Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-11-25 / 44. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 25. 1982. Kristóf Attila: Egy téli nap A velencei Arzenálban A csodás Velence a Dózse-palotával, múzeumaival, templomaival, a Szent Márk térrel, zordon börtöneivel, a Sóhajok-hidjá- val, szűk sikátoraival és díszes gondoláival feledhetetlen élményt nyújt minden odalátogatónak. A lagúnák városa azonban a művészeti, történelmi emlékeken kívül elragadóan érdekes technika- és hadtörténeti élményekkel is szolgál. A Szent Márk tértől vaporettoval alig két megállónyi távolságra találjuk a hires Arzenált, amelynek múzeuma egyediilvalö látványosságokat kínál. A velencei Arzenál a világ legrégibb, napjainkig megszakítás nélkül működő ipari üzeme, jelenleg az olasz haditengerészet egyik fontos ipari bázisa. 1104-ben alapították a velencei tengeri uralom hadihajóinak és hadfelszerelésének gyártására. Az Arzenál múzeumában Összegyűjtötték a régi tengeri nagyhatalom hajózási és hadiipari emlékeit. Tüneményesen szép lelkes amatőrök kezemunkáját dicsérő - modellek sorozata mutatja be a hajógyártás és tengerhajózás, főleg az evezőstech- nika emlékeit. Láthatjuk a Bucentoro (Bucen- taurus) pompás modelljét. A Bucentoro hatalmas, díszes gálya volt, amelyen minden esztendőben - Mária mennybemenetele napján - kivonultak a tengerre és a dózse aranygyűrűt dobott a vízbe, mellyel jelképesen Velence eljegyezte magát a tengerrel. Az utolsó Bucentoro gálya 1725-1729 között épült az Arzenálban és 1798-ban a várost megszálló franciák, ^iután a hajó aranydi- szitését lefeszegettek, felgyújtották. Szánalmas emlekei a múzeumban láthatók. Az Arzenál múzeumában megemelhetünk e^y hatalmas galyaevezöt, amit valaha három galyarab forgatott. Nehéz életük lehetett. A muzeum főbejáratának ajtaja mellett óriási horgony áll, az osztrak-ma- gyar Tegethoff hadihajó horgonya*, az első világháború emlékeként őrzik. A muzeum termeiben járkálva, egyedtilvalóan érdekes hajóalkatrészeket, felszerelési tárgyakat, fegyvereket láthatunk. Gályák orrdisze, lámpái, kőtélcsigái, csáklyák, kötélcsomók, fejszék, kardok, bárdok, egyszóval mindaz a rekvizitum, ami a hadigályák felszereléséhez tartozott. Lepantónál 1571-ben vívták meg a nagy tengeri csatát, amelyben a spanyolok, Velence es a pápa szentszövetségének gályái ütköztek meg a törökökkel. A csatában zsákmányolt egyik tiz méter hosszú hadilobogó jelenleg a Dozse-palo- ta fegyverkiállításán látható (a terem meny- nyezetére erősítve). Meglepő látvány egy középkori, hátultöltő hajóágyu. Kovácsolt vasból készült, porkamrája levehető és előre meg lehet tölteni; lövés előtt a lövedéket a csőbe helyezik, ékkel odaszoritják a porkamrát - lovegzart - és tüzelnek. Egész sor előkészített porkamrával indultak ütközetbe és a kamrak cserélésével a tüzgyorsaságot növeltek. Az Arzenál ugyanis a lőpor bevezetése után áttért a tözifegyverek és lőszer gyártására is. 1508. március 4-én egy lőpo- ros láda leszegezésekor hatalmas robbanás történt, de a károkat gyorsan elháritották es a munka továbbfolyt. A velenceiek nemcsak sajat maguknak, még ellenségeiknek is szívesen eladtak hadianyagot*, üzleti szempontjaikat mindig fontosnak tartották, az üzem jól jövedelmezett, sok munkáskezet foglalkoztatott. 1516-ban Spanyolországból kiüldözött sok zsidó iparost fogadtak be hadiipari munkára, ők voltak az "arzená- lottik." Munkásaikat jól fizették, de mozgásukat korlátozták. Szakértő művezetők, öntők, rézművesek elköltözését ritkán Ha idegen arcokat nézek, Arcom ijedten földre vágom: Oh, istenem, mennyi más arc van, Mennyi más arc van a világon. (Ady) A szobámban vaskályha állt, fölötte fakó szentképek voltak a falon. Korán ébredtem, az öregasszony a konyhában az asztalra tette a reggelit., A tűzhely alatt nagy, gömbölyű macska feküdt, s rám bámult közönyös szemével. Kukoricatorzsát dobtam a tűzre, megborotválkoztam, aztán kimentem az udvarra. Éjszaka hó esett, de reggelre tiszta lett az eg, elült a szél is, a táj megdermedt a fagyos fényben. Kiléptem a kapun. Halkan nevetgélve botladoztam a hóban. Fejem fölött zümmögtek a telefondrótok, s ez az egyhangú zaj beleveszett a végtelenbe. A lábam elé bámulva mentem, mögöttem maradt a falu, a kőhíd, az erdő, most már fehér, sik vidék vett körül. Utolért egy szekér. A kocsis csettintett, a lovak visszahököltek, a hátukról para szállt föl. Hová megy? - kérdezte a kocsis, aztán csöppet sem tréfásan hozzátette:- Nagy hó van arra. Üljön fel. Elviszem.