Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-21 / 3. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Jan. 21. 1982. Választottam, de nem tetszik, Most is a kocsmában iszik, Érte mennék, de már késő, Esik előttem az eső. Én is vótam valahára Virágok közt majoránna, Olyan kertészre találtam, Nem öntözött, elhervadtam. Minden temetőn megállók, Úgy is tudom, hogy meghalok, Rózsa nyílik temetőben, Rozmaringszál sírkertemben. — Ájnye — azt mondja a cigány —, nem tudsz szebbet? — Nem — mondom —, ezt húzzátok. Evvel elmentek a cigányok. Mink meg ottmaradtunk. Hát egyszer csak jön Váradi Piros. — Itt vagy? — Lehetek. Valaki azt húzatta az ablakom alatt, hogy „Csak egy kisjány van a világon...” Hát eljöttem — azt mondja —, hogy ki húzatta. Nagyot néztem. — Anti. Ezt parancsoltam én neked? Azt mondja a prímás: — Mán én kórónótával nem megyek jányt köszönteni karácsonyba. így megcsalt engem a cigány. — No mindegy — mondtam —, ha mán itt vagy, táncolj. Megforgattam osztán Váradi Pirost. Kérdi, hogy vót Pesten. — Ott nagyon jól — mondtam neki. — Szépek-é a budapesti jányok? — Micsoda? De még mijen engedelmesek. — Nem ojanok, mint az itthonvalósiak? — De nem ám. Hát a Pirosba mán megint valami ütött, észrevette, hogy kapós gyerek lettem, mer a jányok csak velem akartak táncolni. Csak úgy kéredzkedtek a karomra, így osztán neki se kellett több, sose vót hozzám ojan szíves, mint akkor éccaka. De nenj az a fő, hanem az, hogy most, mikor ott vót nekem a Váradi Piros, nem vót nekem semmi izem hozzá. Nem tudom, mi bújt belém, de az eszem mindig csak Mártácskán járt. ölni tudtam véna, hogy engem az Isten így elkárhoztatott, hogy nekem itt kell táncolni a parasztok közt, cigány mellett, Váradi Pirossal, és nem is mehetek el arrafelé, amerre az én szép szeretőm lélegzik. Csak kérdezte Piros, csak kérdezte, hogy mi lelt. Még ki is vitt a pitvarba, meg az udvarra is kijött velem, úgy mondta: — Neked valami bajod van, György. — Nincsen nekem semmi. — Akkor mér nem szólsz, nem beszélsz, tán Pesten maradt a szíved? Megcsókoltam a szemit, a száját, megfogtam a mej- jit, szóval mindent megtettem neki, amit az ember mán a szeretőjének szokott, de azért csak nem tudott megnyugodni, hogy valami bajom van, nem ojan vagyok, mint máskor. Sóhajtottam egy nagyot, és megvertem az öklömmel a mestergerendát. — Tán az a bajod, hogy Piri tanító elköltözik a faluból? — Nem járok én mán iskolába. — Tán az a bajod? Nagyon tudott nyelvelni Piros. Nekem osztán eszembe villant valami. Mikor nagy szünet volt, mert jól belefáradt már mindenki a táncba, félre szólítom eccer az Antit. — Anti, a nyű essen a dühödött marha fejedbe. Kapsz tőlem két ojan pofont, hogy az egyik füled a becsi toronyra ragad, a másik meg a paládira. Nem meg49. mondtam, mit húzz te gaz cigány, ennek a Váradi- jánynak. Most mit húzassak ott, ahova most akarlak elküldeni, de még én is veled akarok menni. — Van — aszongya — több nóta is. — De mi, te büdös csóré, a kutyák nyúzzanak le. — Hát — aszongya — a Rákóczi induló. Ilyen egy vadmarha vót ez az Anti cigány. — Hát — mondom — most szedd össze az eszed meg a tudományod. Gyertek, de