Amerikai Magyar Szó, 1984. július-december (38. évfolyam, 27-48. szám)
1984-07-19 / 29. szám
Thursday, July 19- 1984. AMERIKAI MAGYAR SZO 6. Dr. Bükkhegyi László: EMLÉKEZZÜNK! Illyés Gyula: /l Puá/UáJz Aféfze 50. / Néha hirtelen olyan harsány hahota robbant ki körükből, hogy a puszta legtávolibb részéről is feléjük fordultak a fejek. "Az öregek mulattak". Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagy félig megesett történeteket, melyek más környezetben fanyar mosolyt sem vetettek volna a hallgatók arcára, de itt diadalorditásszerü kacajt fakasztottak. Mitől vidultak a pusztaiak? Az együ^vü adomák mind a "megadta neki" csattanóra jártak; hősük az "egyszeri ember" volt; vagy valami hajdan-való cseléd, akit már ók is bácsiként emlegettek s aki rendszerint az uraságnak adta meg a magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillag-pusztán volt szamaras valamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mitikus alakká nőtt képzeletemben. Szamara betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer maga a gróf csípte rajta az Öreget. "Ha még egyszer itt latom azt a csacsit - mondta a gróf - elveszem!" -"Finom vŐm lesz, kegyelmes uram!" - felelte Kasza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi szolgált. Becsapták, mert a földek úgy ki voltak szipolvozva, hogy a bogáncsok is kínlódva teremtek már meg. Egyik dombos dülö előtt a bérlő megkérdi Kasza bácsit. "Ide mit lehet vetni?" - "Ide, bukfencet" - hangzott a szellemes válasz. Máskor megtették kazalrakónak. "Ledől ez a kazal!" - kiált föl hozzá a kasznár. "Semmi sem tart örökké!" - adta meg neki Kasza bácsi. Életemben nem nevettem olyan jót, mint néhai Kasza bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek az öregek a dombon. A fiatalabbak pecáztak. Hosszú vonalat húztak a földre, s öt-hat lépés távolságból krajcárokat dobáltak rá; aki legjobban megközelítette, a fej, vagy irás szabályai szerint nyert. A játék tilos volt, hazárd volta miatt? Akadt, aki egy délután 10-15 krajcárt is összenyert. Az emberek vasárnap mindig a kastély alsó bejárata elé gyűltek; a gazdatisztek, vagy a csendörök közeledtére, akik vasárnaponként meg-megjelentek a pusztán, csizmájukkal eltörölték a jelet es zsebretett kézzel állta'k a hatalom képviselőinek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe sem köthettek bele. A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Atugrottuk az árok békanyálas, (zóld pocsolyáját és óvatosan, hogy belülről meg ne lássanak, fölkapaszkodtunk a fűzfavesszőből font keritesre. Bent, a vörös salakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürge kisasszonyok szoknyái. Izgalmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is, ha csak a kerti karosszékekben ültek s beszélgettek, vagy ozsonnáztak. Néha kihozták a gramafont és zenéltek. Egyszer a bérlő Strasser család egyik vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta a hatalmas tölcsérbe, majd ( megengedte, hogy felhúzzam a gépet. Életem egyik legszebb emléke. (folytatjuk) SAN SALVADOR. A Hazafias Front csapatai megtámadtak egy hadianyagot szállító vonatot. A harcban 21 katona esett el. A vonat kisiklott és meggátolta a vasúti közlekedést. Majdnem egy emberöltőt kitevő, hosszú 41 esztendő telt el a varsói gettó 1943 április-májusi, történelmi jelentőségű felkelése óta a könyörtelen, vadállati kegyetlenséggel viselkedő náci megszállók, elnyomók ellen. Talán már szüléink, szeretteink drága emléke is elmosódott, elhalványodott bennünk es a négy évtized alatt leiekben, gondolatban megbocsátottunk azoknak, akik a könyörtelen vérfürdő: a II. világháború során emberi jogainkat lábbal tiportak, testi-lelki szenvedéseket okoztak nekünk. Azonban mégis Emlékeznünk kell arra az időszakra, amikor a varsói gettó felkelt, fellázadt az embertelen kínzók, gyilkosok ellen, hogy legalább tisztességes halált halhassanak a harcok véres mezején. Emlékeznünk kell, hogy emlékeztetni tudjunk, hogy a fiatalokkal is megértessük, micsoda állati kegyetlenséggel igyekezett a "fels'óbbrendü: árja fajhoz tartozó" (?) paranójás Hitler és bandája az egész zsidó fajt egyszerűen kiirtani. