Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-12-02 / 45. szám
6. Thursday Dec. 2. 1982. Egy emlékezetes ütközet Gabriel Garcia Marquez: AZ ELÖLJÁRÓ MOSZKVA. Beszélnek a nevek. A Kutuzov- szkij proszpekt és a földalatti megállója is a hires hadvezérre emlékeztet, a Boro- gyino-hid a sorsdöntő csatára, az 1812. utca az összecsapás évét idézi föl. Álljunk meg egy pillanatra: mögöttünk a Moszkva folyó, a híddal, előrenézve már messziről látjuk a diadalkaput. Ennek az emlékműnek is megvan a maga története, de most nem erre figyelünk. A hatlovas győzelmi hintó más fővárosok hasonló építményeire emlékeztet. Akár a Brandenburgi kapu, vagy a párizsi Diadalív, ez a kolosz- szus is a történelem egy darabját emeli a magasba: Borogyinóra mindig fölnéztek az utodok, talán még jelképes erőt is tulajdonítottak neki, megalapozottan; a csata végül is nem valamilyen jöttment hadfi, hanem Napoleon bukását okozta. Igaz, nem azonnal. Itt a közelben, a diadalkaputól néhány percre a Panoráma muzeum koralaku óriás festményén az érdeklődők a csata sok-sok részletét tanulmányozhatják. Lehet, hogy mostanában többen látogatnak a régi orosz hadidicsöséget a histo- rizáló történelemszemlélet szellemében megörökítő monumentális képsorozat otthonába, minthogy néhány héttel ezelőtt, szeptember 7-én emlékeztek a csata százhetvenedik évfordulójára. A múzeumban iskolás gyerekek, moszkvaiak, vidékiek és külföldiek hallgatják az idegenvezetők rövid előadását és nézik a ki tudja hány méteres táblaképet. Itt még az "igazi" föld látszik, "igazi" házzal, parázsló deszkákkal, ott a "folyon túl" már a festmény kezdődik. (Persze, a föld nem valódi, gipszből állították valahogyan elő, a gerendák is müparazstől üszkösödnek, a rendetlenseg is gondosan megszerkesztett, bár a látszólag sebtében ott hagyott tábortűz, vagy az árválkodó kondér azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy itt körös-körül minden "életsza^u." A színpadi kellékek mögött a festmény, amely a csata századik évfordulójára készült, s a két nagy sereg összecsapásának megannyi részletét tárja a látogató elé. Láthatjuk Napóleont és Kutuzovot, az egyik súlyosan megsebesült tábornokot, a falu templomát, amely a franciák kezére került, és a végeláthatatlan seregeket, az orosz gyalogosokat, a francia lovasságot. A források szerint 1812. szeptember 7-re virradó éjszaka, a borogyinoi ütközet előtti órákban Mihail Illarionovics Kutuzov természetesen izgult, idegeskedett. Az orosz csapatok hatvanhét éves főparancsnoka tudta, a haza sorsa forog kockán. Belső feszültségét a tapasztalt vezér nem mutatta ki, kívülről frissnek, nyugodtnak látszott. Megerősítik a források azt is, hogy ugyanezekben az órákban a franciák negyvenhárom éves császára szinte semmit nem aludt. Pedig Napoleon ekkor már igen sok csatában vett részt, maga alá gyűrte jóformán egész Európát. Mégis időről időre fölpattant a tábori ágyról, kiment a sátrából, szemét szinte belefúrta a sötétségbe, vajon az orosz egységek nem változtatják-e meg az állásaikat. Kutuzovnak nem szabad elmennie - gondolhatta -, holnap vereséget szenvednek az oroszok. A császár régóta készülődött erre a hadjáratra, 1810. vége felé már elhatározta, hogy megtámadja és legyőzi Oroszországot. Hatalmas sereget hozott magával, hatszázezer katonának parancsolt. A már leigázott, meghódított nemzetek harcosai is itt voltak szép számmal, vajon igazi szövetségesként, (folytatás a 10. oldalon) Hétfő reggelre elállt az eső és kisütött a nap. Don Aureliano Escovar, diploma nélküli fogorvos megrögzött koránkelő pontban hat órakor kinyitotta a rendelőjét. Az üvegszekrényből kivett egy gipszmintában álló müfogsort, kirakta az asztalra a fogorvosi szerszámokat és nagyságrendbe állította őket, mint egy kiállításon. Nadrágtartót hordott, gallér nélküli csikós ingét aranyozott gomb fogta Össze fölül. Merev tartásu, szikár ember volt, az arckifejezése, akárcsak a süketek tekintete, szinte sohasem illett a helyzethez. Mikor az összes holmit kirakta, fogta a pedálos fúrógépet, odagurította a fogorvosi székhez és leült a müfogsort csiszolni, ügy nézett ki, mint aki nem is figyel arra, amit csinál, pedig makacsul dolgozott és még akkor is pedálozott, amikor éppen abbahagyta a csiszolást. Nyolc óra körül tartott egy kis szünetet, kinézett az ablakon es a szomszéd háztetőn két bámész dögvarjut látott, amint a napon száritkoztak. Folytatta a munkát és közben arra gondolt, hogy még ebéd előtt • biztos újra esni fog. Tizenegy éves fiának bántóan éles hangja rázta föl a gondolataiból.