Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-07-22 / 29. szám
Thursday, July 22. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. 1 VISSZAPILLANTÁSOK 194? -1982 Vida István: f f AZ USA KELETEUROPAI POLITIKAJA Ismeretes, hogy a második világháború után az antifasiszta nagy koalíció felbomlásában s az ún. hidegháború kirobbanásában Kelet-Európa döntő szerepet játszott. Tanulmányomban azt szeretném röviden bemutatni, hogy a világháború befejező szakaszában és a háború utáni első években — 1943-tól 1947-ig — Kelet-Európának milyen súlya és fontossága volt a szövetséges nagyhatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok külpolitikájában. [...] A vizsgált periódusban a szovjet—amerikai, sőt bizonyos mértékig az angol—amerikai ellentétek, a nemegyszer hangos diplomáciai csatározások és az éles viták ellenére Kelet-Európa másodlagos jelentőségű volt az Egyesült Államok számára. Az USA létérdekei szempontjából kulcsterületnek Latin- Amerika, Távol-Kelet (Japán és Kína), a Csendesóceán, valamint Nyugat-Európa térsége számított. A Kelet-Európa iránti érdektelenséggel magyarázható többek között, hogy az amerikai katonai és politikai vezetés a háború alatt mindvégig arra törekedett, hogy se katonailag, se politikailag ne keveredjen bele a térség problémáiba, mindenekelőtt a balkáni országok ügyeibe. Egyedül a lengyel kérdés volt az, amely kivételt képezett. Washingtonban már a háború első éveiben kialakult az az álláspont : Közép- és Délkelet-Európában, a vitás kérdések eldöntésénél nem vesz igénybe amerikai katonai erőt. A „második front” előkészítésekor az amerikai vezérkar elhatározta, hogy a légi hadműveleteket s a partizáncsoportok légi.úton történő utánpótlását leszámítva, nem vesz részt Közép- Európa és a Balkán fölszabadításában, azaz szárazföldi csapatokat nem vet be. (...] Május végén az amerikai kormányzat azt is eldöntötte, nemcsak hogy nem vesz részt balkáni hadműveletekben, de nem működik közre — legfeljebb jelképesen — a felszabadított közép- és délkelet-európai országok katonai megszállásban sem. [...] Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a második világháború befejeződésekor Ausztria mellett csak Csehszlovákiában tartózkodtak (rövid ideig) amerikai szárazföldicsapatok, 1945 őszétől kezdve — Ausztriát nem számítva — az Egyesült Államok katonailag nem volt jelen a térségben. Az amerikai kormányzat azzal párhuzamosan, hogy érdektelenségét hangoztatta Kelet-Európót illetően, elismerte, hogy Angliának, de különösen a Szovjetuniónak nagyobb érdekei fűződnek a tér- séhez, egy ellene irányuló újabb agresszió megaka- tisztában voltak, az előbbiek érdekeltsége és célkitűzései sem egyformák, a Szovjetunió számára — biztonsága szempontjából — Kelet-Európa sokkal fontosabb, mint Anglia számára. Ismeretes, hogy Roosevelt nemegyszer hangot adott azon nézetének, miszerint a Szovjetuniónak ugyanúgy, mint az USA-nak, joga van saját biztonsága megteremtéséhez, egy ellene irányuló újabb agresszió megakadályozásához, s belátta, hogy a Szovjetunió számára nem közömbös, mi történik nyugati határai mentén Közép- és Délkelet-Európában. Ohur- chill-lel együtt elfogadta a szovjet kormánynak azt az 1944 nyarától hangoztatott igényét is, hogy a tőszomszédságában elhelyezkedő közép- és délkelet-európai országokban, elsősorban a volt csatlós államokban baráti, tehát nem ellenséges kormányok alakuljanak, amelyek kül- és belpolitikai téren demokratikus politikát folytatnak, jó kapcsolatokat tartanak fenn a Szovjetunióval, s készek szembefordulni egy esetleges újabb fasiszta agresz- szióval. [...] Roosevelt tisztában volt azzal is, mert már volt rá tapasztalat, hogy a szövetséges hadseregek hadműveleti területeinek elhatárolása egyszersmind a politikai felelősség elhatárolását is jelenti, s annak a nagyhatalomnak, amelynek csapatai felszabadítanak egy országot vagy földrészt, az adott országban vagy régióban szükségszerűen nagyobb befolyása lesz politikailag is, mint annak, amelynek haderői közvetlenül nem vesznek részt ott a fasizmus elleni fegyveres harcban. [...] A Szovjetunió érdekeinek és