Amerikai Magyar Szó, 1983. július-december (37. évfolyam, 27-49. szám)
1983-12-01 / 45. szám
Thursday, Dec. 1.1983. AMERIKAI MAGYAR SZO 11. A NOBLE FUNCTION OF OUR NEWSPAPER Excerpts from Dr. Antal Borbely's address at the New York banquet of the American Hungarian Culture Club. Today many among the poor, elderly, the unemployed, the minorities are scared. But it is not even only a specific minority- at times one can speak of a majority - experiencing great uneasiness about the dangers confronting humankind. The very fact that today so many people try to understand their uneasiness about the future, represents a great opportunity for all of us seeking justice and peace. The Magyar Szó, our newspaper, is an excellent instrument to express the needs of its readers and give a political perspective of international and national events from a principled and progressive point of view. Most of all, it allows us to feel related to our country of origin, to our past or to our parents' or grandparents’ past.. To know about one's roots, to feel connected with one's own ethnic group is of great significance for one's mental health. In my daily work I try to help my patients to find the hidden connections of their present with their past life ( I mean, of course, their childhood). This has itself curative value. But to know about one's past does not only mean to know about one's childhood. It means also to know where one's parents came from and how they grew up. It means to remain aware of what happened and what happens now in the world that one left behind, in our case, of course, Hungary. Our answer to those who push for confrontational politics is to promote friendship between nations. Such friendship is based on personal ties to relatives and friends and cultural, scientific and economic ties. Dear friends, you all know, of course, that this attitude was always part of the goal the Magyar Szó set itself and has intelligently promoted for many decades. It is the task we set ourselves when we came together today to honor our newspaper and strengthen its mission. At times the patients I treat express feelings of hopelessness as part of their depression. The world in which they live appears to them to be out of control. They see child abuse, racial discrimination, threats of losing their employment, or actually loss of their employment, wars and the possibility of nuclear extinction. At times some of us may indulge in similar feelings. But to do so means to remain unaware of the sources of hope: the people themselves, we ourselves! Our yearning for justice and peace, our united strength visible in progressive organizations. Today we can witnesss an increasing ability of people to draw the right conclusions when faced with attack. An objective setback in one corner of the globe leads immediately to an increase in the maturity of social consciousness in other parts of the world. People increasingly organize themselves with the conviction that they are not alone. For us of Hungarian descent this newspaper plays a crucial role in showing us in so many ways that we are not alone. TERJESSZE LAPUNKAT Illés Sándor X. mALTTÉNZ- Akkor nem melegítek. Ha már igy szereti. Sárika, te nem kérsz? Az asszony csak a fejével intett nemet. Aztán, amikor már Kelemen másodszor szedett,azt mondta:- Nem menne le a torkomon. Nagyon megijedtem.- Nem lesz Pistikének semmi baja. Már megbántam, hogy feladtam a sürgönyt. Nem kellett volna. Csak felizgattad magad.- Na hallja. Nem volt már elég ebből, a szörnyűségből. Öt évvel ezelőtt az apám, két éve a férjem hagyott itt, most meg kapok egy sürgönyt hogy súlyosan megbetegedett a gyermekem.- A kedves férje miben halt meg? Hirtelen?- Máról holnapra. Nem volt annak soha semmi baja. Makk egészségesnek tartotta mindenki. Ö maga se panaszkodott soha. Aztán két esztendeje, éppen husvétkor, hirtelen megfájdult a gyomra. Mondom neki, talán a sonka volt rossz. Vagy sok tojást evett és nem bírja a tojást. Epegörcsei voltak. Kórházba vitték, megoperálták, de nem voltak kó'vei. Hasnyál-mirigyrák. Két hét alatt végzett vele. Itt maradtam egyedül a gyerekkel.