úgy gyertek, mint az árnyék, hogy még a hó se hersegjen a talpatok alatt. Ügy gyertek be, mint a késértet, hogy észre se vegye senki, hogy elszállt a párátok, mert ha észreveszik, osztán valaki velünk jön, dögszagú lesz a karácsony. Elvittem őket. Elmentünk az iskola abiaka alá. Az utcára vótak a lakásbeli ablakok, megállottunk a kis ablak alatt, mert két szoba vót az utcára, a nagyob- bikban háltak a tanítóék, a kisebbiknek csak egy ablaka vót, ott hált a két jány, Márta és Évácska. No most húzd rá azt, hogy: Temetőbe láttalak meg először ... Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a nóta, de biztosan arra gondoltam, hogy Piri tanitó újesztendőbe elmegy a faluból, hát búcsúztatni kell. Mikor, azt á jó anyádat temették ... Bizon nem bántam vóna, mer az vót az oka, hogy a tanító ojan mérges vót rám vessző-koromba; mert az a sovány tanítóné sose szeretett, pedig a tanító még eleinte szívelt valahogy. Ügy néztél ki fekete gyász ruhádba, Mint liliom setét erdő ajjába ... A kis ablakba meggyúlt egy gyufa, és ott állott egy szál ingbe egy szempillantásig Mártácska, mint egy igazi karácsonyi angyal. Én is elővettem a kis pipámat, rágyújtottam, hogy ő is hagy lássa, hogy én vagyok, meg ha akarja, az apja is hagy lássa. Hogy ha lűni akar, tudjon hova célozni. De nem lőtt, nem vót semmi. Kérdi a cigány, még mit húzzon. — Húzd el az apádat kötélen a dögtérre — mondom neki, avval elvittem őket vissza a kocsmába. Ennyi vót az egész. Hej, a fene egye meg, tele vót a szemem könnyel, de nem ezt akarom mondani, hanem másnap cigánylakodalom vót. Vót a faluba egy korcs cigány, olyan kovácsféle vót. Patkót csinált, meg vasazta az ekevasat. Ez a cigány, Páva Gyuri vót ez, éppen akkor házasodott, és a cimboráim meg vótak híjva vőfélynek. Híjtak engem is, hogy menjek, táncoljunk. — Karácsony van — mondtam —, lehet. Hazamentem egy kicsit megmosódni, mert nagyon be vót mán ragadva a szemem. Mondja édesanyám: — Jól mulattál, fiam? — Még csak most fogok, édesanyám. — Hun, fiam? — Cigánylakodalomba. — Ó, feküdj le egy kicsit. Le is feküdtem úgy ruhástul az ágyra, és aludtam egyet. Csak akkor ébredtem fel, mikor ebéd után jöttek, hogy menjek már. Hát a magyarok nem mentek enni a cigányokhoz, csak táncolni. Az eskető délelőtt vót, mink meg ebéd után mentünk. Igende a putriba nem lehetett bemenni, füst volt ott, hanem a műhely meg vót csinálva, hogy kihordtak belőle mindent, és ott lehetett táncolni. Nagy hó volt, olyan puha hó, hogy csak úgy hullott. Akkor is esett, de nagyon csendesen. Anti dógozott a bandájával, mi meg hozzáfogtunk táncolni. De nagyon szép menyecske volt a Páva Gyuri felesége. Aj, nagyon szép menyasszony vót, cigányba se láttam többet ojan szépet. Indítottuk a menyasszonyi táncot. Természetesen fizetni kell azért, hát a magyarok vótak az elsők. Én is letettem a koronát a tányérba, s jártam a menyasszonnyal. De a bolond Páva Gyuri, nem tudom, má ojan részeg vót, egészen be vót rúgva, biztosan maga itta meg, amit csak lehetett a lakodalmi borbul, de még jókor elkezdhette mán az ivást, mert félteherre vót akkor is, mikor én odamentem, pedig nem vót tpbb még egy óránál ebéd