Amerikai Magyar Szó, 1983. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-07 / 14. szám
Thursday, April 7. 1983. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. KÖLTÉSZET NAPJA 1983 április 11. Fodor András Arany Janos a magyar nyelv teste, lelke Május A rengő lomb virágban eg, es készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogarak, friss jelszavak röpülnek. S az aranyba vont ég alatt,- mert beköszönt az ünnep - a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ö kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! József Attila Magyar fejek Faj a szivem a fenytobzódó virágoktól a nagy síkságtól, ahonnan jöttem, a szélesre repedezett agyagföldtől, a medred csontjáig kiszáradt Tiszától, a parasztháztol, mely kapkodva szedi kis ablakan a tüzes levegőt, van egy falu, csukott poros és gazos ott minden, de egyszer egy messzi temetőben este felé körülvettek és húztak haza a fekete, kerek, bajuszos magyar fejek, a halál-vágyó <■ az üdvösségre vágyó, az elkomorodó, a lemondó a csupa-indulat-arcu és a többi névtelen. Tornai József Mese a szülőföldről Hiába járjuk meg akárhányszor a túlsó partot az mindig a túlsó part marad. Hiába jártuk körül a szemközti hegyeket geometriájuk millió lehetséges képsikja közül ez az egy a miénk, az idevalósi. Ezek a hajlatok, ez a láthatár, ezek a viszonyok, ezek a falak, ez a növényzet, ez a holdhid a tavon, a leptek minden útjainkra.. Bármilyen messze kanyarogjon, bárhova torkolljon,- a te idődnek ez a forrásvideke. Somlyó György Nem tudtam még olvasni, három-négy éves lehettem csupán, amikor először érintett a költészet igézete. Polgári iskolából hazajáró néném? játékból s talán hogy megossza velem saját örömét, föl szokta mondani előttem a kívülről tanult verseket. Elbűvől- ten hallgattam a csatába készülődő Roz- gonyine megjelenését, amint páncélba öltözködik, amint Csalogatja csemegével Muci paripáját; Lebke szellő lebegteti Tengerzöld ruháját __ Akkor bizonyára csak zenére szomjas fülemet töltötte be a ritmus nagyszerű - a lovaglás ütemét is éreztető - hintázás, de azóta már egész képzeletemet fogva tartja a leírás lüktető elevensége; szin, látvány és hangzás egymást erősítő pompája. Arany valami olyasmire képes, amire a filmkamerák modern masinériája máig se: miközben teljes valóságos voltában letapogatja, érzékeli a dolgokat, egyúttal a plasztikus varázslat uj művészi terebe lobbantja át őket. Sose hittem, hogy csak a töredékeket, vagy a Kapcsos könyvet iró, várostól szenvedő, neuraszténiás, öreg Arany Jánosban találhatom meg kortársamat. Elég ennyit citálnom: A felhő megszakad, Nyilasa tűz, patak; Zugó sebes özónt A réz-csatorna önt Budának tornyiroL.. s megborzongok a szavak jelenidejü hitelétől. Megborzongok attól is, hogy a rézcsatorna fogható realitás oly félelmetesen igaz a szaggatott képek kozott. S minél bonyolultabb, rétegezettebb a közvetidendó élmény, Arany annál inkább elemében van. Mivel a szavak iramát, belső dinamikáját már "kezdőként", 1845-ben ilyen bravúrosan érvényesíti: Nagy zuhogás, robogás, locsogás, fecsegés, kopogás közt Zajg villám, zivatar, bérc, szikladarab, koros erdő, Záporeső, rohamár, terepély posvány, zuham , , , és jég; Folyvást arad a szel, nagy messze kiönt a lapályra Es dühösen szalad ott tekeres hullámival; olykor Örvénnyé sodorul, de megint kisimul s tova nyargal... hat évvel később, a Hajnali kürt-ben törvényszerűen jut el az ébrenlét és álom, a belső gyötrelem és a mutatós életre csábitó külvilág, menni vagy maradni lelki drámájának szorongató-szép