- Az én Pistámnak szép halála volt, Isten nyugosztalja - szólalt meg a nagymama. Vasárnap reggel volt, emlékszem jól, felkelt, olyankor ó szokta nekem elkészíteni a reggelit. Még ágyba is hozta, ha jó kedve volt. Beszólt hozzám a szobába, hogy pirít— son-e kenyeret? Mondom neki, csak egy kis szeletkét. Aztán csend lett. Várom a piritós kenyeret, de csak nem hozza. Rosszat sejtve kimegyek a konyhába, hát ott fekszik a kövezeten, már nem élt. Szép halál. Semmit sem szenvedett. En is igy szeretnék meghalni. Ha majd elérkezik az időm - tette hozzá óvatosan. Sárika megnézte az alvó gyereket, megigazította a párnát a feje alatt, homlokára simított tenyérrel érzékelte, hogy a láz elmúlt, hideg verejték gyöngyözödött a fiú homlokán. Azt letörölte, majd visszajött a konyhába és leült melléjük. A nagymama kávét tett fel. Már azt hittem, hogy gondtalanul élhetünk mert az a régi világ nem volt valami jó ott Hartán. Eleinte, legénykorában, eljárt napszámba az én férjem, a gazdag svábokhoz, aztán valaki beprotezsálta a Maharthoz fűtőnek. De ott nem bírta. Földet is kapott, bevitte a szövetkezetbe. Raktáros volt, nagyon szerették. Én meg a kesztyüüzemben dolgozom, szépen keresek. De mit ér a pénz, meg a vagyon, meg az uj bútor, ha már Ő nincs? Tudja, semmi sem érdekelne engem, csak ö élne meg. Vállalnám a szegénységet is.- Ilyenkor tudja meg az ember,-sóhajtott a nagymama is és berakta a piszkos edényt a mosogatóba, - csak mire rájön az ember, akkor már késő. De te még fiatal vagy, férjhez is mehetsz - vigasztalta a lányát.- Soha! - robbant ki Sárika. - Tudja, soha! Úgyse kapnék én olyan férjet, mint Ö volt, isten nyugosztalja. Soha! Az asz- szonyok nem olyanok, mint a férfiak. A Sebők Kristófnak hat hónapja, hogy eltemették a feleségét, már azután a keseha- ju váradi Piroska után kajtat, látom én mindennap, ott várakozik rá a sarkon. Az meg vihoraszik vele, illegeti magát, s aztán eltűnnek a kiserdőben. Mert haza még nem meri vinni, a gyerekei miatt, a lányhoz meg nem mehetnek, mert nem engedné az anyja. Kemény asszony.- Nem kell megszólni a másikat. Mindenki a maga baját tudja - okoskodott a nagymama. - A férfiaknak nagyobb szükségük van az asszonyokra, mint fordítva. Egy özvegyasszony el van férfi nélkül is. De azok a kutyák nem bírják ki. Meg hát főzni, takarítani, háztartást vezetni egyik sem akar. Ahhoz is asszony kell. Gyerekneve- leshez... Köszönöm a kitűnő vacsorát - állt fel Kelemen. - Már régen nem ettem ilyen Ízletes derelyet. Az én mamám is szilvalekvárral főzte mindig, a feleségem meg a baracklekvárra esküszik. Pedig annak egészen más az ize. Ó, az egészen más. Az nem olyan. Ezt a lekvárt én magam főztem itthon, a konyhában. Nagy karkosarban hoztam haza a szilvát a piacról, amikor már olcsó volt. Es csak kimagoztam, össze se daráltam. ügy a jó. Amikor egy kicsit darabos. Az a folyós nem jó. Régen szétfóztek. És tudja, miben főzték? Üstben. Egész nap én kavargattam otthon, a kotlában. És a nagy fakanalat lenyaltam, amikor kihűlt rajta a lekvár. A nagymama besietett a kis kamraba és egy üveg lekvárral tért vissza.- Ezet magának adom, fiam! ,- De kérem, nem fogadhatom el. En...- Tudom, tudom, a pénzt hozta. De nekünk nem kell. Vigye máshová. Amiért olyan szives volt és elszaladt a patikaba. Fogja csak. Mondja otthon, ha a felesége derelyet csinál, hogy magának ebből tegyen bele lekvárt.- Köszönöm szépén... A nagymama kikisérte az ajtóig. Kelemen jóleső érzéssel futott le a lépcsőn, s megállt a kapuban. Feltekintett az égre, ismét szemerkélt az eső. Sötét felhők ültek a város fölött. Most hazamehetne, vihetné a lekvárt és azt is lerakhatná a pénz mellé a tarka abroszra. Ehetne lekváros kenyeret. Milyen régen nem evett lekváros kenyeret, már nem is emlékszik, mikor... Szemergett az eső, fényessé vált percek alatt az útfelület. Vigyáznia kell,( ha kockakövekre téved, könnyen megcsúszhat. De errefelé nincsenek kockakövek. Miért jutott eszébe a kockakő-burkolat? Már tudja is. Egyik utasát Lorincre vitte estefelé, s amikor kiért a városból, kockakő-burkolatra futott, s szinte megingott a kocsi. Persze, Lorincre vitte azt a kopaszodó,* szemüveges férfit, aki úgy festett, akár egy dijbirkózó. Széles vállai voltak, kémény, vastag nyaka. Nem volt nála, csak egy aktatáska. Hol is vette fel? A Belvárosban, a Veres Pálné utcában, pont a sarkon, a 33. szám alatti kis maszek cukrászda előtt és a Varjú utcába vitte. Nem felejti el a furcsa nevű utcát. Egy sárgára festett, vadszÓlös családi ház előtt álltak meg, a saroktól a második ház volt, arra is emlékszik. Könnyen odatalált, még égett a lámpa a szobában, nem feküdtek le. Egy pillanatig gondolkozott, mielőtt meghúzta a csengő gombját. Mert húzós csengő volt. Bemenjen? Nem valószínű, hogy az atléta külsejű utasé a talált pénz. De ha már itt van, akkor nem szabad tovább mennie. A csengőszóra felugatott a kutya. Csaholva szaladt a kapuig, s ott halkan morgott, de egyáltalán nem baratságtalanul. Ez olyan házőrző, hogy segítene a betörőknek is, ha tehetné. Örül, ha valaki csenget. Vakkantott néhányat, aztán visszaszaladt az udvar hátsó részébe, nyilván ott van a vacka. A kutyák nem szeretik az esÓt. (folytatjuk)
