Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-08 / 14. szám
Thursday, April 8. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Ingrid mint Goldn Meir Taliacs Laios: Barangolás az élet kietlen tájain OOLDA ES INGRID ------A filmesek elbeszélése szerint csak több hónapos rábeszélés után sikerült Ingrid Bergmant kicsalogatni visszavonultságábbl, és rávenni, hogy eljátssza élete talán legvitathatóbb szerepét. Bergman mindennap felveszi az oszes, kicsit rendezetlen parókát, az öreges cipót, milwaukee-i akcentussal kezd beszelni, majd a kamerák ele lep, mint Golda Meir. A színésznő a volt izraeli miniszterelnökasszonyt alakítja az “Egy asszony, akit Goldanak hívnak” cinül négyórás tévéfilmben, amit a Paramount Pictures cég forgat Izraelben. Bergman önéletrajzában tudtára adta a világnak, hogy nem forgat több filmet. Úgy érezte, karrierjét már lezárta, amikor visszatért hazaiaba, Svédországba, és Ingmar Bergman “Ószi szonátá”-jában anyanyelvén játszotta el szerepet. Sok érv szólt amellett, hogy visszautasítsa az uj szerepet. Azt gondolta, hogy egy svéd protestáns semmiképp sem tud eljátszani egy Oroszországban született, Amerikában nevelkedett zsidó asszonyt. Sohasem érdekelte különösebben a politika, viszoly- gott a háborútól és az erőszaktól, általában átlapozta az újságok első oldalait. Tudott róla, hogy mar egyszer próbálkoztak Meir eletének dramatizalasa- val, de ez a Brodwayn megbukott. Azt is tudta, hogy Golda Meir nem olyan regen, 1978-ban halt meg és életútját sokan ismerik, ami feltétlenül szükségessé teszi, hogy a róla kialakítandó kép pontos és részletes legyen. “Ezért megkértem a film készítőit, hogy csináljunk egy próbafelvételt, amiből kiderül, hogy el tu- dok-e bújni az ő arca mögött.” Bergman a következőket mondta az izraeli televíziónak’ “Soha nem fogok úgy kinézni mint ö, de lehet, tálán tudok olyannak látszani, ami nem én vagyok, hanem valaki más. Tudok úgy beszelni és mozogni, mint o, de szerettem volna látni,hogy mindez milyen a vászonon.” “Megcsináltuk a próbafelvételt. Meg egyszer végiggondoltam, de addigra már szerelmes voltam a szerepembe. Elhatároztam, hogy elvállalom.” Harold Gast filmje Meir gyerekkorával kezdődik a cári Oroszországban. Judy Davis, a nagy sikerű “Hatalmas karrierem” cimü ausztrál film főszereplője alakítja a fiatal Goldat. Férjet, Morris Meyer- sont Leonard Nimoy személyesíti meg A film nem mulasztja el bemutatni Meir házasságon kívüli kalandjait és házasságának felbomlását, miközben láthatjuk karrierjének felfelé Ívelését egyenesen az izraeli miniszterelnöki székig, amit 1969-től egészen 1974-ig töltött be. “Meglehetősen keveset árult el magánéletének részleteiről — mondta Bergman. — Arról azonban beszélt néha, hogy nem tud eleget foglalkozni a gyerekeivel. A munka minden energiáját lekötötte, és házassága is felbomlott ” Meir valószínűleg jól kijött volna Bergmannal. 64 éves korában a háromszoros Oscar-dijas színésznő mesterkeletien, természetes asszony, aki egyszerűen öltözködik és minden formaság nélkül fogad egy riportert. Szállodai szobájában ő maga vette föl a telefont. Nincs személyzete. Mosolya gazdag es kony- nyed, viselkedése kimért, amitől éppoly titokzatossá válik, mint Meir. Söprögeti az utcákat a hideg böjti szél, távozóban van már a tél. Az autóbuszmegállónál szegényes külsejű emberek várnak, egy hamburger resztaurant- ból suhancok tódulnak ki,négyen vagv öten vannak, arcuk egyáltalán nem bizalmatkeltö. Az elöregedett házak mocskos falairól tenyérnyi foltokban válik le a vakolat vagy a festek, a lakások ablakai a koromtól majdnem feketék, az üzletek, amelyek a városnak ezen a részen a környék lakosságának a kiszolgálói, sorra zárnák le, igv egyre több üzlet- helyiség tátong üresen. Ugyanakkor egyre több vallási szekta úti fel a fejét és ha a mindennapi kenyér előteremtésére egyelőre nincs is sok remeny, annál nagyobb a remény az üdvösségre,' azonban a vallas ígérte üdvösségért meg kell halni, de azért az üdvösségért, amit a templomok és imaházak sorában fellelhető kocsmákban nyerhetnek az arra ahitozok, nem kell itthagyni ezt az árnvekvilagot. Vannak is szép számmal, akik az alkoholmamorban kivannak üdvözölni. Isznak, isznak és isznak. De honnan van rá a pénzük? A bárpult mögött hárman is el vannak foglalva a kiszolgálással és a vendegek között mar több a részeg, mint a józan, pedig még csak este hét óra van. Rosszul öltözött, többnyire elhanyagolt külsejű férfiak üritgetik a pálinkás poharakat és a sörös