Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)
1983-07-21 / 29. szám
Thursday, July 21. 1983. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9. Emlékezés Illyés Gyulára CSURKA ISTVÁN: MEGFORDÍTHATATLAN ? Egy kiváló szerb iró visszaemlékezéseiből. Vártuk, hogy újra feléledjenek a jóslatok a Nobel-dijra való jelölés előtt, s valamiképp beteljesedjék az igazság a Puszták népe és az Ebéd a kastélyban révén, ama könyvei révén, amelyeket szerettünk és amelyeket szomorkás-fanyar szeretettel irt a parasztok és béresek nagy népét védelmező Illyés, de ahelyett megérkezett a hir: "A legnagyobb magyar iró, Illyés Gyula tegnap meghalt Budapesten, nyolcvanegyedik évében..." A hir rövid, s beszorul az uj atomrakétákkal való fenyegetésekről, a nagyhatalmak szót nem értéséről, a kis népek háborúra uszításáról, a Hitler születésének évfordulójáról szóló információk közé... De a néhány sorból valamiképp mégiscsak látni, hogy Illyés Gyula mindent elrendezett, előbb egész nemzetével megünnepelte nyolcvanadik születésnapját s talán úgy is, ahogyan azt öreg parasztok teszik - mindenkitől búcsút vett, és örökre eltávozott. Nem tudom, mi történt vele az utóbbi három-négy esztendő során, de emlékszem, miként kezdődött akkor a beszélgetés Vuji- csics Sztoján jelenlétében, s nehéz elhinni, hogy a későbbiekben is bármi másképp történhetett volna Illyéssel: "Te talán tudod, Sztoján - fordult legelőbb Vujicsics- hoz -, hogy apáddal, Dusánnal, együtt jártunk gimnáziumba. Nagyon jó barátok voltunk, együtt mentünk az iskolába, még egymás mellett is ültünk. S mondani szeretnék valamit, amit talán nem tudsz: amikor 1914-ben elkezdődött a háború, meg a különféle uszítások, némelyik diák szerbellenes dalokat kezdett énekelni az iskolaudvarban^ Erre igazgatónk, Gyalog Istvánnak hívták, körbejárta mind az osztályokat és tantermeket, s jól emlékszem, pontosan ezeket mondotta: Mi most háborúskodunk a szerbekkel, de ez a magasabb diplomácia dolga. Nekünk ehhez semmi közünk. Annak, aki itt a szerb diákok közül bárkit is megsért, személyesen velem gyűlik meg a baja... Azt hiszem, apád emlékszik, hogy attól a pillanattól kezdve nem tágítottam mellőle, s tudom, hogy itt kezdődik a kisebbségekhez fűződő viszonyom, s hogy máig sem változott meg..." Úgy rémlett, hogy Illyés Gyula az emberiségnek nem oly távoli tragikus éveit idézi meg emlékezéseiben, s talán tart a mai civilizáció valamiféle uj túlfeszitettségé- től, "e társadalmi, nemzeti, és mindenféle feszültségektől": "Hogyne félne az ember. Mert mi lesz, mondjuk, akkor, ha ez az átkozott atombomba annyira demokratizálódik, hogy mindenki Összeállíthatja. Nemcsak a hadüzenetektől féltem én az emberiséget, hanem attól tartok, hogy egy túlfűtött gimnazista, valahol a szobája sarkában, elkezd kísérletezgetni, s az egész földgolyót a levegőbe röpíti. Persze, valami hasonló megtörténhet a gondolatokkal is. A gondolatok szférája egyformán leplezett, s elegendő, hogy fellépjen egy uj, ravasz Őrült, mint amilyen Hitler volt, s újra félrevezesse a világot. Csak uj, megfelelő paranoiát kell kiötölnie. Értelmetlen, hogy úgy hisszük, miután legyőztük