Amerikai Magyar Szó, 1984. július-december (38. évfolyam, 27-48. szám)
1984-10-04 / 37. szám
Thursday, Oct. 4. 1984. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. TESLA A BIZARR LÁNGÉSZ Megkésve bár, de tudományos körökben most elismerik, mint lángészt az egyik legfontosabb, legkülönösebb és legrejtélyesebb feltalálót, Nicola Teslá-t. Egy évszázaddal azután, hogy egyetlen fillér nélkül megérkezett New Yorkba, végre elismerik zseniális teljesítményeit, melyek túltesznek kortársainak, Edisonnak és Marconi- nak kimagasló találmányain. Több, mint 40 évvel azután, hogy elhunyt magányosan egy new yorki hotelszobában, galambokkal körülvéve, amelyek élete utolsó szakaszában egyetlen társaságát képezték, végre a nagy feltalálók panteonjába került. Nicola Tesla és nem Marconi volt az, aki felfedezte az első rádiót és nem Edison, hanem Tesla dolgozta ki a villanyáram elosztási rendszert, amit most az egész világon alkalmaznak. Tesla New Yorkban, kis laboratóriumokban dolgozva találta fel a polifázisos villanymotort, a lapát nélküli gőzturbinát és a rádióval irányított torpedót. Egyes tudósok úgy vélik, Tesla volt az első, aki a "Csillagháború" tipusu űrbéli hadi védőberendezést elgondolta. Ezeknek a vívmányoknak az analizálására és terjesztésére alakult most meg a tudósokból és mérnökökből álló Tesla Centennial Committee. "Nagy szerepe volt Teslának az ipari forradalom elterjesztésében, - mondotta Toby Gotz, a Centennial Committee elnöke. Nem történhetett volna az meg nélküle. Abban a korszakban élt, amikor egyetlen ember még meg tudta változtatni a történelem folyamatát." A bizottság szerint a hagyományos leírások leggyakrabban csupán néhány mondattal intézik el Teslát és többnyire csak nagyon röviden említik. 1856-ban Horvátországban született, amely akkor Magyar- ország és az Osztrák-Magyar Monarchia egy része volt. Már fiatal korában nagy tehetséget mutatott találmányok iránt. 1880-tól 1882-ig Budapesten dolgozott, majd 1884-ben, New Yorkba érkezése után Thomas Alva Edisonnal kezdett dolgozni. Egy találmányon való nézeteltérése miatt azonban útjaik hamarosan különváltak. Tesla önállösitotta magát és rövid időn belül kidolgozta ma az egész világon használt váltóáram alapjait. Rájött, hogy az egyenáramot csak néhány mérföld távolságra lehet elvezetni, holott a váltóáram majdnem végtelen távolságra mehet anélkül, hogy erejéből lényegesen veszítene. Edison az egyenáram mellett állt ki, amely szerinte a jövő tökéletes villanyenergiáját adná és ezen heves vitákat folytattak. A tudomány történetében ez5 mint "az áramok háborúja" maradt fenn, mely háborút végül is Tesla nyerte meg. A villamosság korszakának megnyitása után azonban Tesla még sokkal többet tett: a futurisztikus szerKezetek ragyogó sokaságát gondolta ki és találta fel. "Minden leírás azt mondja, hogy Marconi talalta fel a rádiót - mondotta Mr.Gotz -, de még mielőtt Marconi a szabadalmat megkapta, Tesla már demonstrált egy rádióval vezérelt modellhajót és arról Részéit, hogy villanyáramot lehet az Atlanti-oceánon átvezetni. Valóban, a U.S. legfelsőbb bírósága 1943-ban visszavonta Marconi szabadalmát, mert úgy találta, hogy azt Tesla praktikus vívmányai a rádió üzenetek terén megelőzték. A radar kidolgozásában is Tesla felfedezéseinek jut az elsőbbség. (folytatás a 8. oldalon) “AZ ÉLET ÉRTÉKE” 50 éve halt meg Derkovits Gyula. Meztelen felsőtesté, kéknadrágos, mezítlábas férfialak áll háttal a nézőnek, hátrakötött kézzel, bekötött szemmel egy szögesdrót oszlopa előtt. A jelenetet erős rálátásban ábrázolja a művész, a horizont a kép felső öthatodánál húzódik, a háttér sötétbarna, kopár föld, az égbolt keskeny csikja fénytelen, komor. Más elkülöníthető, megnevezhető motívum tulajdonképpen nincs is a keskeny, álló formátumú, alig másfél arasznyi képen. Monumentális egyszerűsége, nagyvonalúsága azonban - szűkszavúsága, eszköztelensége ellenére is- már az első pillanatban meggyőz; az ünnepélyes komolyság tiszteletet parancsol, áhítatot kelt, erezzük, hogy nagyon fontos kérdésekkel kerültünk szembe. Az élet és a halál, a küzdelem és az önfeláldozás értelme, célja, értéke vetődik fel, mégpedig nagyon is konkret, korhoz kötött helyzetben, egy proletárhös alakjában. De vajon hogy lehet egyetlen képen, egyetlen figurával, ilyen