Amerikai Magyar Szó, 1983. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-27 / 4. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Jan. 27. 1983. "HEINRICH ZILLE A BÉRKASZÁRNYÁK RAJZOLÓJA Berlin, a századfordulós Kreuzberg és Prenzlauer Berg. Hatalmas bérkaszárnyák, sok-sok hátsó udvar, szinte minden lakás udvari, kórben gangok, illemhely a lépcsőfordulóban, viz az udvaron, nyomós kút vagy falikút ma már műemlék. A házak a szuteréntöl a manzárdig lakottak, egy- egy kis lyukban több nemzedékes proletárcsaládok húzódnak meg. Az utcára néző pincehelyiségben kis boltocskákat rendeztek be; zöldségtől tüzelőig, iparcikktől gyarmatáruig mindent kapni. Az utcák kövezettek, lovas kocsik bandukolnak rajtuk, még több kézikocsi, taliga. Rengeteg a kicsi gyerek, a nagyobb kevesebb, mert sokuk meghal tüdővészben, más bajban, amit túlélhetne bárki, aki nem szenved vitaminhiányban, alultápláltságban. Egyáltalán: mindenki sovány; aki kó'ver, az nem is odavalósi, más negyedből tévedt csupán oda. Látszik, ez a ruháján; finomabb, ápoltabb, drágább. A sörözőkben olcso sört mérnek, ide térnek be a munkások este, a schichta után, ez a szórakozás. Ha nagyon későre jár, megjelenik az asz- szony, vele a gyerek, egy a karján, gyakran útban van már a következő; ki tudja, élve születik-e. A piszkos kis porontyok naphosszat az utcán csavarognak, mezítláb, a kanális mellett játszadoznak. Az egyik döglött patkányt vonszol. "Mitől krepált be?", kérdezi egy másik kopaszra nyírt lurkó. "Túl nedves volt neki a lakásunk." Ezt a kissé morbid jelenetet egy szakállas művészember örökítette meg, aki naphosszat járta a századfordulón a vilmosi Németország rohamtempóban fejlődő-növekvő birodalmi fővárosának utcáit, kezében rajztábla és szén. Lerajzolt mindent, ami útjába került, megörökítette a hétköznapok - bizony igen-igen sivár - világát. S ezekkel a nagyszerű karikatúrákkal hihetetlen népszerűséget szerzett magának a művész. A szintén hires kollega jellemző pillanatot rajzolt meg 1913-ban, a Zille 70. születésnapján adott banketten. Az idős művész szerényen áll egy visszataszító, kopasz nagypolgár előtt, aki kínálja: "Vegyen csak friss havannát, kedves mester, ha már olyan jól elszórakoztat bennünket a szajháival és más szegényembereivel." Am Zille^ akinek január 10-én ünnepeljük születése százötvenedik évfordulóját, Nemeskúrty István: A doni katasztrófa évfordulójára ...ránk hozták Gyógyítónak a háborút, a rémet Sírjukban is megátkozott gazok. (Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek) Kevés nemzet üli meg oly konok következetességgel vesztes csatáinak, veres bukásainak komor évfordulóit, mint mi magyarok. Első pillantásra az önsajnálat szánnivalo jelének, valamiféle történelmi távlatú önigazolásnak tűnhet fel ez: a sors es a végzet ártatlan játékszerei voltunk, ádáz Erynnisz' lelke uralkodott rajtunk, annak vérbe mártott tőre késztette dühös viadalra a Föld lakóit. Berzsenyi érezte ezt igy a napóleoni háborúk véres kavargásának hatására, mikor tényleg inkább áldozatai, semmint meghatározón cselekvő részéi voltunk egy általános mészárlásnak. Ugyanezt érezte sok országlakos 1941 nyarán, a Szovjetunió megtámadásakor: nem kívántuk a háborút, belehajszoltak - mit tehettünk volna? Ha ennyiben hagynánk a dolgokat: töprengésünk nem lenne több, mint sebeink nya- logatása - az évforduló fölemlegetése hamis gyásszá silányulna. Ha azonban Zrínyi Miklós tanacsa szerint a gyógyulás szándékával, i okulásul nézünk vissza a múlt restellni való, keserves esemenyeire: igenis helyes és hasznos, ha nagyobb évfordulókon megöljük a gyásznapok emléket. nem banketten érezte jól magát, hanem éppen ezek között az utcalányok és szegényemberek között. Rajzairól ismerjük igazán ezt a hires berlini milliót - amit ö a lerajzoltak nyelvén "Milljöh"-nek irt -, a konyhasarkakat, félretaposott lábbelieket, a gyermeket szoptató vagy éppen az utcán pisiltető anyákat, a jégárusokat, a hordárokat, a vasárnap korzózó cselédlányokat, virágáruslanyokat... A vicehazmes- ter eltorzult arccal rikácsol a hátsó udvar gyerekeire: "Takarodjatok a virágtól, jatsz- szatok a szemétládával!" A virág: valami soványka kis gaz a csatorna mellett, igaz egy cserép áll a pincelakásba vezető lépesé fedelén is. Az ablakokban