Hitlert, biztonságban vagyunk minden lehető őrülettől. Ne leplezzük, hogy a fasizmus idején nemcsak egy ember őrületéről lehetett beszélni, hanem egy egész népről is. Mert Hitler, ha emlékszik, választások utján került hatalomra. Európa szellemi élete manapság nem működik épp a legjobban. Szomorú nap volt. Zelk Zoltánt mentünk meglátogatni a kórházba Réz Pállal. Tudtuk, hogy rosszul van, de hogy már a végét járja - nem. Már haldoklott, zihált, nem volt öntudatánál. Szólongatásainkra csak vergődő szem mozgásokkal válaszolt, amelyekből nemigen tudtuk kikövetkeztetni, hogy valóban megismert-e bennünket. Tehetetlenül álltunk ágya előtt, még fizikai szenvedéseit sem enyhíthettük, s néhány perc múlva kiszédelegtünk a folyosóra. Ott ütköztünk bele kezelőorvosába, akit Réz ismert.- Ez már irreverzibilis folyamat - mondta az orvos komoran. Zelk még aznap ejjel meghalt. Én pedig azóta tudom, hogy milyen az, amikor valami megfordíthatatlan. De hát jól tudom-e? Nincsen-e valami súlyos egyoldalúság ebben a tudásomban? A példázat azt sugallja, hogy a fekete soha nem lesz fehér, hogy a halál osonását nem lehet elgáncsolni és nem lehet visszaverni; azt állítja ez a példázat, hogy a rossz előnyomulása visszafordíthatatlan. Akármelyik nagy huszadik századi fekete folyamatra hivatkozhatunk. Mindegyik irreverzibilisnek bizonyult. S közben átéltünk felivelő korszakokat. Voltak nagyszerű perceink. Voltak itt hajnalok, amikor kitágult orrlikkal szívtuk be a levegőt. Dal kelt a szivünkben és ujjongtunk, mert úgy éreztük és úgy láttuk, hogy megfordítottuk a megfordithatatlant. S lám, ezek a perceink mily gyorsan leperegtek! A jó korszakok milyen könnyen, milyen látványosan, milyen véresen megforditha- tóknak bizonyultak. Tehát ez a tapasztalásunk is amellett ágál, hogy csak a rossz megfordíthatatlan. A jót szinte bagatell dolog lepöckólni a színről. A jó megfordítható, a rossz megfordíthatatlan. Ebbe, persze, nem lehet beletörődni. Ellenérveket keresek. Kacéran, tolakodó- an integet máris egy nöszemély: a Tavasz. "Én vagyok a tökéletes ellenpélda - mondja -, én fordítom meg évről évre hóba-fagy- ba hott életetek menetét." Udvariasan bár, de elküldöm most Ö-kisasszonyságát. Nekem ilyen példa nem kell. Könnyű és nem mond semmit. Papos vigasz, nekem most több kéne, erős, tárgyilagos, megdönthetetlen. Ne a természet és még csak ne is az én egyéni életem mondja nekem, hanem a történelem, hogy igen is, a jó is megfordíthatatlan. Vagy legalább azt, hogy a rossz is megfordítható. No, nézzük csak! Még át nem döfött szívvel állok most a segesvári mezőn, egy irreverzibilis folyamat végpercében. Mindenütt csak kozákok, mindenütt csak tip- ratás, gördül át rajtam a megfordított jónak feltartóztathatatlan eltaposása, az irreverzibilis rossz. És át is döfik a szivem dárdával. De hol kadáverem? Ki látta karcsú dongáimból a vért buzogni? Ki hiszi el, hogy eltiprattam? Ki, hogy már nem élek? Hogy romantikus és szürrealista ez a behelyettesítés? Na és? El lehet mondani ugyanezt száraz tudományossággal is. Petőfit megölték, a szabadságharcot eltiportak, de nekem ma, ennyi évvel és ennyi vérrel A teljesen