után. Hát mikor én legjobban táncolok a feleségével, felugrik az asztalra, a műhelybe, a satu mellett, és elkezdi húzatni azt, hogy: Van itt cigány elégséges, Itten magyar nem szükséges. Ki magyar, ki!... És cigánynótákat utána, cigány nyelven. De nem mentünk el, hanem tovább táncoltam a menyecskével, forgattam, szorongattam, a meg nem bánta. Megharagszik erre a Páva Gyuri meg a többi cigány, beszaladnak a házba, vót olyan félig fődbe' vájt putrijuk, és kalapácsot, vasdarabokat kezdenek hajigálni belénk. — Te Bálint — mondom Kis Bálint barátomnak —, mink még ne is mulassunk? Felborítottuk a putrit, összedűlt az egész. Ordítottak, hogy három halott, meg összetört az edény. — Gyertek ki, cigányok, rátok gyújtjuk a házat. Nem mertek azok előbújni. Páva Gyuri lefeküdt a romok alatt, elaludt. Mink meg táncoltunk estig, akkor vittük a szép menyasszonyt meg a cigányjányokat végig a falun, nótával, bandával a kocsmára, és ott mulattunk velük reggelig. Még most is emlegette a cigányné a nyáron, hogy mijen jó lakodalma vót. Az ura mán azóta meghalt részegen. De szép karácsony vót az akkor, istenem, Budapest elmehet. Tudnak íjct örülni Pesten? Még a jegyző úr is, mikor reggel mentünk hazafelé bandaszó mellett, kiállott a kapuba, azt mondta: — No, Jó György, látod, így kell mulatni. Egy bicskázás se vót. — Nem, jegyző úr, mink tisztességesen mulatunk. Nevetett. Most nem pofozott. HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS arról, hogy az emberi természet esendő, de azért jó az Isten, gondot visel az édesanyákra Kegyetlen fejem fájására ébredtem másnap. Aludtam jó soká, kétnapos vót a mulatság, nem vót részem ilyenbe, korántse, mi volt még eddig az én mulatságom? Gyermekjátszás, de most egész rendesen vót ez, megéreztem én, hogy erős a karom, lábam, derekam, egész testem, a tanyasiak is megtudták, ki vagyok. Mán a cigánylakodalom a semmi se vót, ott mán nem kellett megerőttetni magam, inkább az vót, hogy má ott úgy dirigáltam. Má akkor kipróbált voltam. Hogy tizenhat tanyasival, jóformán egymagám meg tudtam viaskodni, hát ez már csak pehely vót nekem, ráfújtam, ez az egész. De a nagy dolog vót, az a nagyverekedés a kocsmában, itt nagyot tanultam. Mégis tizenhat legény: tizenhat legény. Nem lehet avval egynek kiáltani, még ha Toldi Miklós is. Nem az erőmmel győztem én ott, hanem a nagy merő akarással. Otthon vótam, nem akartam hagyni, hogy megcsúfolják a falut olyan hitvány gyerekemberek. Csupa suttyó legényféle vót a, mégis le mertek ülni a falu kocsmáján az első asztalhoz. Osztán meg nem hatták húzatni az én ebédelt cigányaimnak az én parancsoltam nótákat. Hát énbennem a nagy becsület dógozott, ők meg tudták, hogy nem vótak igazságba. Hát nem akarták beszakíttatni a fejüket. De én nem bántam, ha engemet minden darabomat külön agyonverték volna, se bántam volna. Nem én. Hát ezért győzedelmeskedtem, mert olyan akaratos voltam. Senki se akar megsántulni hibás gondolatáért, vagy fején egy lyukat. Hát elszaladtak. Nekik csak tréfa volt az egész, de nekem halálos Mert ha én magamra vettem, már azér se hattam vóna a falu’becsületét. „ .--------- Folytattuk Móricz Zsigmond
