Amerikai Magyar Szó, 1983. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-16 / 24. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, June 16. 1983. Vajda Péter: André Kertész és emlékei A Hungarian Memories - Magyar Emlékek Andre Kertész korai fotográfiáinak gyűjteménye, igen kapós, szinte lehetetlen hozzájutni. A 169 fényképet és több korabeli kontakt képet tartalmazó kötet a kor egyik legismertebb fotográfusának korábbról alig ismert, 1921 és 1925 közötti munkásságát mutatja be. A Magyar Emlékek sikere elválaszthatatlan a Kertész későn, a hatvanas évek második felében kezdődött - egy kritikusa szerint "robbanásszerű" - egyesült államokbeli elismerésétől. Európában ezt az elismerést már a harmincas években megkapta. Itt egy évtized alatt tizenhat Kertész-könyv jelent meg, néhány hónappal a Magyar Emlékek előtt publikálták összegyűjtött fényképeinek kötetét, és a New York-i Susan Haider Galériában korai műveinek kiállítását rendezték meg. A Metropolitan Museum és a chicagói Art Institute egyidejűleg jelentette be, hogy Kertész-kiállítást tervez. A Metropolitan Museum kurátora ez alkalommal azt mondotta, adósságot törlesztenek, mivel, amikor a modern európai fotográfia történetét megírják, megértjük, hogy Kertész kissé olyan, mint Kolumbus Kristóf, aki olyan uj világot fedezett fel, amelyet másról neveztek el. Hogyan kezdődött? Andre Kertésszel abban a lakásban beszélgetünk, amelynek erkélye New York egyik legérdekesebb és legmozgalmasabb terére, a Washington Squarere néz. A beszélgetés magyarul folyik, nem érezni az 56 évi távlatot. Kertész 1952 óta él ebben a könyvekkel, képekkel zsúfolt lakásban, és az erkélyről fényképek százait készítette. Hatéves koromban kezdődött, amikor a padláson képes folyóiratokat fedeztem fel. Akkor gondolkoztam először azon: ilyet én is tudhatnék... De erre soká kellett várni. Érettségim után, amely igen rosszul sikerült, vehettem csak egy kamerát, egy box-gépet, 4,5x6 centiméteres lemezekkel, és csattogtatni kezdtem. A laboratóriumot saját elképzelésem szerint rendeztem be egy kis szobában, és nagyon csodálkoztam, amikor az első képek nem sikerültek. Mint utóbb kiderült, az ajtót nem lehetett teljesen becsukni, és igy a sótétkamra nem volt egészen sötét. Nemcsak előhívásban, hanem egyébként is minden lehető hibát elkövettem, azokból tanultam. Imádtam, amit csináltam,, megtanultam a kompozíciót, de közben boldogtalan voltam, mert csak hét végén fotografál- hattam. A gabonatőzsdén dolgoztáéi egy irodában, és ezt nagyon utáltam.- A háborús képek?- A gyalogosokhoz vonultam be, és mindenki azt mondta rólam, bolond vagyok. Cipeltem ugyanis a fegyveremen és a hátizsákon kívül a gépet, üveglemezt, ho^y a háborút fényképezhessem. Vagyis más voltam, mint az az egy-két fotográfus, aki ezt főfoglalkozásban csinálta, és akkor jött ki a frontra, amikor a( front onnan mar biztos távolságra volt. Érdekes, hogy noha mozi már volt, fotoriportázs voltaképp még nem. A fotózást magánszorgalomból csináltam, nem is találkoztam senkivel az egész háború alatt, aki ezt csinálta volna. Gondoltam, ha életben maradok, lesz kép, ha nem, akkor legalább megpróbáltam. Hajszálon mult: 1915-ben az orosz fronton Lengyelországban súlyosan megsebesültem, a kezemet a golyó csaknem teljesen elvágta. Hazatelepülök Szerkesztői üzenet jelent meg az Elet és Irodalom 1983. május 20-i számában. Vámos Arnold budapesti olvasó azt kérdezi: "Mi történt azzal az évi ket-három ezerre tehető, hazájába visszatelepült magyarral, aki az uj élet, a beilleszkedés reményében tér haza?" A téma a szerkesztőség szerint is "megérne egy misét", nos, megpróbálok válaszolni az érdekes kérdésekre. A beilleszkedés nehéz folyamat, és igy kétszeresen súlyos gond az alkalmazkodás, ha valaki a visszatelepedést vállalja. Ez mindig igy volt; akkor is, amikor az első világháború előtt az USA-ba mentek vendégmunkásnak magyar parasztok százezrei, hogy négy-ót évi munka során megszerezzék az itthoni földvásárláshoz szükséges dollárokat. Elszigetelten éltek az amerikai városok magyar telepein, nem tanulták meg jól az angol nyelvet sem, minden idegszálukkal a hazai viszonyokhoz kötődtek, de a többségnek mégsem sikerült újrakezdeni az életet itthon. így volt 1945 után is, amikor haladó, baloldali egyesületek tagjai indultak haza a felszabadult országba, hogy építsék azt a rendet, amelyről évtizedes kinttartózkodásuk alatt