Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)

1983-07-07 / 27. szám

Thursday, July 7. 1983. AMERIKAI MAGYAR SZO 9. Illyés Gyula: ^ ­H l'uó/frtáhnépe 8. A kilincset fogta, ezalatt az eresz alatt állt, könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az utón is járt, ahol most én járok, tán még Rácegresre is fel­ment, - mért ne ment volna föl, a pajtá­sai bizonyosan fölcsalták. Körülnéztem a z’óldelö tájon; később valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam, ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértem vissza a pusztára, hogy a könyvet tovább­olvashassam. A következő oldalon azt olvas­tam, hogy később is járt ezen a vidéken, járt Cecén, Ozorán, ott Borjúdon egy sereg verset is irt. Elkeseredésemben majd sírva fakadtam. Ha nem vagyok oly türelmet­len, Borjúdra is átmehettem volna, ott van rögtön Lőrinc után. A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó szomo­rú ökrös-szekerekre, a redves vendegolda- lakra, a ganéjos kerekekre, a zörgő csontu, tuberkulótikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekel­te őket. Itt Borjúdon irta "A négy ökrös szeker"-et. Holdvilágos éjjeim izét, hangu­latát ezzel örökre befolyásolta. Valahány­szor feljön a hold, a 19—ik század derekán érzem ma^am, szénaszagot velek szippan­tani. még télén is. Világos éj volt. A hold fenn vala; Halványan járt a- megszakadt felhőkben, Miként a bús hölgy, aki férjének Sirhalmát keresi a temetőben. Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvekből édes illatot. Az országúton végig a szekérrel A négy ökör lassacskán ballagott. Itt irta "A magyar nemes"-t is, mely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinél sokkal veszedelmeseb- bet. Attól fogva ahányszor átkocsiztunk sár- szentlőrincen és Borjúdon, szorongás fogott el, hasonló a gyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyek va­lami ünnepélyes hittevést vártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesd- re menet, ahol anyám húga volt férjnél, természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az ut fölött összeborulő fák susogásának költői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és izeket kever­tek, acélcsattogást és párolgó vért. A Ka­tica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is, jövet is, csatatéren vándorolunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, mely, mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölem­ben az elmaradhatatlan frissen sült aján­dék kaláccsal és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait, kanyargó ritmu­sait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is és a vers nemcsak a történelmi ese­ményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovak ágaskodását, a korszak pusztító két­ségbeesését is. A kölesdi harcon, a kölesdi harcon Hej én is ott voltam, elejének vágtam! Elejének vágtam, közepét bontottam, Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam! A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgetésének hangjai fülemben zsongtak; egyikről sem tudtam; fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, izek és víziók tartottak fogva. Csatafestó költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tö­mör drámaisága, a szavak mögött lüktető vérszomj hitelessége a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Ba­bits költői ösztöne jól véli, nem írhatta Thály Kálmán, aki a saját neve alatt rossz verselő volt. Mikor Balogh Adám a kardját emelte, Sándor László akkor dandárt reávitte. "Vedd fel fiam bátran németnek lövését, Ne mutasd szivednek semmi röttenését, Ne mutasd szivednek semmi röttenését." Vagy csak bennem támasztott ilyen ha­tást, aki mint minden gyermek valami titkos bosszúvágyból, elnyomási érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszket­tem? A zizegő nádasok mentén, a négy-öt- órás utón minden alkalommal végigéltem az iszonyú összecsapást egész addig a jele­netig, mely ma is véres ingoványt, fuldok­ló sebesülteket és üvöltésbe torzult arcokat láttat velem. A Sió berkében lón nagy sivalkodás, Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás, ...Lovassá üldözte, gyalogja öldözte, Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte. A győzelem után a kuruc generálisok megdicsérték . a fölkelt pori népet, mely főleg az ellenség kergetésében tüntette ki magát. A hírnökök i szavára a puszták fiai, mint veszett csikaszok törtek ki nád- vityillóikból, rohantak valami titkos bosszú­vágytól, elnyomatási érzéstől sarkalva kaszáikkal és csephadaróikkal az ellenség­re, melyből hírmondó sem maradt. Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adtak. 1848 októberében ennek a vidéknek a népe szorította csap­dába Roth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. Ekkor Görgey dicsérte meg őket, aki pedig nem nagyon szívlelte a néphadse­reget. "A tőlem balra eső magaslatokat - írja emlékirataiban - egészen le a Sióig már a múlt est óta a tolnai népfölkelés tartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétség kívül leg­több érdé me van ezen hadjárat szerencsés eredményében." De meg is feddi őket. A felkelők először is a horvátok fegyve­reinek estek, hogy kiki "ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jó puskára szert tegyen." Perczel csak tizen­két ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyukat is elvitték. A szép nap emlékére? 1847-ig, aki nekik, nem-nemeseknek kardot, puskát vagy csak puskaport engedett át, 25 botot kapott. **« A kuruc korban labanc,(a szabadságharc alatt óvatosan aulikus városias Dunántú­lon ez a vidék képviselte a lázadás szelle­met, mely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel a Balatonig keskeny csikban terjedő mocsaras völgy­vidék, a Sió-Sárviz tája mindég keményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüve­lyéből kirántott kard, valahányszor a sza­badság szele fujdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szaba­don vért lehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésé­re, a bosszúra, isten a megmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilye­nek; a puszták népe kitűnő katona. A világ­háború kezdetén a kaposi 44-es gyalogez­red négy hónap alatt négyszer semmisült meg s négyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetés dolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyez­hettek velük, amint e szakma német hoz­záértői tárgyilagosan megállapították. Hadtetteiket magam is nem egyszer álmél- kodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastély szakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel mesélték, mint kúsztak a drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbukban a maguk gyár­totta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciák­ra, négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizmaszárból a hosszúnyelü kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nem ismernék, itt nyújtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Az egyik szerint a "bicska a templomban is jó"; a másik szerint "magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki." De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nem kerülheti el az előbbi tárgy­kört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja, amely jellemző rá s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, a simon- tornyaiak elnémultak mihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csönd­ben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok sze­rint beható anatómiai ismeretről tanúsko­dott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tar­tom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak, amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz? mert vannak népek, amelyek a köztudomas szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan a szabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaörző barátaim tüzetesen kioktattak. Ilyen mar­kolással csak felülről lefelé lehet sújtani. A rácegresiek a bicska mellett kedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekükéi nagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajítottak is. Ilyen utakon fedeztem fel a táj lelkét, mely az enyém is. (folytatjuk) HA ELŐFIZETÉSE LEJÁRT szíveskedjék annak roeghosszabbitásaröl idejében gondoskodni ____________ Egy évre $ 18.- félévre $ 10.- Kanadába és Európába egy évre $ 20.­Megujitasra: $..................................................... Naptárra: $,.............................................................. Ne'v:..,........................................................................ Cim:................. '........................... i • Varosig...................................Állam:........................ Zip Coder............................. . 9 AMERIKAI MAGYAR SZO 130 East 16th Street, New York^N.Y. 10003

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom