Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-14 / 2. szám
Thursday, Jan. 14. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Takács Laios: A lombtalan téli erdők fáiról hideg szél tőrdeli a száraz gal’at, a tái felett, mint sima olomlap térid el az ég, a letarolt kukoricáiöldeket variucsapatok szálliák meg, az ut menten egy-egy karcsú testű, harcias menyét kapia fel néha a feiet, az úttesten időnként száraz falevelek futnak át zörögve, mintha menekülnének valamilyen veszély elől. Amikor a hegyeket elérem havazni kezd, de olyan síirü, apró pelyhekben esik, hogv hamarosan egyetlen fehér színben olvad össze az ég a földdel. Később a szel is erősödik es kialakul a teli vihar. Reggel még reméltem, hogy sötétedés előtt túljutok a hegyeken, de erről már letettem, már csak a legközelebbi motelig szeretnék eliutni. A hó szakad, a szél fűi, az úttest vonala egyre bizonytalanabba válik előttem es a remény egyre jobban halványul bennem. De mielőtt vegieg eltűnne előlem az üt, elerek egy teherkocsit, amely jelzőlámpáit villogtatva, lassan halad előttem, de tori a havat és én nyomában biztonságosabban haladok tovább. Igv teszek meg körülbelül még hét mérföldét es már látni velem a legközelebbi motel kibontakozó körvonalait, amikor a kocsim tartályából az utolsó csepp benzint is kiszívja a motor. De ugyanakkor egy kis hóba süllyedt ház tűnik a szemembe, amelynek vaksi ablakan at gyenge fény szóródik ki a feher éiszakaba. Annyi idom meg van, hogy a kocsival beállhatok a Ids ház udvarára, ami nem is annyira udvar, mint inkább egy foltnyi tisztás az erdő és az országút között, A kocsim épsége tehát biztosítva van éjszakára, de hol fogok éjszakázni magam — gondolom kétségek között. Vajon a ház lakói adnak-e szállást, vagy ajtót sem nyitnak es a kocsiban leszek kénytelen megvirradni? Azt sem remélhetem, hogy benzint kapok tőlük, mégha harmincszoros áron is, mert autót a sajátomon kívül a ház körűi nem látok sehol, de még kutyát sem. Olyan időben, mint amilyen a hegyekben ramszakadt, a kutyát sem szokták kiverni. Zorgetesemre — mert kopogtatni a nagy viharban hiábavaló lenne — két ujjnyi résre kinyilik az ajtó. — Mit akar? — kérdi bentröl egy barátságtalan hang. — Kifogytam a benzinből — felelem. — Ha tudnának segíteni... — Nincs autóm, igv benzint sem adhatok! — hangzik bentröl a kemény elutasítás. Tovább próbálkozom. — Milyen messze van a legközelebbi benzintolto- állomás? — Két mérföldre. De tíz orakor bezár. Az órámra pillantok. Háromnegyed tiz. Hogyan teszek én meg két mérföldét tizenöt perc alatt, főleg ilyen ítéletidőben. — Ha reggelig tudnának szállást adni, a dupláját fizetném annak, amit a motelszobaert fizetnek — mondom. Az ajtó most mar szélesebbre nvilik és egy indián fiatalemberrel találom szemben magam. Kutató tekintettel mér végig, aztan a lampa kiszűrődő világánál a kocsimat nézi. Az öltözékem es az ui Ford látszólag megnyugtatja. Beenged a házba. Bent egy eltörodőtt, öreg emberpár, egy fiatalasszony es egy kisfiú tekintete szegezödik ram. — Az úr kifogyott a benzinből és miután nem tud tovább menni, szállást szeretne kapni nálunk éjszakára. Azt mondja, a duplaiat fizetne annak, amit a motelszobaert kellene fizetnie — fordul a fiatalember a felesegehez és a szüleihez. Aztán indián nyelven kezdenek tanácskozni. Ezalatt én a pénztárcámból kiveszek ót darab húszast és az asztalra teszem. Amulva néznek rám, nem értik,mit akarok. — Ez a négyszerese annak, amit ilyenkor itt egv motelszobáért kérnek — mutat az asztalon heverő penzre a szállásadóm. — Nem baj, tegyék csak el — mondom és egy futó pillantással áttekintem az egész szobát, amelyben a gyalulatlan asztalon, a csorba vaskálvhán és egy locán kiviül semmit sem látok. A kálvhában ég a tűz, a mennyezetről petróleumlámpa árasztja szét gyér világát. írni, olvasni bajosan lehetne mellette. A száz dollar láttán felderűinek az arcok. Szállásadóm bemutatkozik és bemutatja a családját is, Én is bemutatkozom, holott ezt mar egyszer megtettem, amikor beleptem a hazba, de akkor úgyet sem vetettek rá. A fiatalasszony horpadozott aluminiumedénvben vizet tesz a kályhára. Teát főz. Nekem egy kis üveg- poharban a teához cukrot is ad. Ot-hat apró kocka az egész. Udvariasan elutasítom. — Nekem is megteszi a tea cukor nélkül — mondom. — Az első világháború alatt apám négy évig hadifogoly volt Szibériában, a Bajkai to menten, szerencséiére ebből három évet egy parasztcsaládnál töltött es ó mesélte, hogy állandóan cukor nélkül ittak a teát. Tőle tanultam meg én is a cukornélküli tea elvezetet, ami egészségesebb, mint az édes tea. Bólogatnak a szavaimra, de nem értik, hogy miért issza valaki keserűen a teát, amikor edesen is ihatna; ök csak kényszerből teszik. De én megértem őket, mert látom rajtuk, hogy sohasem tömik degeszre a hasukat, sohasem jutnak bőven húshoz, sajthoz, tojáshoz, vajhoz, gyümölcshöz, édességhez. Miközben a teámat iszogatom, elnezem a körülöttem ülő családot. Három generáció: a megfáradt öregek, akiket megsanyargatott a végtelen nyomor, a fiatalok, akik folytatják az egyenlőtlen küzdelmet a nyomor ellen, és a harmadik generáció, a hat éves kisfiú, a jövotlen nemzedék. Ezek a kárhozatra ítélt emberek évszázadok óta a legnagyobb szegénységben élnek, de vajon élhetnek-e jobb napokat valaha is? Móricz Zsigmond egyik nagy regénye iut eszembe, amelyben Rozsa Sándor igy szól az o sze- relmetős, édös Katájához: Mindönnek vege lösz egv- szor, csak a szögénység tart őrökké. Ha ezek a sze- rencsetlenek tudnának a nagy magyar iro e szomom meglátásáról, amely mint egy isteni igazság hangzik el a pusztai betyarvezer ajkairól, volna min elgon- dolkozniok. De tólük nemcsak a kenyér van megvonva, hanem a kultúra is. Ujságdt, könyvet sehol sem látok, honnan is lenne, ha még kenyérre sem telik? Egy-egy kiolvasott újságot mégcsak felszedhetnének, de könyvet aligha, és ha igen, van-e hangulata az éhes, rongyos embernek olvasni, ha egyáltalán ismeri a betűt. Ebben a családban pedig a betűt is alig ismerik. Az öregek analfabéták, a fiatalok ketten sem vegeztek négy elemit, a kisfiú betegség miatt még nem kezdhette el az iskolát. Kilátástalan helyzetben lévő emberek. Szinte az az erzesem, hogy visszatértém a távol mulfba és a tizenötödik század közepén élő póméppel ‘ülök egy asztalnál. Indiánok, az én kisemmizett, szanandósorsu indiánjaim, akikért egy evben egyszer, karácsony estétől karácsony napjáig szeretnék király lenni. Teljhatalmú uralkodó, akinek minden parancsát perceken belül teljesitik. A gyér lámpavilág alatt úgy görnyednek az asztal föle, mintha a kinzökamra póklábán a pribékek korbacsüteseit