nyan közülük később nagy karriert futottak be mint irók, zenészek, mérnökök, eredetiségük mindenesetre már akkor kiütközött kérdéseikben, megfigyeléseikben, gondolataikban. Sajnáltam, amikor a háború után el kellett válnom tőlük, egy zsidó szolidaritási szervezet kivitte Őket Svájcba. ( Vertig Flóriánra nézett:-Akkor - mondom - még én is azt gondoltam, mint most maga, hogy többet erre nem kerülhet sor, és néhány évig az események alakulása is csak megerősített ebben a meggyőződésben. Az életmentésért magas állami kitüntetést kaptam, küldöttségek tagjaként kijutottam külföldre, és ami számomra még többet jelent, kineveztek a rend könyvtárának vezetőjévéj ez mentesített a lelkigyakorlatok nagy részétől, végre könyvek között tölthettem az időmet. Mintha újból felidézné magában ezeket az időket, elhallgatott, máskor átható pillantása eltompult, de aztán hirtelen észrevette magát, még egyet szívott a szivarjából, és elnyomta az ezüst hamutartóban:-1948 végén azonban feloszlatták Magyar- országon a megmaradt szerzetesrendeket, mi ferencesek, sem kerülhettük el a közös sorsot, az állam lefoglalta összes létesítményeinket - beleértve természetesen a könyvtárat is. Számomra és még néhányunk számára, akik magas világi kitüntetésben vagy tudományos elismerésben részesültünk, külön ut nyílott: ha lemondunk papi hivatásunkról, megmaradhatunk a helyünkön.- Nem tudok haragudni társaimra, akik ezt az utat választották, belátom, döntésük sokkal logikusabb és természtesebb volt, mint az én elutasító válaszom, képességeiknek megfelelő helyen maradva jobban szolgálhatták a tudományt és ezen keresztül az egész társadalmat. Most már nem is tudom pontosan, miért határoztam igy, magam előtt anyámra hivatkoztam. Szegény parasztasszonynak az volt az egyetlen büszkesége, hogy a fia pap, de ez a magyarázat sántított, hiszen a papi hivatásomat igy sem folytathattam, nem engedtek elhelyezkedni egyetlen egyházi intézménynél sem. Sokkal inkább befolyásolhatott az a méltányossági meggondolás, mely öntudatlanul ugyan, de egész életemen végigkísért: azoktól az emberektől, akikkel a sors, ha formálisan is, de szövetségbe sodort, csak nyugodt és szerencsés időszakban válhatok el, a bajban nincs jogom számomra kedvező külön utakat választani. A döntés helyességét rögtön beigazolta az a tény, hogy félreértettek, ez csak a valóban meggondolt és alapos döntésekkel fordulhat elŐ, a felületes és elhamarkodott döntéseket mindenki pontosan megérti.- A kormánybiztos rendszer elleni bizalmatlanságnak fogta fel, bár ismétlem, nem ebbÓl származott, a rend néhány tagja pedig - nálam jóval fiatalabbak és bátrabbak, akik továbbra is papnak tekintették masukat- papi elhivatottságom jelének, ök kijárták a külvárosokba és falvakba hittant tanítani, amiért tiz-tizenöt év börtön járt azokban az időkben, hívtak maguk közé, és megvetően néztek rám, amiért én nem vállalkoztam erre" (folytatjuk) Zsófia közbekerdezett:-Es mihez kezdett? Fegyvert fogott?-En pap vagyok, esküt tettem, hogy nem nyúlok fegyverhez, azt hiszem, különben sem sokra mentem volna egy puskával vagy pisztollyal, más eszközökhöz kellett folyamodnom. Még a háború előtt működött Pesten egy német könyvbarát szövetség, ha jól emlékszem: Deutsche Buchgesellschaftnak hívták, én is eljárogattam az olvasótermébe, és valahogy megőriztem a tagsági jegyet. Igen jól mutatott fölül a birodalmi sassal, alul három nagy pecséttel, ennek az olvasójegynek csináltattam egy celofán-tokot, amitől végképp úgy nézett ki, mint egy Gestapo-igazolvány. Éjszakánként megálltam egy Duna-parti ház sarkánál, a nyilasok szinte minden órában kihoztak a gettóból egy-egy csoportot, és a parton felállítva belőtték őket a folyó jégtáblái közé. Sajnos, csak néhány ukon tudtam segíteni. Előléptem, felmutattam az olvasójegyet, elmormogtam: Deutsche Buchgesellschaft, majd közöltem, hogy a nemet parancsnoksag megbízásából túszokat viszek magammal, akiket megtorlásként a bombatámadásokért nyilvánosan végzünk ki. Szerencsére egyik nyilas sem értette meg az igazolvány szövegét, igy mindig sikerült kiemelni egypár embert á csoportból. A gyerekeket vittem magammal, de ez nem ment könnyen, harcot kellett vívnom értük a nagyszülőkkel, akikre az elhurcolt apák és anyák bízták őket, az öregek féltek, hogy nem tudnak majd elszámolni velük, nem sejtették, hogy alig öt perc múlva a géppisztolysorozatok levesznek öreg vállaikról minden felelősséget.-Hány gyereket hozott ki?-Körülbelül százötvenet. Egy részüket jó és bátor emberek vették magukhoz, meg kell mondanom: nagyon kevés ilyen embert találtam. Itt szereztem életem legfontosabb tapasztalatait az emberi segitőkészségről. Egyetlen sikeres életvitelé család sem volt hajlandó vállalni a kockázatot, csak olyan férfiak és asszonyok segítettek, akik az életben már súlyos vereséget szenvedtek, és hátralévő éveiktől sem várhattak túl sok jót. Betegek és szegények, emberek, akiknek életpályájukat megtörte egy baleset vagy börtön, utcai lányok és sokgyerekes apak, egyedül hagyott, nyomorgó Öregasszonyok, a magány és a szenvedély foglyai. Krisztus naponta százszor föltámadt kis külvárosi házakban és bér kaszárnyákban, és százszor elutasították házmesterek,urak, iparosok.-Miért van ez igy? - kérdezte Zsófia.-Nem tudom pontosan, legyen elég egy hasonlat. Ha megfigyelt valaha kettéfúré- szelt élőfát, láthatta, hogy tömegében érzéketlen, halott anyag, geszt, alig néhány milliméternyi az érzékeny, változásokra reagáló réteg. Azt hiszem ilyen a társadalom is; ezt a réteget azok az emberek alkotják, akiknek már nincs mit veszteniük, minden nagy mozgalom, mely kockázatvállalást igényel a társadalommal szemben, csak Órájuk támaszkodhat. Vertig egy vonalat húzott a levegőbe, mintha jelezni akarná, hogy befejezte a témát:-Mondom: ők nem voltak sokan, majdnem száz gyerek énrám maradt, ezeket a rend nevelőintézetében helyeztem el, és napközben magam foglalkoztam velük. Megértették a helyzetüket, és alkalmazkodtak hozzá, csendes beszélgetésben teltek el a napok. Ezek a beszélgetések számomra nem kevés meglepetéssel és örömmel jár— ÚJÍTSA MEG ELŐFIZETÉSÉT 17.rész
