Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-25 / 12. szám
Thursday, March 25. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Az utolsó szavak Külön irodalma van annak, hogy mit mondottak a nevezetes férfiak es asszonyok életük utolsó perceiben. Több kiadvány szinte antológiaszerüen ad szamot a nevezetes utolso szavakról. Ez tálán Néró- val kezdődik, aki igy múlt ki az öt utanelók világából: “Mily nagv művész veszett el bennem.” Ez hires mondás volt, noha minden igazságot nélkülözött, mert ot a vilagtórtenelem,köztudomasuan, nem igy iktatta be a diktátorok soraba. Mégis érdemes ösz- szefoglalni, érdekességként, néhány utolso “halotti mondatot” a gyűjtemények alapján. Kezdjük a sort, tömör összefoglalásként, a reformáció egvik angol martinával. John Rogers 1555- ben maglyahalála előtt — Katholikus Mária égettette el — igy sóhajtott fel: “Jézus Uram, fogadd magadhoz a szellememet!” Pedig azért kellett elegnie, mert eretneknek nyilvánítottá1' . Ismeretes, hogy Goethe “Több fényt! Több fényt!” kiáltott és óhajtott élete utolsó pillanatában, ami valóban méltó befejezése volt a világirodalom e nagy koltoie pálvafutásanak, mikent Shakespeare is állítólag egyik nagy müve, II. Richárd szavaival halt meg: “Mert igazságot lélegzik, aki nehezen lélegezve beszel.” (Ezt nem irodalmi áttöltésben idézzük.) Anatole France — ha igaz — az édesanyját emlegette elete utolso percében, éppen úgy, mint Nijinszkij, a nagy orosz táncművész és koreográfus, Gustav Mahler pedig ezt lehelte ki: “Mozart”, a nevet, aki példakepe volt. Mindezek nem hiteles feljegyzések. Történelmi tenv azonban, hogy Morus Tamas a kivégzésé előtt a szakállát felretolta és igy szolt hóhérához: “Ez nem sértette meg a királyt.” Rjumir, az orosz forradalmár, akit 23 eves korában, 1826-ban vegeztek ki, ugyancsak forradalmi öntudattal és bizonyos iróniával viselte el a halált. Felakasztották, de az első kísérletre a kötél elszakadt. Ekkor igy szólt a hóhérhoz: “Velem mindig balszerencse történik. Meg itt is csalódnom kell.” Marie Antoinette, akit a francia forradalom ideien a vérpadra vittek — Stefan Zweig is megírta a történetet —, véletlenül a hóhér lábára lépett. “Oh, uram, bocsásson meg”, mondotta az itéletvégrehai- tonak. Pierre Gassendi, a XVII. század neves francia termeszetkutatóia es gondolkodnia halála előtt ezt mondotta: “Megszülettem, de nem tudom, hogy miért. És most meghalok s ismét nem tudom, hogy miért.” A Bibliából ismeretes, hogy Krisztus szavai a ke- resztrefeszités előtt ezek voltak: “Uram, kezedbe ajánlom a lelkemet.” Ezt sokan idézték, mielőtt mártírhalált szenvedtek vagy valamilyen kor és kor miatt távoztak az élők világából. Az olasz Perugino, a festő azonban nem tartozott a hivök köze. Utolso szavai ezek voltak: “Kiváncsi vagyok, hogv mi történik a másvilágon azzal, aki gyónás és utolsó kenet nélkül hal meg.” Heinrich Heine sem volt hivő. 0 igy ironizált: “Isten megbocsát maid nekem, hiszen ez az ö hivatása.” Akadtak, akik még vidámabban fogták fel a halált. A számos példa közül csupán kettőt említünk. George Combe, a neves skót orvostudós utolsó szavai ezek voltak: “Úgy érzem, hogy meg kell halnom. És örülök ennek.” Goethéhez hasonlóan 01 Henry, a neves elbeszélő is fényt akart. “Nem akarok sötétben távozni” — mondotta. Theodor Roosevelt az Egyesült Államok egykori elnöke viszont az ellenkezőiére vágyódott. Amikor néhány evvel korábban “Közvetlenül” címmel egy kis cikket írtam,abból az alkalomból, hogy Bálint Imrének ötven evvel azelőtt ielent meg első azonos cimü írása a lapban — egy, az évtizedek folyamán sokszor es sokat vitatott és néha hiányolt sorozat nyitó darabjaként — azt hittem, az emleke- zes egyúttal a rovattól való végleges és visszavonhatatlan bücsűzást is ielenti. A közelmúltban azonban örömmel fedeztem föl, hogy sző sincs ilyesmiről. A “Közvetlenül” cim ismét megjelent, és kiáltóan hívta föl magara a figyelmet. Nem ok nélkül. Ugyanis nem kisebb fontosságú kérdésről volt benne szó, mint arról, miként lehetne az immár nyolc évtizedet megért lap fennmaradását, olvasótáborának növelését biztosítani. Most azonban nem erről akarok beszélni, bár érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogy a lap minden egyes olvasója hogyan tudna az évforduló tiszteletére legalább egy ui előfizetőt verbuválni, es ezáltal is hozzájárulni a következő évtized alapjainak megteremtéséhez, netán kimondatlanul azzal az elképzeléssel kacérkodva, hogy ilymódon alkalom nyílhatna — nem nekünk, hanem már az utánunk következőknek - a százesztendős jubileum megünneplésere is, Érdemes eltűnődni ezen a gondolaton, mivel ez az idős korában gyümölcsfát ültető földmivest példázza, aki nagyon jól tudja, hogy munkájának