várnak. A kisfiú az édesanyjának súg valamit, aztan kivesz az úvegpohárbol három szem cukrot es a teájába teszi. Az apja ezen egy pillanatra elmosolyodik, az öregek jóságos tekintete az unokájukon pihen. Szállásadóm lefekvés előtt megígéri, hogv reggel lemegy benzinért, amilyen korán csak tud, aztan megegyszer megrakja a kályhát és aludni térünk. Számomra egy keskeny vaságyat hoznak ki a hálószobából es a kályha közelében helyezik el. Takarónak azonban csak egy szál pokrocot adhatnak. Szerencsére a kocsiban van egy uj gyapjutakarom, amit mindenkor magammal viszek, ha hosszabb útra megyek, igy nem kell fagvoskodnom. A kis házban kialszik a gyér lámpavilág, csak a kályha vetit némi fényt magából, aztán lassan le- hamvad a tűz is. Kint üvölt a szel es meg-megzór- get ajtót, ablakot, de nem zavar, mert ez mégis a természet csendje, a csend, amely pihentet, amely gyógyít, amelyre oly nagy szükségem van, ha imi, olvasni akarok. Bárcsak sohasem kellene visszatérném a varos zajába, amely elől folyton menekülők, amely azonban időnként utolér. Hallgatom a szél üvöltését, szinte félelmetes és mégis oly megnyugtató. Arra gondolok, hogy néhány nap múlva karácsony lesz, a szeretet ünnepe, ami ebben a szeretet- nelküli világban nagyon is valószínűtlennek tünik^ Sokáig nem jön a szememre alom. Az indiánoknak, amióta függetlenségüket elvesztettek, nem volt szeret etben részük. Kétezer evvel ezelőtt, amikor a betlehemi mezok felett megjelent az üstökös, amelynek csóvája a jászolban fekvő Jézusra sugározta fényét, a végtelen prérin és az erdőkben gazdag hegyeken a wigwamok tízezreiben meg elegedettseg es boldogság honolt és a szeretet ünnepének ismerete nélkül is szeretet vette körül az indiánokat. A halált, a kegyetlenseget és a rabságot a farizeusoknál is farizeusabb keresztenyseg hozta ra az indián nepre, amely ugyanúgy Istenhez imádkozott, mint a kereszténység, de imája őszinte volt. Ez a nép nem ismerte a képmutatást, nem ismerte az aljasságot, Isten mégis magára hagyta, holott felvette a kereszténységet es vele együtt a keresztet is, súlyosabbat, mint más nemzetek. Hallgatom a vihar tombolasat es nezem a behavazott ablakot, melyen at a téli éjszaka fehér fénye beszűrődik a kis szobába. Valamikor hajnal fele alszom el és reggel arra ébredek, hogy a kályhában pattog a tűz, de a házban rajtam kívül mintha egy lélek sem tartózkodna. Felkelek, a szamomra oda- készitett mosdótálban megmosakszom — mert fürdőszoba, vízvezeték nincs —, mikor aztán az öltözessél elkészülök, a ház asszonya bejön és mosolyogva köszönt. — A férjemnek most mar bármelyik percben itthon kell lennie — mondja —, mert több, mint egy oraia, hogy lement a benzintoltóallomásra. Szállásadóm egy kis szankórakománnyal hamarosan meg is érkezik. A benzint azonnal betölti a kocsim tartályába, aztan élelmet szed le a szánkóról és sonka, kenyér, kávé, vaj, cukor, tojás, kolbász, marhahús, szalonna, tej, narancs, alma kerül az asztalra. A család ragyogó arccal nézi a sok finomságot, az óregek szeméből még a könny is kicsordul. A fiatalasszony reggelikészitéshez lát, engem is meghívnak az asztalukhoz, de már nyújtom is a kezem, hogy elköszönjek tőlük. A fiatalasszony a gyapjú- takarómat sietve összehajtja es hozza, hogy odaadja, de intek, hogy csak hagyja. __ (folytatás a 8. oldalon) 7