ágynemű szellőzik, amott madárkalickában sovány stiglic fütyöl... Másutt holtsápadt kislányt tesznek ki főipárnázva napozni és levegőzni a sötét lichthofba, mellette is virágcserép. "Mama - kiabálja ugyancsak csenevész öccse -, adj ki még egy cserepet, Lieschen olyan szívesen van a zöldben!" S mindez • persze a legsötétebb berlini dialektusban... Melegség, mély emberség, jóság árad Heinrich Zille rajzaiból. Szereti hőseit, kicsiket, nagyokat egyaránt, szeretettel rajzolja meg őket, sohasem rovásukra nevettet, mindig együttérzéssel, barátsággal. Meg az egyébként ellenszenves figurákat is megértőn állítja elénk, a kukkantó-láda előtt élvezkedő szánalmas férfiakat például... A gonoszok mind bundagallért hordanak, legalábbis háziurak, s ilyen levelet írnak a munkanélküli nyomoréknak, aki otthon készít cserépbabát a feleségével: "Németország javuló gazdasági helyzetere való tekintettel bátorkodom a pincelaka- sért újra a békebeli bért felszámítani" - hangzik az álszent fogalmazás. Ezrek kisérték "Zille papát" utolso útjára 1929. augusztusában. Mondják, eljöttek szinte Összes "modelljei", hogy még egyszer tisztelegjenek rajzolójuk előtt, őket már nem örökíthette meg. (józsa) Ilyen gyásznap a 2. magyar hadsereg 1943. januári pusztulása. A tragikus esemeny - a veres háborúkban nem szűkölködő magyar történelem legtöbb emberáldozatot követelő csataja elsősorban azért emlékezetre méltó, mert örökre érvényes, kegyetlen tanulságul szolgál, hogy elvileg eszménynek látszó célokért (a tőlünk 1920-ban elvett magyar-lakta történelmi területek visszaszerzésének ürügyén és hamis reményben) sem szabad s lehet egy rablóháborut folytató, az emberi jogokat lábbal tipró hatalom szolgálatába állni. Ilyen lépés önmagában hordozza büntetését. Nem az ádáz Erynnisz önkényének voltunk tehát kiszolgáltatva, nem is tündér szerencsénk kénye hányt-vetett, hanem egy saját önérdeket sem átlátó, azt tehát érvényesíteni sem képes kormány és államrend felelőtlen, nemzetpusztitó lépésének vált áldozatává a magyar országlakosság. A háborúban való ilyen mértékű s jellegű részvételünkre nem kényszeritett bennünket a német hatalom. A magyar hadvezetés legkésőbb 1942. őszétől pontosan tudta, hogy a háború vesztésre áll. Igenis tudták, hogy a kivezényelt 2. hadsereg oda fog veszni. Mégsem tettek kísérletet a megfelelő intézkedésekre: sót, Horthy kormányzó, fővezér személyesen parancsolta meg Jány vezérezredesnek, hogy támadás esetén (melyre tehát számítottak!) egy lépést se hátráljon. Pedig legalább az ésszerű visszavonulást kellett és lehetett volna lehetővé tenni, a magyar harcászati szabályzat érvényes előírásai szerint. Erre különben - amint azt könyvemben megírtam - egy német tábornok is felhívta a magyar hadseregparancsnok figyelmét. Sokan ezt hihetetlennek tartották. A Svájcban élő Gosztonyi Péter hadtörténésznek köszönhetem (aki fáradhatatlanul dolgozik magyar hadiok- manyok felkutatásán), hogy ö, személyes kapcsolatba lépvén Witzleben német tábornokkal, az összekötő törzs akkori parancsnokával (a Hitler által kivé^eztetett, hasonló nevű tábornok unokaÖccsevel, akit később szintén letartóztattak antifasiszta tevékenysége miatt) - egyértelműen és végérvényesen igazolást nyert: még a helyzetet felismerő német tábornok is visszavonulásra es a magyar legénység kíméletére biztatta a magyar hadvezért, aki mégsem engedett! Szomorú. Itt kell kitérnünk arra az elégszer fel nem emlegethető további tanulságra, és annak bizonyítékára, hogy a frontra kihaj- szólt magyar katona tényleg áldozat, martalék volt - hogy Jany vezérezredes, tábornoktársaival a felváltásra érkezett, fegyvertelen katonaságot is bevetette! Fegyvertelen emberek, tankok ellen! Számos hiteles okmány bizonyítja ezt; mivel sokan mégis, ma is képtelenségnek tartanak ekkora cinizmust egy különben, más vonatkozásban megfontolt, józan magyar tábornok részéről - lássunk közülük kettőt. Marányi Endre alezredes, egy rendészeti állomás parancsnoka ezt jelentette: "A fegyvernélküliek felkoncolását be kellett szüntetni; végrehajtható nem volt, mert a tartalékoknak 80 százaléka puska nélkül került bevetésre." (Hadtörténelmi Levéltár, 2. hads. anyaga, 24. doboz, 639 számú irat.) (folytatás a 10. oldalon) „Mosolyogj, Steppke, Ecsetheinrlch letSifTSgEd!”
