Amerikai Magyar Szó, 1983. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-23 / 25. szám
Thursday, June 23. 1983. AMERIKAI MAGYAR SZO 9. Illyés Gyula: A PuA/frtáJz N A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem is tartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről-évre, de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Aki például az Esterházyakat szolgálta, az addig, mig jó kegyben tudta magát, egy tolnamegyei pusztán ■ e£>p úgy otthonos lehetett, mint egy sopronin, vagy somogyin, mindenütt, ahol az Esterházyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való. nem azt kérdezték, hol lakik, még kevesbe. hegy hol született, hanem, hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakat szolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Kónigeket és azok rokonait (mert a rokon birtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágásu parádés kocsist, finom kezű miskárolót, sőt ajándékozgattak is, ami a cselédek szemében is kitüntetés számba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cokmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel, néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy félvármegyét vallhatok a magaménak. Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy éáéíne- gye hosszan fél-másfél kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar-karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgo szerelmesek, - én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok diszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz, - ahol majdnem minden falunép sár-ral kezdődik - ez az én vidékem. Hátam mögött, de ^sak karnyújtásnyira, az édes Vólgyesseggel hol "az ifjúság képét öltözve magára, ábrándozva bolyong", - bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, "hordva szelíd kötelet az elomló szőke hajaknak." Ha kenderföldjeink sárréti talajon feküdtek, óljaink a házmögötti dombon már a Völgységben feküdtek. Szerénytelenség lehet a szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejér megyében, Sarpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalattnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyével arra figyelmeztetett, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerint Sárszentlörincen születtem. Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványaim adatai közt fedeztem fel. Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafűzér, melyet kitüntetésként kaptam. Sárszentlörincen világéletemben akkor jartam először, mikor a két lábamon odagyalogoltam; a valóságban Felsőrácegres-pusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az évek során hol egyikhez, hol másikhoz hüz, máig se tudta eldönteni melyiket szeresse legjobban. Újszülötteit igy hol az egyiknek, hol a másiknak ajándékozza, így történhetett meg, hogy például anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, ahol én, pálfai születésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás, a "szigeten" át Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak s boldog volnék, ha egykor e falvak az évszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, melyek ősinditéka tán még Ázsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög város Homéroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kaj- dacs, Bikács, Uzd-Borjad, Cece, Ozora, továbbá Kis- és Nagyszékely... Szilasbal- hásnak már nem kell a szomszédba mennie. Felsörácegrest már a rómaiak is... de nem mondom el a történetét. A cselédek a puszta múltjáról csak mende-mondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt, mintha csak a múlt század elején tűntek a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett, egy-két betyár uralkodott volna, Patkó Bandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók; azaz a bérlők. Ez volt a helyi történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett "büdös sarokban" a Sió partján a marhade- leltetö árpádkori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeli aranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten egy kedves, meleg kis tenyér, melyből malac- és gyermeksivitás, ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még, az az utas sem láthatja, aki Simontornyáról Sárszentlórinc- re menet közvetlen mellette, illetve fölötte éviekéi el a járási ut homokjengerében, a magas gledicsfák között. A pusztát kivül- ről sürü lombkoszoru takarja, szinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országúiról keskeny meredek csapáson jutunk le a pusztába. Azon a keskeny meredek utón f-öl-föl- szaladva pillantgattam szét a földön: hazámon: Európán. A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok, vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagy messze a grófi fenyveserdő terült, előtte marhalegelö. Ahogy ott a réten lukjaikból az ür^ek kidugták figyelő fejüket, sót a merészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, u^y neszeltem ki a biztos meleg kis völgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva, - igy él emlékezetemben az az idő. Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem Őket, most látom, hogy a sors már bölcsöm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekintetem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogő tornyokkal; mint kedves játékokat forgattam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, melyeket egyenként felfedeztem. Nekem mindegyik más volt, mindegyik k'ülon világ volt, külön mesékonyv, furcsa népekkel, szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek, néprajzra, hazám történelmére, magyar szintaxisra, társadalom-tudományra és még sok egyébre, amiről a pusztai iskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, most látom, tulajdonképpen ma is abból Írásbelizek, amit ott magamba szedtem. ^ FOLYTATJUK AZ UTOLSÓ CSEKK Sorban állok a detroiti állami munkanélküliségi segélyhivatalban. (Michigan Employment Security Commission). Immár 54-jére. ElSttem száz egynéhány ember. Lassan közeledünk az ablak felé, ahol a segélycsekk vár ránk. Előttem, utánam emberek, férfiak, nők, fiatalok, idősebbek. Nemely nő' kis gyermekét hozza magával. Nincs otthon kire bíznia. Egy ember, aki előttem lepett az ablakhoz, megnézte karóráját és mosolygott. Éppen egy órája állok sorban - mondta. Nem is rossz, egy órai munkáért ilyen csekk. "A baj az - mondtam neki -, hogy minden két héten csak egy órát dolgozunk". Az emberek nem úgy néznek ki, mint akik hiányt szenvednének valamiben. Legtöbbjük jól táplált, izmos ember. Autómunkások, vasmunkások, ácsok, de látható elég sok üzletember, tanító kinézésű személy is. Amikor az ablakhoz érek, mindig ugyanaz a kérdés vár rám: "Volt-e valami jövedelme az elmúlt heten?" Es a válasz is mindig ugyanaz: Nem volt. Nem is ellenőrzik az embert. Tudják, hogy nincs munkaalkalom, nincs jövedelem. Miről beszélnek a sorbanállok ? Hát miről ? Az időjárásról, a detroiti base ballcsapat ról, a "Tigrisekről". Egy szomszéd, aki váratlanul elvesztette a munkáját, - munkakeresésről.. "Az egész családommal együtt - mondta a minap az egyik szomszédom a sorban - beültünk autómba es lehajtottam Texasba. Ott sincs semmi. Amellett a texasiak nem nagyon barátságosak. Amikor az allami rendőrök meglátták, hogy michigani rendszám van a kocsimon, állandóan haj- kurásztak, még le is kényszeritettek az autóútrál. így aztán visszajöttünk". Van időm gondolkozni. A segélyről, vagy ahogy itt hívják, jótéteményről (Benefit). A segély mindenesetre jobb megvilágításba helyezi a "rendszert". Enyhíti kétségbeesésünket. Tompítja a lázongásra való hajlamot. Egy kicsit letargikussá tesz bennünket. Fájdalomcsillapító. Két hét múlva utolsó csekkemet kapom. Azzal keresztüljutottam a "rendszeren". Nem fognak többé sza- montartani, mint munkanélkülit. Meg csak statisztika sem leszek többé. Itt állunk szépen sorban, viszonylag jó hangulatban. Rokonszenvezünk is egymással. De két hét múlva kisiklik a talaj alólunk és zuhanni fogunk a mélységbe. És akkor kezdődik majd a harc ! Peter Stine (Mr. Stine hét évig volt tanár a Wayne State Universityn. Azután elvesztette az állását és képtelen újat találni.)