kivetítéséhez. Ámde elhihetnénk-e az élet és alkotás szokványos konfliktusának igaz fájdalmát ezek nélkül a metszőén éles, áttört, mégis elevenné font hang-tér dimenziók nélkül? Csodálatos, mélyenható, Edes-fájós e kürtzene, Keresztül búg csonton, velőn, Mikéntha sírból zengene. Rá az eb is, az oktalan, Ösztönileg vonit, csahol: S e hangzavar egynémi vad Harmóniában Összefoly. Ez élesen, fennen kacag, De hosszú jajban végezi; Az tompa böffenésivel Az also hangot képezi: Közből a többi nyi, vakog üvölt, huhol, búg a szava; Közé a visszhang kerepel És a vadásznép nyers zaja. Hol a titok nyitja? Ott, hogy a tárgyi megjelenítéshez, konkrét érzékeléshez kivételesen alkalmas, gazdag magyar nyelv a nagyszalontai születésű Arany Jánosban kivételesen érzékeny idegzetű,remek hallású, Ösztön és intelligencia dolgában is rendkívüli kifejezőre talált. Arra a kérdésre nehéz felelni, nyelvünk miként vált ennyire szemléletessé, vízióhoz, zenéhez egyaránt hajlithatóvá, de bizonyos, hogy költészetünk korábbi stilá- ris teljesítménye úgy aránylik Aranyéhoz, mint a preklasszikus mestereké Bach zenéjéhez. Ha nincs az ö századunkat éltető hagyatéka, "vagyona", József Attila netán kevésbé tudja antropomorffá bűvölni a külvárost, s Weöres Sándor nem próbálja lefordítani az egész Gita Govindát. Egyszer még az is igazolódhat, hogy ennek a költői alkatnak, éppen ott, az Alföl- dön kellett születnie .(Tudományosan igazolt, hogy a keleti származású magyarság génállományában olyan örökséget hordoz, mely pszichológiai fogékonyságban, a másfajtá- ju szomszéd népekénél^fokozottabb érzékeny ségben is megmutatkozik.) De Arany szenzibilitása, az általa teremtett költészet egyelőre minket is vizsgáztat: eléggé fogékonyak vagyunk-e még rá. Érezzük-e úgy, ahogy itt bizonyítani szeretném: az ő szemérmes leírásai mögött igazi lira rejtőzik. Bármihez nyúl, nem a natúrét adja csupán, mindenkor a sorsként vállalt etnikum, a közösségi ihlet sugárzik soraiból. Eléggé tudjuk-e, hogy gesztusaiban a magyar jelleg, a magyar habitus inkarnálódik, „s vele való kontaktusunkat büntetlenül nem adhatjuk föl? F'úlep Lajos és Bernáth Aurél még megválthatták egymásnak, könnyezniük kell, valahányszor a Petőfit idéző Emlények-et olvassák. Lehetséges olyan Magyarország, ahol ez az adalék érzelmes kuriózummá, közöny, vagy gúny tárgyává válik? Valószínű, hogy a Vásárban-t semmiféle idegen nyelvre sem lehet méltóan lefordítani, de bénító veszteség akkor fenyeget bennünket, ha már saját gyermekünknek sem tudjuk "lefordítani", miért oly meg- inditóan szép ez az intonáció: Gyékényes, abroncsos alföldi szekér, Honnan cipel a sors -se három egér? Hoztal-e pirosló uj búza-magot? Mezok üde lelkét: friss széna-szagot? Az a jó vers, szoktuk mondani, amelyben minden szó a helyén van. Arany nemcsak helyükre teszi a szavakat, de ízt, szint, súlyt, testet ad nekik. A hazavágyakozás elvont fogalmát is merészeli az egykori parasztfiu mozdulatával megtestesíteni: De, hogy a mezót, az anyatermészet Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország. Minél tárgyiasabb, rejtezŐbb a hang, annál nyitottabb a lélek sebe: De, hogy a mezőt, az anyatermészet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog itt benn, ' Nemigen lesznek már utódaink, akiknek hozzá hasonlóan, "barázda helyébe" verssorokat kéne szántaniuk, de ha magyar módra akarunk költők maradni, az elhagyott anyatermészet iránt bennünk is sajogni kell egy érzet-nek, az ö példája szerint - mindvégig. Újítsa meg előfizetését! (Mohácsi Regös Ferenc rajz*)