- Papa.- Igen.- Az elöljáró azt kéri, hogy húzd ki az egyik fogát. Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon. Egy aranyfogat csiszolt éppen. Fogta, eltartotta magától es hunyorítva vizsgálgat- ta. Az előszobából megint a fia kiáltása hallatszott.- Azt mondja, hogy itt vagy, mert hallja a hangod. A fogorvos nézegette tovább az aranyfogat. Aztán letette az asztalra, a kész munkák közé, és csak akkor válaszolt:- Annál jobb. Megint a fúrógéppel kezdett el dolgozni. Kivett egy több darabból álló hidat a kartondobozból, ahol az elkészítendő munkákat tartotta, és elkezdte az aranyat csiszolni.- Papa.- Igen. Még mindig nem változott az arckifejezése.- Azt mondja, ha nem húzod ki a fogát, beled ereszt egy golyót. Szép nyugodtan, minden sietség nélkül abbahagyta a pedálozást, eltolta magától a fúrógépet és kihúzta az asztal alsó fiókját. Ott tartotta a pisztolyát. Helyes - mondta. - Mondd neki, hogy csak jöjjön. Székestül az ajtó felé fordult, de közben a kezét a kihúzott fiók szélén tartotta. Az elöljáró megjelent az ajtóban. Csak az arcának a baloldala volt megborotválva, a másik felén, a fájós, megdagadt oldalon ötnapos borosta volt. Zavaros szemében hosszú éjjelek kétségbeesését látta a fogorvos. Ujjúval belökte a fiókot és szelíden azt mondta neki:- Üljön le.- Jó napot kívánok -<■ mondta az elöljáró.- Jó napot - mondta a fogorvos. Mig a műszerek főttek, az elöljáró hátrahajtotta a fejét a fogorvosi székben és rögtön jobban érezte magát. Valami fagyos illat érződött a szobában. Szegényes rendelő volt: egy öreg faszék, a pedálos fúrógép és az üvegszekrény, amiben a szerszámok voltak. Szemben a székkel az ablak úgy szemmagasságig el volt fú’ggönyözve. Mikor az elöljáró érezte, hogy a fogorvos odamegy hozzá, megfeszítette magát és kitátotta a száját. Don Aureliano a fény felé fordította az elöljáró fejét. Megnézte a fájós fogát, majd vigyázva beállította az állkapcsot.- Érzéstelenítés nélkül kell csinálni - mondta.- Miért?- Mert tályogos. Az elöljáró a szemébe nézett.- Jól van - mondta és megpróbált mosolyogni. A fogorvos nem mondott ra semmit. Az asztalhoz vitte a kifőző edényt, és egy hideg csipesszel szép kényelmesen kivette belőle a műszereket. Aztán a cipője hegyével odagurította a köpőcsészét es ment kezet mosni. Egész idő alatt egyszer sem nézett az elöljáróra. De az végig figyelte öt. Egy bölcsességfog volt. A fogorvos szétterpesztette a lábát és a forró fogóval megfogta a fogat. Az elöljáró belekapaszkodott a szék karfájába és a lábát teljes erővel kitámasztotta; jeges űrt érzett a veséjében, de egy hang sem hagyta el a száját. A fogorvosnak csak a csuklója mozgott. Gyűlölet nélkül, inkább valami kesernyés gyöngédséggel mondta az elöljárónak:- Húsz halottért fizet most meg, hadnagy ur. Az elöljáró ropogást érzett az állkapcsában és könnybelábadt a szeme. Lélegzeni se mert, amig kint nem volt a fog. Akkor meglátta a könnyein át. Olyan jelentéktelennek tűnt a fájdalmához mérten, hogy nem tudta megérteni az előző öt éjszaka kínjait. Izzadtan, lihegve hajolt a köpőcsészére, kigombolta a zubbonyát, majd zsebkendőjéért kotorászott a nadrágjában. A fogorvos adott neki egy tiszta ruhát.- Törölje meg a szemét - mondta. Az elöljáró megtörölte. Egész testében remegett. A fogorvos megmosta a kezét és közben fölnézett: a végtelen, tiszta eget lát, meg egy poros pókhálót, amiben póktojások és döglött rovarok voltak. A kezét törölgetve visszafordult az elöljáró felé. "Feküdjön le - mondta neki - és öblő’gesse sós vízzel." Az elöljáró fölállt, barátságos mozdulattal szalutált, majd nagy léptekkel megindult kifelé, még a zubbonyát se gombolta be.- A számlat nekem küldje el - mondta.- Magának vagy a községnek? Az elöljáró meg se állt. Kiment, és az ajtón léVÖ moszkitóh'alón át szólt vissza:- Teljesen mindegy. Des Mihály fordítása. írásjelek vesszőt, vagy pontot tenni az öröklétbe: Írásjelet megkérdőjelezni minden mozdulatot a születést, a halált i* felkiáltani ha fáj, hogy ne fájjon felkiáltani a boldogságban más is örülhessen vesszőt tenni a cselekvések közé a jók, a rosszak szétválasztódjanak gondolatjelet is, hogy elgondolkozzunk a cselekedetekben és ha kell minden végére pontot tenni egétrvényesen AMERIKAI MAGYAR SZÓ