álmodoztak. Nehéz volt megszokniuk az uj körülményeket, a szűkös viszonyokat, az áruhiányt. Egészen más volt annak az ötvenezer embernek £ helyzete, aki 1956 után tért vissza, amikor néhány év barangolás, próbálkozás végén is úgy érezte, képtelen megszokni az idegenséget. Itthon sem fogadta őket virágesÖ, sok volt a bizalmatlanság. Azóta több, mint negyedszázad telt el, és az idő rég behegesztette a kalandozások és az újraindulás során szerzett sebeket. Ugyancsak más hazatelepülő típus az, aki évtizedekig dolgozott, majd nyugdíjas lett egy befogadó országban. Sok ezren tértek ház a, amikor kiderült, hogy nyugdijuk a megélhetéshez is alig elegendő, viszont az államközi megegyezésekkel az országok egész sorából átutalható, s a kedvező cserearányok következtében viszonylag magas életszinvonalt nyújthat itthon. Pénzzé tették házukat, ingóságaikat, lakást vásároltak idehaza, megkapták az orvosi ellátást, és jó anyagi viszonyok között, barátaik, rokonságuk körében töltik éveiket. Bár mindenképpen jól jártak, korántsem volt egyszerű és magától értetődő számukra az ujraalkalmazkodás, hiszen hosszú ideig éltek más, kedvezőbb viszonyok között. Beilleszkedtek a befogadó országok társadalmába, barátokra tettek szert, megtanulták az uj kultúrát, és munkájuk elismerést szerzett. Ha nem kerülnek rossz helyzetbe, nem érezték volna az újrakezdés kényszerét. így aztán idős korukban kellett átalakítani életvitelüket, átállni egy más ritmusra, elfelejtett szokásokat elsajátítani. Hazajöttek, de a beilleszkedés átmeneti időszakában sok volt lelkisérülésük. A magyar vezetés lehetővé teszi a hazatérést, azok számára, akik ezt kérik; azzal a feltétellel, hogy lakást vesznek a megtakarított devizáért vagy - közjegyzőileg hitelesített - nyilatkozatot ad itthoni rokonuk vagy ismerősük, hogy a hazatele- p'ülŐt befogadja lakásába. Az ilyen helyzet pedig sok súrlódással jár, s ezt még tetézheti, ha az illető házastárssal, gyerekkel érkezik. Amiket elmondottunk, valóságos tapasztalatok. Megmutatják, hogy maga a vállalkozás teremt konfliktushelyzetet, noha a hazatelepülöket nem sújtják hátrányok. A magyar állam nem csalogat haza senkit, nem folytat hazat elepitési propagandát. Aki bejelenti hazatérési szándékát, kérése teljesül, ha megoldható az egyetlen és fő feltétel, a lakás. Munka van elég, előítélet, bizalmatlanság általában nem nehezíti az ujrabeilleszkedés amúgy is bonyolult folyamatát. Szántó Miklós szociológus B.P. Megjelentek-e végűi is háborús képei a korabeli folyóiratokban?- Egy az Érdekes Újságban, és 1916-ban a Borsszem Jankó cimü szatirikus lap pályázatán. Beküldtem egy képet, amit saját magamról csináltam egy folyóparton, bizony, tetvészkedtem rajta. Ami a képen nem látható, golyózápor volt ott a folyóparton, de már nem bírtam tovább, két hete voltunk mosdás nélkül az állásban. A kép a Borsszem Jankó pályázatán az utolsó dijat nyerte, és én egy naptárt kaptam jutalmul. Kertész 1926-ban távozott Párizsba, és a következő tiz év a sikere, a teljes elismerése. 1936-ban egy magyar származású vállalkozó kicsábitja Amerikába, mondván, azt csinálhat, amit akar, "jöjjön csak egy évre látogatóba, ha nem tetszik, visz- szamegy." Becsapják, nem azt a munkát kapja, amit Ígértek neki - reklámstúdió várja a fotómüvészi munka helyett -, hitegetik, és amikor egy riportázsa végül megjelenik, más nevét látja alatta. Menne vissza, de nincs pénze a hajójegyre. Aztán a háború: mint ellenséges állam polgárát, eltanácsolják attól, hogy a lakás falain kívül fényképezzen. A háború után az újrakezdés nehéz és lassú, s tapasztalja: az amerikai közízlés évtizedekkel marad el Európáétól. Az elismerés a hetvenes évek második feléig várat magára, s aztán: orvosi műhiba viszi el azt, akivel több, mint egy fél évszázadot töltött együtt, és aki nem egy képen látható a Magyar Emlékekben: a felesegét. Most pedig, amikor a Vörös huszár megy a csatába. (André Kertész felvétele) siker évei eljöttek, már le kellett tennie a fényképezésről: "Ezek a New York-i utcák, ahol minden megtörténhet, tűi veszélyesek lettek, nem valók egy magányos Öregembernek, géppel a kezében." André Kertész 89. évében van. ZANTAC ES TAGAMET Mik ezek a szavak? Valamely uj csillagháborús film hősei? Nem! Zantac egy uj fekélygyogyito szer neve, amelyet a Glaxo gyógyszergyár készül piacra hozni, hogy versenyezzen a Smith Kline cég Tagamet nevű hasonló celu gyógyszerével.