absztrakt gondolatokkal való foglalatoskodás, meg az absztrakt irányzatok a művészetben, mindez valamilyen módon a primátus átengedései jelenti a politikának, meg az erőszaknak is. ” utána mégis ez ugrik be, amikor a jó győzedelmes megfordithatatlanságára, eltipor- hatatlansagára keresek példát, ez a végperc. Merthogy akkor meg lett ugyan fordítva a jó és egy megfordithatatlannak tűnő rossz korszak jött rá - de mindez elérvénytelenedett. Csak az maradt meg, hogy Petőfi él és a szabadságharc r.em volt hiába. Az a fordulat maradt érvényben, amit a forradalom hozott ránk. Nekünk. Belénk. A szivünk azóta is úgy ver, arra az ütemre, csak nem mindig tudjuk. Vagy jöjjek közelebb? Félek, s nagyon elbizonytalanodom a máig érkezvén. Ellenpéldám megdőlni látszik. Hiszen az, ami ma engem körülvesz ezen a bolygon, irtóz- tatö. Akármerre nézek: gyilkolás, ember- nyomoritás, jogfosztás, nyelvkitépés, szem- kiszúrás, állati sorba döntés és ráadásul még a teljes pusztulás fenyegető rémének elszánt settenkedése, Mit papolok hát én itten a megforditha- tóságról, amikor minden azt bizonyítja, hogy a rossz megint megfordíthatatlan. Most megfordíthatatlan. Miért nem hiszek a szememnek, a testvéreim jajszavának, az utolsót hörgő tűszoknak? Vagy talán már erre is képtelen vagyok? Helyzetem tárgyilagos felmérésére? Már inkább nem gondolok a szörnyű valóra és egyetlen védekezésem a szembehunyásom? De hiszen én már akkor nem is elek! S itt, ezen aztán megfordul ám a dolog. Mert élek. Élünk. Vagyunk. Csak eltunyult a szellemünk és eltompult a látásunk és rossz kényszerképzetünk tamadt. Kétségtelen, hogy a keserű tapasztalataink sodortak ebbe a helyzetbe, állapotba. A fentebb felsorolt borzalmas-tényék. S még ennél is siralmasabb talán a világhelyzet. S az sem csak érzékcsalódás és az is valóságos, hogy tegnap még jobb volt. De élünk és ez mindennek a cáfolata. Regesrég meg kellett volna halnunk, el kellett volna tűnnünk a föld színéről, ha a rossz előnyomulása olyannyira föltartóztathatatlan volna, mint amilyennek teszi magát. Mert felszínes igazság az, hogy a rossz feltartóztathatatlan. Tovább megyek: aljas sugalmazás, bénító elhitetés. Magának a rossznak, a sötétnek, az ártó és gonosz hatalmaknak a legfőbb fegyvere az az elhitetés, hogy a rossz elónyomulasa feltartóztathatatlan. Ez az, aminek nem szabadna bedőlnünk. Hiszen, ha a rossz nem volna feltartóztatható, talán már a nap se kelne fel. Szülnének gyermeket az anyák, vetnének magot a parasztok, festenének képet a festők, törnék magukat a tudósok, írnának verset a költők? S még valamit: a rossz mindig gyáva. A gyilkos, a népirtb, az éheztetö, a betiltó nagyon gyáva. Csak addig tud gyilkolni, népirtani, éheztetni, betiltani és háborúval fenyegetni, amig hagyjuk. Amig az asztalra nem csapunk. Ehhez a mozdulathoz azonban mindenekelőtt egy felismerés szükségeltetik. Annak a felismerése, hogy a rosz- szat is meg lehet fordítani. Bizony, barátaim, össze kell szorítsuk a fogunkat, nagyon keményen el kell határoznunk magunkat, mert van mit megfordítanunk. De megéri. Az életünkről van szó. (Élet és Irodalom 6/24/83.) Újítsa még előfizetését!