hasznát mar csak unokái fogjak élvezni, de éppen azért tevekenykedik, mert nem önmagával, nem is a múlttal vagy a jelennel törődik, hanem a jövendővel. S az iro is, ha komolyan veszi hivatását, a szantóve- tohoz hasonlítható, akinek minden sor betűje egy- egy frissen húzott barázda, egy-egy gondolat elültetésere szolgai, s akinek legfőbb öröme, ha az gyümölcsöt erlel — masok számára. Hogy azonban bevezetőmet túlságosan hosszúra ne nyújtsam, s netán arról is megfeledkezzem, mi lenne írásom célja, mar most elárulom az olvasónak. Arra szolgainak ezek a sorok, hogy Balint Imrét köszóntsék kilencvenedik születésnapja alkalmából, s tolmácsoljak azt a jókívánságot —.amelyben remélem mindenki egyetért velem —,hogy legyen ereie korral es korral egyaránt dacolni. Mert a kilencven eves kor Önmagában is óriási teher, s ha ezt még több - s mint tudom legalább három olyan kór tetézi, amelyek mindegyike külön-külou is kepes ra, hogy földhöz teremtse akár a legerősebb embert, akkor érthetjük csak meg, milyen nagy szükség van az erőre. S legyen ennek az erőnek a forrása a születésnapot ünneplő család mellett a közösségből felé irányuló figyelmesség és szeretet. Mig az egyszerű halandó születésnapja altalaban magánügy, amikor hosszú, boldog eletet illik kívánni, az iróe, művészé közügy, nagyobb nyilvánosságra tart igényt, és illik ilyenkor, hogy a jókívánságok mellett felemlegessük a pálya főbb állomásait. S mivel nem akarom olvasóimat zavarba hozni olyan “Oltsátok el a fényt.” Edison “szépnek” látta a túlvilágot, amelyben hitt. Ugyanúgy, mint John Quincy Adams, az Egyesült Államok hatodik elnöke. Ethan Allen, a függetlensegi háború egyik fő vezetője viszont a “pokolba küldte” a reá váró angyalokat. Napoleon utolsó szavai természetesen a hadsereget idézték és Josephine nevét. John Woolt on angol püspök “állva” akart meghalni, éppen úgy, mint a római Veszpasianus császár, vagy a francia XVIII. Lajos. BÁLINT IMRE 90 ÉVES Irta: Kovács József,a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa kérdéssel, hogy mennyire ismerik a már hat évtizede közöttük — mármint Amerikában — élő Balint Imre müveit, vagy ismernek-e legalább egyet, amelyet fó állomásnak nevezhetnének, mennyire vették vagy őriztek meg az évtizedekkel ezelőtt megjelent köteteket, s elhessegetem magamtól azt a gondolatot, hogy megkérjem, írjon nekem, akinek könyvespolcán legalább egy regenye megtalálható, az eletut eredményeit vagy állomásait csak számokban foglalom össze. Eszerint megjelent önálló kötetben magyar nyelven négy, angolul egy regénye, egy másik folytatásokban volt olvasható, angol nyelven kéziratban var — egyre reménytelenebből — kiadóra kettő, bar az is lehet, hogy ezek mar nem a kiadót várják, hanem csak azt, hogy legyen legalább egv olvasójuk. Megjelent továbbá egy színdarabja, amelyet egyébkent pont otven évvel ezelőtt játszottak Clevelandon es New Yorkban nagv sikerrel, egy tucatnyi elbeszélés a lapokban — eggyel angol fordításban is találkoztam — és a bevezetőben említett “Közvetlen’’-ékből is van vagy háromszáz. (Lehet, hogy ez utóbbiak összeállításában tévedtem, de minden helyesbítést örömmel fogadok.) Amint a szamokból is kiviláglik, Balint Imre szorgalmasan szántotta a betubarazdakat, s vetette a gondolatokat, amelyek mindegyike egy uj, jobb es tartalmasabb élet megteremtésének szolgálatában fogant. Hogy mennyi áldozat, mennyi lemondás rejlett e szolgálat mögött, hogy mennyi küzdelmet kellett folytatnia a kifejezés tisztaságának megőrzéséért, senki nem kérdezte, csak elfogadta az ajándékot. Müveiben mintha igazolódott volna, hogy Shelley óta a próféták szerepét a költők és irók vették át, de mintha e szereppel együtt a próféta-sorsot is örököltek volna. Hogy irasaiban mennyi a költészet es mennyi a prófécia, nem ezekben a sorokban kell eldönteni. Mar szinte hallom, amint mondja, hogv eleg a dicséretből, mert o csak azt tette es teszi még ma is, amit meggyőződése parancsolt. S hogy kilencven esztendősen is követni tudja ezt a parancsot, ebben rejlik boldog életének a titka, Köszóntsék ezek a sorok. i Cjsoóri Sándor. Nömádnapló $ 4.60 | Illyés Gyula: Szellem és erőszak 10.— I | II.Rákóczi Ferenc: Vallomások, I emlékiratok i I i Emlékiratai $ 16.90 Kiáltványa 3.30 4 ■ Nyirö József: Székelyek 8.— f s Zöld csillag $ 10.— Kopjafák 6.— | Úz Bence $ 10.— íme az emberek 12.— z Halhatatlan élet 12.^—M f Szalay Lajos: Hatvan rajza 4.— g | Cs. Szabó László: Vérző fantomok 12.— I i Vaszary Gabor: Ketten Párizs ellen 12.— | | A nő a pokolban is az úr $ 9.— Pók 1 2.— I s Édesanyánk Ö $ 9 — Hárman egymás _ Kapható: eU“ 9.- j | PÜSKI - CORVIN 1 f Hungarian Books & Records. \ 1590 2nd. Ave. New York N.Y. 10028 - | Telefon: 212-879-8893