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy hasonló sors ért hat millió nem-zsidó, német, osztrák, magyar, lengyel, francia politikai foglyot is, akik merték felemelni szavukat a gyűlölt diktatórikus rendszer ellen és nem harsogták torkuk szakadtából: "Sieg Heil! Heil Hitler!" Be kell vésnünk a háború utáni generáció és az utána következő ifjú nemzedék elméjébe is azokat a szörnyűségeket, amelyek az egész német nemzet: az "Úbermensch"-ek (?) örök szégyenfoltja marad Németország és a civilizált emberiség történetében! Ez erkölcsi kötelességünk! Eleinte a német vezetőség azt a megtévesztő, hazug propagandát terjesztette, hogy távolról sem óhajtja a zsidóságot "megsemmisíteni", kiirtani; Madagaszkár szigetére vagy Afrika valamelyik államába (Angolát említették) óhajtja csupán őket "áttelepíteni" (természetesen földi javaik hátrahagyása mellett). Azután azzal érveltek, hogy az afrikai harcok és a hadihelyzet alakulása következtében ezek az eredeti tervek megvalósithatatlanokká váltak. A valóság ezzel szemben az volt, hogy Berlinben már előre elkészítették Hitler ördögi lelkületű náci vezetői a Führer parancsára az Általános Keleti Tervet és az európai zsidóság likvidálási tervezetét. Először a lengyel zsidóság egy részét telepítették át "Keletre". Emlékezzünk! A szerencsétlen ember-páriákat lezárt vasúti teherkocsikba terelték, sokszor 80 személyt: öregeket, asszonyokat, gyermekeket is; a leírhatatlan bánásmód következtében sokan meghaltak, éhség, szomjúság kínozta az életben maradottakat, akik önkívületi állapot határán tántorogtak már. 1941-42 között a varsói gettóban élő lakosság (azok kivételével, akik saját hit- sorsosaikat is eladták, mert sajnos ilyenek is voltak) egyszerűen éhhalálnak volt kitéve és borzasztóan nyomorgott. Eleinte 2 és fél kg. kenyeret, később 2 kg.-ot kaptak fejenként egy egész hónapra: a cukor-fejadag 18-27 deka, ugyancsak egy hónapra, úgyhogy 1942 telén a varsói gettóban élő szerencsétleneknek a fele valósággal az éhhalal küszöbére jutott. Egy, utólag napvilágra került statisztikai kimutatás szerint 1941 második felében a zsidók napi kalóriajuttatása 184 volt, mig a németek 2,310 kalóriára voltak jogosultak, a lengyel lakosság nagy kegyesen 634 napi kalóriamennyiségben részesült. Ráadásul a zsidóknak húszszor annyit kellett az élelmiszerért fizetni. Olyan területen, ahol 150.000 ember élt azelőtt, most 500.000-nek kellett valahogyan léteznie és a földalatti mozgalom tagjainak egykori feljegyzései, naplói szerint olyan nagy volt az éhínség, hogy pl. egy asszony őrült elmeállapotában saját halott gyermeke testéből is evett és feltételezhető, hogy nem ez volt az egyetlen eset. A köztisztasági állapotok egyszerűen szörnyűek voltak; nem volt fűtés sem télen, úgyhogy az árvaházi gyermekek (lengyel és zsidó) a hidegben ágyaikban fagytak meg, mig a szadista SS-katonák azzal szórakoztak, hogy az utcán járó zsidókat arra kényszeritették, hogy levetkőzzenek és az utca sarában "fürodjenek". Ilyen leirhatatlanul nyomorúságos körülmények között nem csoda, hogy egyetlen egy, 600 lakosú háztömbben a halottak száma 233 volt, egy másikban pedig 794 lakos közül 450, s azok számára, akik tífuszban haldokoltak kezeletlenül, a mielőbbi halál valóságos áldás volt. A nácik még a halottakat is igyekeztek meggyalazni és az ujságpapirossal letakart, az utcán lévő hullákat is napokig hagyták temetetlenül feküdni. Ha a német katonák közül a partizánok egyet lelőttek, a szadista megszállók sokszor 200-szorosan álltak bosszút és az utcákon járó asszonyokat, gyermekeket, öregeket fogdosták össze kíméletlenül és minden bírói eljárás nélkül a helyszínen felkoncolták őket. Úgyhogy máig sincsenek talán pontos adatok az atrocitások következteben elszenvedett zsidó,lengyel (nem-zsidó) veszteségekről. A szerencsétlen, kitelepítésre ítélt zsidóság eleinte valóban elhitte, hogy csupán "kitelepi- tésröl" van szó. Nem merte még az emberi mivoltukból kivetkőzött német katonákról feltételezni,hogy a kitelepítés a "halál-gázkamrát" jelenti számukra. Csak akkor ébredt tudatára annak, hogy sorsa már előre megpecsételődött, amikor egy-egy fogoly a hírhedt megsemmisítő táborból, Treblinkaből (ahol mintegy háromnegyed millió embert gyilkoltak meg a németek) megszökött és beszámolt a "halál-gázkamrákról", "halál-gyárakról"., hatalmas tömegsírokról, később a holttestek elégetéséről. Az egyik szökevény elbeszélése szerint a táborba tereiteket meztelenre vetkoztettek, a gyengéket,véznákat, a gyermekeket kiválasztották és sorsuk: a megsemmisítés volt. De nemcsak a zsidóság, hanem a Görögországból, Csehszlovákiából és Ausztriából elhurcolt politikai foglyok vannak most "keresztre feszítve", írják az egykori megemlékezések. A különbség csak az, hogy ezeknek a szerencsétleneknek a kínszenvedése nem egy pár óráig tartott, hanem addig, amíg dolgozni, magukat vonszolni képesek, hogy a német hadigépezetnek - akaratuk ellenére - munkásai legyenek. Azután? Sorsuk a gázkamra! Emlékezzünk! Hogyan lehet elfelejteni az 1942 első heteiben lazajlott borzalmas kegyetlenségeket, amikor az egyik nagyszabású kitelepitési akció folyt le; először a német katonák a gyerekeket, öregeket "intézték" el: nem volt kegyelem. Szemrebbenés nélkül családokat szakítottak széjjel örökre a szöges csizmás megszállók, sőt még a kórházban fekvő betegeket is elhurcolták az ápolónőkkel, orvosokkal együtt. A gyermekek, a magatehetetlenek, akiket nem hurcoltak el, saját vizeletükben, ürülékükben, ellátatlanul várták a biztos halált és szinte mosoly játszott (folytatás a 7. oldalon)