üvegeket, de akad köztük nó is. Magam is rendelek egy pohár pálinkát, csak azért, hogy azt a látszatot keltsem, mintha inni jöttem volna. Közben magyar szó üti meg a fülemet. Közelebb húzódok a hang eredetéhez. Vékonvpénzü, sápadt arcú, idős ember beszél egy dagadt képű, pirospozsgás fiatalemberhez, aki folyton mosolyog. A vékony- pénzű emberke a “Harmadik világháború” cimü tévé film meséiét mondja el a folyton mosolvgonak. Mivel ismerem a tragikus szcenáriót, nem hallgatom a vékonypénzü emberkét tovább. Felhajtom a pálinkámat és távozni készülök, de hátidról egy kéz a vállamra nehezedik. — Uram, le van tartóztatva egy riport erejeig — mondja Alex, az egyik helyi lap riportere, akihez regi barátság fűz. — Szóval riport után szaladgálsz megint — fordulok vele szembe. Bozontos, fekete bajusza alól ram villogtatja egészséges fehér fogsorát: — Ha élni akar az ember, valamit tenni is kell. Es te hogy kerülsz ide? Tálán adatokat gyűjtesz a legújabb könyvedhez? — Nem, csak éppen egy kicsit nyitva tartom a szemem es a fülem. — Veszélyes negvedben iársz, azt tudod. — Sejtem — mondom —, de nem szoktam megijedni az árnyékomtól. — Ismerlek, de azért ajánlom, hogv haitsunk fel még egy stampedli sziverösitőt, mielőtt tovább megyünk. Az utcán három fiatalember jón szembe velünk. Lengyelül beszelnek, amikor elkerülnek bennünket, nem értjük őket, de Jaruzelskit és a Szolidaritást emlitik, ebből annyit mégis megértünk, hogy hazájuk problémáját tárgyalják egymás között. Sleeping rooms — olvasom a feliratot egy öreg házon. — Jde benézünk — mondja Alex es maris az emeleten vagyunk, ahol a legelső utunkba eső szobába bekopogunk. Szürke hajú, markáns arcú ember nyit ajtót. — Szobát keresnek? — kérdi. — Nem, csupán szeretnénk egy ’öcsit beszélgetni a lakókkal — mondja Alex és felmutatja újságírói igazolványát. Fanyar mosoly suhan át markáns arcan. — Kerüljenek beljebb. — Tehát ismét egy honfitársammal állok szemtől szembe— mondom, miután a bemutatkozásnál megtudtam, hogy ö is magyar, — Meghozza egy reménytelen helyzetben lévő honfitársával. — Miért? — nézünk rá egyszerre mind a ketten. — Mert két eve munka nélkül vagyok és elvesztettem mindenemet. — Hogy-hogy mindenét? — kérdi Alex, mintha nem értené, hogy miről van szó. — Hat úgy, hogy volt egy nyolcvanezer dolláros házam, tízezer dolláros uj autóm, hatezer dolláros motorcsónakom és most a rajtam lévő ruhán kiviil egyebem sincs. Valahogy úgy érzem, hogy hasonló sorsra jutottam, mint a két világháború között a magyar dzsentri világ eladósodott urai, akiket koldusbotra juttattak a végrehajtok, meg a bankok. De ok legalább megérdemelték a sorsukat, én azonban nem érzem magamat felelősnek azért, ami történt velem. — Es most miből él? — kérdez tovább Alex. — Alkalmi munkából, ha valahol hozzájutok. Ha jól sejtem, a szomszédom alkalmi tolvajlásből tengődik. Két éve, még ő is egy nagy vállalat alkalmazottja volt. — Feleseg, család? — néz fel a riporter jegyzetfüzetéből egy pillanatra. — A vagyonommal együtt a felesegemet is elvesztettem. Csalad nem volt. — A felesege meghalt? — Elhagyott — hangzik a rövid válasz. Együttérzéssel búcsúzunk. Kint erősen sötétedik, a folyosó mennyezeten huszonötös villanyégő sápa- doz, alig látunk valamit gyér világánál. A másik szoba ajtaja is kinyílik, egy kózeptermetú ember lép ki rajta és sietős léptekkel elhúz előttünk. Talán alkalmi tolvajlasra indul éppen. Autóba ülünk és félórával később az egyik kertvárosban egy tetszetős külsejű ház előtt parkolunk le. Százezer dolláros csinos kis otthon. A falak diófával burkolva, faltól falig süppedő szőnyeg, kandalló, tágas szobák, központi léghütes, nagy tükörablakok, drága bútorok, de mindenfelé bőröndök, dobozok, csomagok és a fiatal pár, aki ezt a szép kis otthont idáig a magáénak mondhatta, két gyermekkel távozásra készén— Ez az utolsó esténk ebben a hazban — mondja a férj. — A bank nem vár tovább. — Földönfutóvá lettünk — siria el magat a fiatal- asszony. — Egy eve, hogy a ferjem munka nélkül van és én sem kapok munkát sehol, a kózsegélyból pedig nem lehet házadóssagot törleszteni. A depresszió uiabb áldozatai — nezunk egymásra. Egy évvel ezelőtt itt még sütött a nap és virágok nyíltak, most borult az ég és sivár, kietlen a táj. KITORT A TŰZHÁNYÓ MEXICOBAN PICHUCALCO, Mexico. 12 mérföldre e várostól eg^ 7.300 láb magas tűzhányó kitört és 10 liegyzet- merfóldnyi területre egy milliárd tonna hamut döntött. Ótvenen meghaltak, mielőtt a város 20.000 lakóját biztonságba helyezték.