kevés "kellékkel"- a festészet legtisztább eszközeire korlátozódva - ezeket a kérdéseket ilyen érzékletesen, meggyőzően megfogalmazni? A téma, a szituáció érthetősége önmagában véve még könnyen megmagyarázható: a környezet, a bekötött szem, a hátra- kötott kéz jelentése közismert - a kép tehát nyilvánvalóan kivégzést ábrázol. De nem ennyire magától értetődő már, hogy kinek a kivégzését. Honnan tudhatjuk, miért lehetünk bizonyosak abban, hogy nem közönséges bűnözőt, hanem hőst -, sót még pontosabban: munkásforradalmárt- látunk? Vagy a vallásos tárgyú képek ikonográfiájának nyelvén szólva: a figurának nincsenek hagyományos, jelképszerű kellékei, egyértelmű, könnyen felismerhető attribútumai - honnan tudjuk akkor mégis, hogy vértanút, s nem latrot látunk? Derkovits Gyula képe, mint minden jelentős műalkotás, zárt, befejezett, önmagában megálló mü. Ez az önállóság, autonómia azonban nem jelent abszolút elszigeteltséget, magába zártságot. A Kivégzés része egy nagyobb egésznek, láncszeme az egyetemes művészettörténet folyamatának, s ugyanakkor beletartozik Derkovits életművének összefüggő, szinte már-már ciklussá szerveződő műalkotás sorozatába is. A kép jelentésének gazdagságát csak e kettős nézőpontból érthetjük meg. Vegyük szemügyre először a hős alakját önmagában. Fülep Lajos irta Izsó Miklós táncoló parasztjait elemezve a kővetkezőket: "Az emberi test formája is a történet, a kultúra produktuma - nem a természet mondja ki róla az utolsó szót; ö csak az elsőt. Az életmód, a foglalkozás formálja, rájuk épülve pedig az értékelés. A testtartás, viselkedés, az arc és a mozdulatok kifejezése, a test egész beszéde, mint minden beszéd, nyilvánvalóan igy formálódik. A nemzeti jellegzetesség nem spontán terem, nem is mechanikusan szerkesztö- dik, az értékelés gondolja végig, az, amit egy nép, egy nemzet, konkrétabban egy osztály, egy kor magáénak vállal, eszményeként akar. A testi ideálban erkölcs van, világnézet van." És ahogy Izsó a történetileg kialakult etnikai anyagot művészetté formálta, ahogy a magyar paraszt testalkatát a művészet legmagasabb szférájába emelte, Ugyanúgy járt el Derkovits is. Festészetében megismétlődött a művészetnek ez a csodája: egy történetileg konkrét embertípus, a munkásmozgalom Derkovits Gyula: Kivégzés. 1932. klasszikus korának alakja, a proletárhös testalkata, habitusa vált abszolút művészi formává, azaz érzékletesen felfogható jelentést hordozó jelképpé. Természetesen a Derkovits ábrázolta testalkatnak is megvannak a "természeti" alapjai, megvannak a valóságba, a mindennapi élet tapasztalataiba, gyakorlatába lenyúló gyökerei. A kemény fizikai munka formálta, erőt, magabiztosságot sugárzó testalkatot erkölcsileg is pozitívnak érezzük. De erre, a mindennapi emberismeret körébe tartozó tapasztalatunkra ráépülnek azok a jelentésrétegek, amelyekkel Derkovits proletárfigurája a különféle - műalkotásokon ábrázolt - szituációkban gazdagodik. A Kivégzés - izmos felsötestü, széles hátú, kissé meggörnyedt tartásu, kurta lábú- hőse ugyanis nem egyetlen kép szereplője. Derkovits utolsó, érett alkotói periódusának müveit a már említett ciklus-szerű elrendeződés jellemzi, s ennek alapja éppen az, hogy néhány tipikus figura az élethelyzetek egész során vonul végig. A Kivégzés hőse all a szövőgépnél, ö hordja a téglát, ö a hajókovács, a hidépitö, a láncot tépő artista, ő olvassa családi körben Marxot, de végső soron a Dózsa-sorozat több harcoló parasztja is rokon vele. És ahogy a mindennapi élet tapasztalatainak megfelelően embertársainkat aszerint Ítéljük me^, hogy különféle szituációkban, változó körülmények között milyennek ismertük me^ őket, s ennek alapján igen nagy valószínűséggel helyesen következtetünk arra is, hogy egy jövőbeli helyzetben hogyan fognak viselkedni, ugyanígy Derkovits hősét végigkövetve sorsának fordulóin- magatartásának következetessége koherenciája alapján - logikusnak fogadjuk el, hogy ö az, aki elszántan kiáll a szögesdrót elé és szükség esetén a halált is vállalja. Ez a "testi ideál" tehát olyannyira megtelik konkrét jelentésekkel, hogy nincs szükségé semmiféle jelmezre, külsÓséges kellékre, hatásvadász pózra, teátrális mozdulatra. Egyszerűségével, eszköztelenségé- vel is kepes a legsúlyosabb, a legvégső kérdéseket felvetni.