- Nem kell - mondtam. - Cél nélkül megyek.- Maga itt született, ugye?- Itt.- Hogy van az apja?- Jól. Jól van. Mondd meg neki, hogy találkoztál az óreg Majláthtal. - Várt. Hunyorogva az arcomba nézett. - A feleségem volt itt a bába. Tudtad-e?- Nem. „- Most már tudod. O volt nálatok, amikor születtél. A lovak megmozdultak, a szekér zajtalanul haladt a hóban, a táviréoszlopok kozott.- A bába - gondoltam és lenéztem a köldökömre. Másnap este elmentem Majlathékhoz. Megdóngettem a deszkakaput, odabent felüvőltött a kutya, aztán lépések csosz- szantak. Barna kendös öregasszony nyitott ajtót, megölelt és arcon csókolt, gyerekkori becenevemet ismételgette, azt a nevet, amit én már elfelejtettem. Bevezetett a szobába, a kötényével megtörölte a széket, lágyan tipegett körülöttem.- Az uram itt lesz hamar - mondta.- Hátul is meghallja a kutyaugatást. Amikor az öregember belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, fellebbent a ruhájába ivódott szag, a lovak izzadtságszaga. A múltamból szállt föl ez a szag és az ember is mintha a múltból lépne elibém vastag nyakával, a szorosra gombolt fehér ing fölött orcájával. Megölelt, aztán kiment a konyhába. Hallottam, ahogy mosakszik. Később megint bejött az asszony, felkapcsolta a villanyt, és egy cilinder alakú üvegben bort tett elém.- Drága a villany - mondta. - Itt bent csak akkor égetjük, ha vendégünk van. engedélyezték, ha valaki fontos hadiipari titok birtokában volt és megszökött, határokon át osont az orgyilkos utána, mig tőrével el nem némitotta. Féltek az ipari kémkedéstől. Úgy olvasom az arzenáli öntödékben foglalkoztatott zsidó szakmunkások vitték szét a "gettó" elnevezést, ami öntödét jelentett. Matatott a szekrényben, aztán egy kék vászonköténnyel a karján, kicsoszogott. Egyedül voltam megint. Fél óra telt el igy. Az ablaknál álltam, amikor az öregember rám nyitotta az ajtót.- Nova - mondta, amikor ittunk a borból. - Nálunk ez terem. Aztán hirtelen visszatért a múltba.- Egy malacot vittem a tekintetes asz- szonynak a keresztelőre. Anyám - gondoltam - tekintetes... A poharamhoz érintette a poharat.- Mi lett belőled?- Semmi - mondtam.- A fenét?! De pénzt csak keresel?- Keresek. Tudok egy eladó házat az országút mentén.- Kié a ház?- Az enyém. Megvennem - mondtam. - De mit kezdjek vele?- A ház az ház marad. A föld meg föld. Latod? En vénségemre a szőlőből élek. Elviszem a bort szekéren oda, ahol nem termett. A múlt héten eladtam ötven litert. Az asszony szalonnás tojást tett elém. Hát igy - mondta az öregember. - A mostaniak másfajta emberek. Kifújja alóluk a szart a szél. Megint ittunk a zavaros borból, az asz- szony elvette az üres üveget, és a helyére egy másikat rakott. Hirtelen arra gondoltam, miképpen történt, hogy én is ember vagyok, meg az öreg is.- Kérdeznék valamit - mondtam.- Kérdezz!- Tudja-e, mire volt jo?- Micsoda?- Hat az,, hogy élt. _ ( ( Maga ele nézett világoskék, lassú szemevei. •- Csak az Isten tudja, mivégre teremtette az embert.- Nem ilyen valaszra varok - mondtam. Megzavarodva nézett rám.- Az ember a gyerekére gondol. A földet is azért szerzi. A házat is. Hogyan is volna másképp.- Igaz - mondtam. - Hogyan is volna. Amig élsz - mondta, visszanyerve méltóságát -, f sok minden érhet. Jó is, meg rossz is. Es sok mindent tehetsz. Jót is, meg rosszat is. Ami vénségedre megmarad, az a becsület. - Szinte kevélyen tette hozzá. - És a becsület, az becsület. f Megittuk a bort, az öreg tűnődő lett es szótlan. Aztán elaludt. Amikor kiléptem a kapun, a fagyos kék éjszaka mozdulatlan volt körülöttem, egy helyben állott. A táj idegenné lett, a Hold nyugodt fényében. Mintha üveggömbben lebegne súlytalanul, és benne én. Olyan csend volt, amelyet megtörni lehetetlen, de valahol mégis ugatni kezdtek a kutyák, rekedt hörgéssel a palánknak zúdultak, közeledtek, aztán elmaradtak mögöttem. Csak a hideg kék ragyogás kisért tovább. Másnap elutaztam a faluból. A tanácselnök szánkót küldött értem, a lovak ott toporogtak a léckerítés előtt. Pokrócba burkolva ültem a kocsis mellett, a szán megrándult, a fagyott hó reccsenve vált le a talpairól.- Rohadt idő - mondta a kocsis. - odafagy az ember feneke a bakhoz. Elhagytuk a falut. A szememet bántotta a lapos, fehér táj fénye. Lehajtottam a fejem. így csak a lovak gőzölgő tomporát (folytatás a 8. oldalon)