sajátos szerepének elismerése azonban nem jelentette azt, hogy Roosevelt és az amerikai kormányzat már a háború alatt „leírta”, illetve „átadta” volna Kelet-Európát. Valójában arról volt szó, hogy azzal párhuzamosan, ahogyan elismerték a Szovjetuniónak az USA-énál nagyobb és direktebb érdekeit Kelet- Európábán, el akarták kerülni, hogy az Egyesült Államok kiszoruljon a térségből. (...] Ismeretes, hogy Roosevelt halála, majd a német fasizmus leverése és az európai háború befejeződése után — az atomtitok birtokában — az amerikai külpolitika egy csapásra megváltozott a Szovjetunió irányában, kiéleződött a két nagyhatalom viszonya, s megkezdődött az átmenet a háború alatt kialakult együttműködésből a konfrontációra, a kölcsönös szembenállásra, amely 1947 tavaszán- nyarán a nyílt szakításhoz, s a hidegháború kirobbanásához vezetett. Nem térek ki arra, hogy az amerikai külpolitikában bekövetkező szovjetellenes fordulat hogyan függött össze a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával, az amerikai rnonopolkapitalizrnus világméretű hegemonisztikus törekvéseivel, hogy a fordulatban milyen szerepe volt Truman személyiségének, konzervatív, antikommunista beállítottságának, s az amerikai belpolitikában végbement politikai és hangulati átalakulásnak. Az USA kelet-európai politikájánál maradva: hogyan, mennyiben változott ez a politika (...]? Megítélésem szerint az együttműködésről a konfrontációra való átmeneti periódusban — tehát 1945 nyarától 1947 tavaszáig, nyaráig — az USA keleteurópai politikáját továbbra is két, tartósan ható tényező határozta meg. Egyrészt az, hogy katonailag, hatalmilag nem volt jelen a térségben, míg a háború után a hadműveletek, ill. a nemzetközi megállapodások eredményeként Németországban, Ausztriában (a szovjet megszállási övezetekben), Lengyelország, ill. Bulgária, Románia és Magyar- ország területén jelentős számú szovjet katonai alakulat maradt. Másrészt az, hogy a világuralmi tervek, a globális elkötelezettség ellenére az Egyesült Államok érdekei szempontjából Kelet-Európa jelentősége továbbra sem növekedett, hanem fokozatosan csőikként, sőt 1948—49-re — a népi demokratikus forradalmak győzelmével párhuzamosan — szinte a nullára redukálódott. Az amerikai kormányzat — noha a Fehér Ház és a State Department magatartása között nem lényegtelen különbség volt — 1945—48-ban a gyakorlatban továbbra is elismerte a Szovjetunió speciális érdekeit Kelet- Európábán, de ahogyan a kapcsolatok romlottak, egyre kevésbé tartotta tiszteletben azokat. (...] Ami azonban a háború után döntően megváltozott az USA kelet-európai politikájában, áz az volt. hogy a realitások, mindenekelőtt annak figyelembevételével, hogy az Egyesült Államok a térségben katonailag-hatalmilag nincs jelen, a korábbiaknál határozottabban, keményebben, a diplomáciai, politikád és gazdasági eszközök, valamint a nyilvánosság fokozottabb igénybevételével lépett fel az amerikai érdekek, a polgári demokrácia és tőkés termelési viszonyok védelmében, igyekezett feltartóztatni a kibontakozó népi demokratikus forradalmak radikalizálódását és a Szovjetunió befolyásának növekedését. Sőt, ahogy az idő haladt előre, az utóbbi vált fő céllá; az amerikai diplomácia 1946—1947-ben hovatovább minden kelet-európai eseményt abból a szempontból ítélt meg, hogy az elősegíti-e a Szovjetunió befolyásának, tekintélyének növekedését vagy sem. [...] Az Egyesült Államoknak 1945 után sem volt kidolgozott, koherens, országonként differenciált kelet-európai politikája, de a vezető politikusok megnyilatkozásaiból, a különböző korabeli dokumentumokból, s az egyes diplomáciai akciókból kikövetkeztethető, hogy az USA Kelet-Európábán nyugatbarát, liberális, polgári demokratikus államokat szeretett volna létrehozni, s nem kívánt visszatérni a háború előtti reakciós, konzervatív, fasiszta vagy félfasiszta rendszerekhez. Támogatott bizonyos — zömmel mérsékelt — társadalmi-politikai reformokat. A Kelet-Európábán végrehajtott földreformokat alig bírálta, legfeljebb akkor emelt szót, amikor azok amerikai tulajdonban levő földterületeket is érintettek, az üzemek, gyárak, bankok, biztosítótársaságok államosítása ellen azonban már következetesen fellépett. Amelyik országban radikális államosításokat hajtottak végre, azzal az országgal gyorsan romlottak az USA kapcsolatai. (Ez történt pl. Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében.) Politikailag csaknem mindenütt a polgári-kispolgári erőkre támaszkodott; jó kapcsolatot tartott fent az ellenzéki pártokkal és vezetőikkel, különösen n3gy reményeket fűzött a parasztpártokhoz. Hajlandó volt érintkezésbe lépni egyes szociáldemokrata csoportokkal is. Ugyanakkor nem támogatta azokat, akik a háború alatt kollaboráltak a nácikkal, vagy szélsőségesen reakciósnak számítottak. (Magyarországon pl. a népi demokrácia elleni fellépéseihez Mindszenty soha nem kapott biztatást amerikai részről.) A Truman-kormányzat számára az az ország volt elfogadható, amelyben a nyugatba rát polgári erőknek viszonylag sikerült megőrizniük politikai és gazdasági hadállásaikat. A listán azonban csak két ország neve szerepelt: Csehszlovákiáé és Magyarországé. Ahogy 1945 őszétől romlott a csehszlovák—amerikai viszony, úgy nőtt Magyarország ázsiója az amerikai diplomácia szemében. És fordítva; az Egyesült Államoknak azokkal az államokkal volt a legrosszabb a viszonya, amelyekben baloldali, kommunista vagy kommunista többségű kormányok irányították az ország életét, s ahol a népi demokratikus átalakulás már jelentősen előrehaladt. A „rosszak” listájának élén Albánia állt, azt követte Jugoszlávia, Bulgária, Románia, majd Lengyelország. Az Egyesült Államok kelet-európai céljait — a kapitalizmus megmentését és a Szovjetunió befolyásának feltartóztatását a második világháború befejező szakaszában, valamint a háború után — tegyük hozzá, még a hidegháború legviharosabb időszakában is, diplomáciai, politikai és gazdasági eszközökkel kívánta elérni és soha, egy pillanatra sem merült fel, hogy katonai eszközöket is igénybe vegyen. Roosevelt magánbeszélgetésekben többször kijelentette, Kelet-Európa miatt nem élezi a helyzetet a Szovjetunióval, nem akarja, hogy háború vagy akár csak háborús veszély alakulhasson ki. Truman és környezete — minden konzervativizmusa és kommunistaellenessége ellenére — szintén óvakodott attól, hogy háborús feszültséget szítson a térségben vagy a térség miatt. [...] Az is jellemző, hogy az atombombával nyíltan soha nem fenyegetőztek, s nem próbáltak vele közvetlenül kicsikarni előnyöket Kelet-Európábán. A háborús fenyegetéstől való tartózkodás, úgy hiszem, nem kíván bővebb magyarázatot. A háború után alaposan megváltoztak a' katonai erőviszonyok, s az amerikai vezérkar jól tudta, hogy katonailag nem számolhat le a Szovjetunióval, arról nem is szólva, hogy a fasizmus leverése után újabb háborút az amerikai vezetés nemcsak a világ közvéleménye, de belpolitikai okok miatt sem indíthatott. [...] A kelet-európai események befolyásolására Washington a politikai és diplomáciai eszközöknél sokkal gyakrabban használta a gazdaságiakat. Ennek fő formái a land-lease szállítások felmondása, a hitelek és segélyek megtagadása, a humanitárus segítség (UNRRA) letiltása és a Szovjetunióval kötött árucsere-egyezmények elleni tiltakozás voltak. A „gazdasági fegyver” természetesen főként a Szovjetunió ellen irányult, de sújtotta a többi kelet-európai országot is. Nagyon jellemző, hogy amíg 1945. július 1. és 1947. június 30. között Nyugat- Európa az USA-tól 7,4 milliárd dollár hitelt kapott, addig Kelet-Európa — Finnországot és a Szovjetuniót is beleértve — ugyanebben az időszakban mindössze 548 milliót. Ennek az összegnek több mint a fele Csehszlovákiának jutott (333 millió I), míg voltak országok, mint pl. Bulgária és Románia, amelyek egy centet sem kaptak. Az UNRRA-segélyben is csak Magyarország részesült — minimálisan. Itt nemcsak arról volt szó, hogy a forrongó Kelet-Európa az amerikai monopoltőke számára nem volt megnyugtatóan biztonságos befektetési terület, hanem arról is, hogy az USA — már a Marshall-segély beindítása előtt — elsősorban Nyugat-Európát igyekezett talpra állítani, mert számára az volt fontosabb. [...] TÁMOGASSA HIRDETŐINKET
